Zombor Marcell - Éjjeli látogató

Zombor Marcell - Éjjeli Látogató

A fák már elcsendesedve susogtak, az égbolt tiszta, mozdulatlan képet festett. Se autók suhanása, se gyalogos léptek nem verték fel a némaság hangos morajlását. A Hold úgy világította be a várost, akár egy olvasólámpa az íróasztalt kései tanulás mellett.

Mikor az égitest -mely a Nap fényét tükrözve adott fényességet a házak sokaságárat- a legmagasabb pontjára ért az égnek, megszólalt az öreg óra a nappaliban. Mély, robosztus zengése átjárta az egész házat, ez pedig azt jelentette Gergő számára, hogy eljött az idő. Felöltözött ahogy szokott, és várt. Már azt hitte, más lesz ez az este, mint ahogy az elmúlt egy évben az szokott lenni, és már majdnem vissza is feküdt, de abban a pillanatban meg is jelent a nyitott ablakban. Az Éjjeli Látogató.

-Mehetünk úrfi?

-Hát persze, egész nap erre vártam már!

-Nana, tudod, hogy erre mit mondok.

-Persze, de attól még hazudni se lenne szép.

Ekkor aztán megindultak. Ahogy az lenni szokott (mármint tudjuk, az utóbbi egy évben), először az Éjjeli Látogató ugrott ki az udvarra néző földszinti ablakból, egyenest a fűbe. Őt követte Gergő, aki ahogy kiugrott a négylábú útmutató után, összezsugorodott, és kényelmesen földet ért, akár az előtte lévő (ahogy ez az utóbbi egy évben lenni szokott). Megindultak a szokásos úton: végig az udvaron, át a kerítésen, végig az utcán, ami ekkor ugyanoly csendesen figyelte a két utazót, mint mielőtt azok keresztül mentek volna rajta. Az utcából kiérve végig mentek a kanyargós földúton, egészen a Vén Kunyhóig. Hogy miért kapta ezt a nevet az a régi kis ház, amelynek gazos kertje mögött lapult hőseink célja, már senki sem tudja, de feltételezhetően azért, mert egy romos, régi házikóról van szó, amit már évek óta senki sem látogat. Ahogy oda értek a romos kis épülethez, a résig kitolt ajtón besimultak. Végig mentek a teraszajtóig, amit meg kell hagyni nem messze találunk a fő bejárat után, mert, hogy ez egy kis, Vén Kunyhó, aztán kimentek a kertbe. A nagy bokrok közepette elmentek egészen a nagy kőfalig, ami toronyszerű mód emelkedett ki a dzsungeles környezetből. Az Éjjeli Látogató könnyedén felugrott a fal tetejére, míg Gergő nagy nehezen próbált felmászni. Miközben így próbálkozott, eszébe jutott az első alkalom, amikor ennél a falnál jártak.

Egy hideg, januári nap volt. Ha jól emlékszik, talán szerda. Gergő szépen összekészülődött, édesanyja oda adta neki összecsomagolt uzsonnáját, megölelte, útravalónak a hosszú napra adott neki még egy puszit, majd mind a ketten megindultak a dolgukra. Gergő apukája újságokat hordott ki reggelente, így ő ebben a kis rituáléban nem tudott részt venni, csak ha épp szabadnapot kapott. A kamaszodó, gyermek lelkű fiú mindig időben beért az iskolába. Jó gyerek volt ő a maga módján, kiváló tanuló ugyan nem volt, de sosem lehetett rá panasz. Verekedésekben, veszekedésekben nem vett részt, a házifeladatokat általában megcsinálta, és volt, hogy jelentkezett órán. Mind ezek mellett viszont Gergő nem bővelkedett barátokban. Ha pontosabban akarunk fogalmazni, egy se volt neki. Ő sem értette pontosan miért, de így alakult. Néha megesett ugyan, hogy emiatt szekálták, mondván, hogy „egyke, egyke, nem jut neki egy se” de ezzel végképp nem tudott mit kezdeni. Ha pedig mást piszkáltak körülötte, volt, hogy késztetést érzett a közbe avatkozásra, de ahhoz kevésnek érezte magát. Nyomasztották is ezek a dolgok rendesen. Ezen a napon, amikor hazament a hosszú, tanulással és piszkálódással teli nap után, valamiért máshogy érezte magát. Nehéznek érezte a mellkasát, es enyhe nyomást érzett az arca tájékán. A vacsoránál csöndben ült, amire szülei azt hitték, csak beteg, vagy esetleg elfáradt a hosszú nap után, ezért nem is firtatták. Mikor aztán Gergő felment, és becsukta az ajtót maga mögött, leült az ágyára és az ággyal szembeni tükörbe belenézett, elsírta magát. Nem értette miért sír, de sírt. A gondolatok, amik ekkor feljöttek, ismeretlenek voltak számára. Kevésnek, furának, kívülállónak érezte magát. „Ezek a szavak honnan jutottak egyáltalán eszembe? -Gondolta. Addig forrtak, gyűltek és kavarogtak benne az érzelmek, míg nem elszenderült az ágy szélén. Mikor felkelt, hallotta, hogy a nappaliban az óra megszólal. Sötét volt, mégis, a Holdfénye bevilágította az egész szobát az ablakon át, egy körvonalat kivéve. Ekkor látta meg őt, az Éjjeli Látogatót. Zöld szeme meresztett rá, akár két smaragd egy sötét bányában. Farka ide-oda ingott, akár az óra nyelve a nappaliban. Erre, ha ez nem lett volna így is eléggé újszerű élmény, megszólalt az idegen vendég:

