Wagner Júlia - Amikor eláll az eső

Wagner Júlia – Amikor eláll az eső

Zuhogott az eső. Sietnie kellett volna.

De hová? – futott át Violet agyán.

Hátranézett. New York meglepő módon teljesen kihalt volt. Érthető volt, hogy nem sokan kívántak kint ázni az esőn egy hideg, októberi éjjelen. Violet azonban mégis ott volt. Egy épphogy megvilágított, sötét utcán igyekezett ki a buszmegállóba, ami az egyetlen menedéket jelentette számára az eső elől. Minden porcikája átfázott, sötétvörös haja csapzottan lógott a vállára, lehelete halvány felhőket rajzolt a levegőbe. Bőrdzsekijéből és csizmájából is csöpögött a víz.

A buszmegállóba érve felnézett a menetrendre. Ötvennégy perc volt hátra a következő járatig. Sóhajtott egy nagyot, majd leült a váróban, kissé megkönnyebbülve, hogy nem kell tovább vacognia. Azonban így is remegett, és nem éppen a hideg miatt.

Rázkódó kézzel vette elő és oldotta fel a telefonját. Két értesítést látott: az egyik a barátnőjétől jött, aki érdeklődött, hogyan sikerült az estéje. Violet törölte az értesítést. Egyelőre nem akart neki válaszolni. A másik a fiútól jött.

Írj, ha hazaértél.

Violet nem válaszolt. De nem is törölte az értesítést.

Viszont még jobban remegni kezdett.

Semmi hangulatjel, semmilyen másik üzenet nem érkezett tőle.

Ennél azért többet vártam volna, gondolta magában.

Könnybe lábadt a szeme, korábban, mint hogy észrevette volna, hogy elsírta magát. A nyakláncán lógó csillag alakú medálért nyúlt, és erősen megszorította. Erősebben, mint kellett volna.

– Nem szeretem, amikor ilyen váratlanul szólítasz meg – sétált be egy feketébe öltözött fiú Violet mellé. Violet némán nézett fel rá.

Ő sem szerette, amikor váratlanul kellett hívnia a lelkiismeretét, hogy tartson neki egy rövid fejtágítást. De úgy érezte, nem fogja kibírni azt az ötvennégy percet, amíg megérkezik a busza.

A lelkiismerete mindig jól öltözötten jelent meg – még jobb is volt a stílusa, mint gazdájának. Most pedig főleg jobban nézett ki, ugyanis Violet csapzottan és vörös szemekkel nézett fel rá.

– Mi a gond, Violet? – kérdezte nyugodt hangon.

Violet néma maradt. A tudatuk közös volt, a lelkiismerete látott, érzett minden gondolatot, ami csak átsuhant a lány fején. Ezért hát természetesen tudta, hogy mi volt Violet gondja.

Violet meggondolta magát. A nyakláncáért nyúlt, hogy visszaküldje Lelkiismeretet a fejébe, mire az azonnal megállította.

– Most ne.

– Miért? – nézett fel rá újra Violet.

– Ne maradj egyedül, Vi.

– Ne hívj így – felelt sértődötten a lány. Elengedte a láncát, mire Lelkiismeret is távolabb lépett tőle. Utálta a nevét. De csak azért, mert a fiú túl gyakran mondta ki.

– Mesélj nyugodtan – mondta Lelkiismeret, és nekitámaszkodott az üvegfalnak. Tekintete Violeten volt, a lány azonban az utca szemközti oldalán lévő kínai étterem villogó piros neonfényeit nézte. A fiú is elvitte párszor ilyen helyekre. Pedig utálta a kínai ételeket. De Violet kedvéért megtette.

– Nála voltam – kezdett bele Violet, újra feloldva a telefonját. Megnyitotta az Instagramot, és igyekezett nem foglalkozni a két olvasatlan üzenettel. – Filmet néztünk. Aztán zenét hallgattunk. Közben megcsókolt. Többször is. Aztán elindultam hazafelé.

– Nem akartad volna nála tölteni az éjszakát?

Violet megrázta a fejét, miközben átküldött egy mémet az egyik osztálytársának. Azonnal kapott tőle néhány nevetős hangulatjelet. Ő azonban nem tudott nevetni. Sem a politikai mémeken, sem a vicces macskás videókon, amik szembejöttek vele az interneten. Az agya ugyanis újra és újra visszatért hozzá.

– Henry mit szólt ahhoz, hogy eljöttél?

– Ne mondd ki a nevét! – kiáltott Lelkiismeretre Violet. – Nem akarom hallani a nevét!

– Minden rendben, kedves? – állt meg előtte egy idős nő, aki ugyanannyira el volt ázva, mint Violet.

– Igen – válaszolt szűkszavúan a lány. – Csak a lelkiismeretemmel beszélgetek.

A nő legyintett.

– Évek óta nem hordom azt a nyakláncot! – nevetett. – Az én lelkiismeretem túl nagy igazságokat mondott. És a tiéd?