-Jössz is, vagy alszol tovább és tovább elmélkedsz a feleslegesen feljött felesleges gondolatokon?

Gergő ugyan meg volt illetődve, nem várt egy pillanatig sem. Gyorsan felöltözött, megmosta a fürdőben az arcát, ránézett az ablakára, hogy még mindig ott van-e az idegen, és nem csak képzelgett az előbb, majd miután megbizonyosodott a valóság igazáról, felvette a cipőjét is. Már majdnem leindult a lépcsőn amikor az idegen közbe vágott:

-Hát te?

-Azt mondtad menjek, nem?

-De, de azt nem, hogy húzd az időt. Kövess.

Majd fogta, és kiugrott az udvarra. Gergő először tétovázott, nem tudta helyes döntést hoz-e. Végül aztán bátorságát össze szedve megindult a zöldszemű után. Itt viszont arra lett figyelmes, hogy amikor földet ért, valahogy nagyobbnak tűnt minden. Összement. Egyedül lehelete volt már csak, ami a nagy hidegben óriási volt, mint ahogy délelőtt. Akkora lett, akár az idegen látogató, aki már meg is indult a kert vége felé. A fiú megindult, le ne maradjon új ismerőse mögött. Az úton nem beszéltek, csak mentek, egészen a Vén Kunyhóig, onnan pedig a kőfalig. Itt kecses mozdulattal ugrott fel előtte kis (illetve ekkor azonos nagyságú) túravezetője, és várta, hogy a fiú kövesse. Ő persze nem tudott így felugrani, felmászni pedig nem tudott. Ekkor aztán Gergő egy pillanatra elkeseredett, neki rugaszkodott még egyszer, de most akkorát esett lefelé, hogy jól be is ütötte magát. Az Éjjeli Látogató ekkor lenézett, és a következőt mondta:

-Nem szégyen segítséget kérni. Van, ami egyedül nem megy. Van egy kis létra a bokor alatt, ami elé leestél. Használd azt.

Majd aznap este nem is szólt többet, még elköszönéskor sem.

Ekkor beugrott. A kis létra. Akár az első találkozás alkalmával, most is előszedte a nagy bokor alól Gergő, és felmászott tanítója mellé. Ezzel egy későbbi tanítást is felidézve, ami valahogy úgy szólt, hogy „tanuljon a múltbéli dolgokból”, vagy valami ilyesmi. A kőfal tetejére érve, a gyönyörűséges, csillogó táj fogadta. A tavon, amely a Vén Kunyhó mögött feküdt, kincsesláda szerűen mutattak a csillagok, amik közt a teli Hold az ékkő. A látvány, mint az első találkozás alkalmával, gyógyítóan hatott a fiú lelkére. Ekkor a bölcs zöldszemű újabb szavakat intézett Gergőhöz:

-Ismered a helyet. Megjegyezted, amiket tanítottam. Én többet, többnek nem adhatok, te kevesebb már nem, csak több lehetsz, többekért tehetsz.

A fiú megtanulta, hogy ne kérdezzen vissza a bölcseletekre, mert úgy sem kap más magyarázatot, legfeljebb néma pillantást. De valahol érezte, ez a bölcselet más, mint az eddigiek. Miután hazament, és lefeküdt aludni, csak gondolkodott, majd aztán elaludt.

Másnap, ahogy jött az este, majd aztán szólt a nappaliban az óra, nyelvét ide oda ringatva, Gergő sejtette, ez az este más lesz. Egyedül indul el. Ahogy összekészült, és az ablakhoz lépett, nagy levegőt vett, majd megindult. Ahogy a fűben földet ért, puha mancsait egymás után téve indult meg a csendes utcák felé. Léptei észrevétlenül, szemei néha megvillanva késérték útján. Egyszer csak egy nyitott ablakhoz ért, ahonnan halk, tompa pityergést hallott. Megfeszítette hát izmait, felkészült, majd felugrott.

A Hold bevilágította a várost, olyan fényesen, hogy ha egy-egy utcában nem világított volna a lámpa, akkor is tisztán lehetett volna látni mindent. Se Tv, se rádió zaja nem verte fel a nyugtató csendet. A virágok halványan kivehető színei tarkították az est utcáit, az égbolt tiszta, mozdulatlan képet festett.