Violet Lelkiismeretre nézett. A nő nem láthatta őt, és Violet nem is tudta volna jól körbeírni. Mindig érdeklődéssel hallgatta, amikor mások a lelkiismeretükről beszéltek. A legtöbb ember játszi könnyedséggel mesélt a sajátjáról. Violetnek ez nem ment ilyen egyszerűen. Arra sem emlékezett, hogy mikor látta Lelkiismeretet először: valószínűleg ugyanilyen esős éjszaka volt akkor is.

– Az enyém túl szigorú – mondta végül. – Viszont mindig igaza van.

– A lelkiismeretnek általában igaza van – értett egyet a nő. Leült Violet mellé. – Pont ezért olyan nehéz meghallgatni őket.

Violet csak helyeselni tudott.

Egy ideig csendben ültek, aztán a nő törte meg újra a csendet:

– Miért hívtad a lelkiismeretedet?

Violet nagyot sóhajtott, mielőtt válaszolt volna.

– Egy fiú miatt. Tanácstalan vagyok…

– Jaj, mindig csak a fiúk! – csóválta a fejét a nő, közben pedig felállt Violet mellől. A menetrend szerint lassan odaért a járata. – Ha rám hallgatsz, kedves, nem futsz egy után sem. Futni csakis a busz után kell!

Épp akkor fordult be a busza az utcába. Violet némán intett a nőnek, amikor az felszállt. Újra egyedül maradt, az esővel, a neonfényekkel, na meg Lelkiismerettel.

A telefonja újabb értesítést jelzett: Henry volt az.

Merre jársz, Vi?

Ez a három szó épp elég volt ahhoz, hogy újra megremegjen.

Violet ezúttal kitörölte az értesítést. Majd talán válaszol neki.

– Miért félsz ennyire tőle? – kérdezte Lelkiismeret. – Húsz perce még a lakásán voltál.

– Mert utálom őt.

Lelkiismeret meg sem lepődött. Ő is tudta a választ.

– Akkor miért töltötted vele az elmúlt három hónapot?

Violet gyűlölte ezeket a számokat. Túl sok volt. Egy hetet sem kellett volna a fiúval töltenie.

Minden egy rohadt házibulival kezdődött, amit az ismerőse egyik ismerőse szervezett. Violet legtöbb barátja ott volt, így úgy gondolta, hogy neki sem kellene kimaradnia. Elment. És ott találkoztak. Egyikük sem volt már szomjas, amikor ketten beszélgetni kezdtek a tetőteraszon, New York esti fényeit bámulva. Tisztán emlékezett, hogy másnap mennyire fájtak a hátizmai a több órás korláton támaszkodás miatt.

Violetben valami különöset indított el a fiú. Olyan volt, mint senki más. És Violet sokáig – túl sokáig – azt hitte, valami komolyabb is kialakulhat köztük.

Mégsem így lett. Mint kiderült, a dolog nem olyan volt, mint amilyennek eredetileg elképzelték.

– Miért töltötted vele az elmúlt három hónapot, Violet? – faggatta tovább Lelkiismeret.

– Mert reménykedtem – mondta ki a lány. – Azt hittem, miattam meg fog változni.

– És megváltozott?

– Nem.

– Nem gondolod, hogy el kellene engedned őt?

– Eddig sem tudtam.

– A legegyszerűbb az lenne, ha elmondanád neki, hogyan érzel.

– Nem akarom.

– Azért, mert félsz, hogy mit mondana?

– Mert félek, hogy elveszítem őt.

– Nem veszíthetsz el olyasvalakit, aki sosem volt a tiéd.

Sem Violet, sem a lelkiismerete nem hallott még olyan hangos csendet, mint ami kettőjük közé állt be.

A lány felállt, kisétált az esőre, és az egyik tócsa víztükrében nézte meg magát. Harmincöt perc volt hátra a buszáig.

– Jobb lenne mielőbb elengedned őt – folytatta Lelkiismeret.

– El fogom engedni őt – mondta Violet a könnyeit – vagy az esőcseppeket? – törölgetve. – Egy év múlva ilyenkor már egy országgal odébb, a Montréali Egyetemen fogok pszichológiát tanulni, a srác nevére meg nem is fogok emlékezni.

– Biztos vagy benne? – csapott le rá azonnal Lelkiismeret.

– Nem tudom.

Újabb értesítést írt ki a telefonja. Violet ezúttal olvasás nélkül törölte.

– Tetszik, hogy ilyen határozott vagy – mosolygott rá Lelkiismeret. Talán először az este folyamán.

Violet gondolatai visszakanyarodtak a fiúhoz – nem mintha eddig olyan távol lettek volna tőle. Vajon ő is a lelkiismeretével beszélt most? Mit mondhatott neki? Nem hiszem, hogy Violet valaha is magamra hagyna, az a hülye ribanc mindig visszajön hozzám…

– Ne gondolj így magadra – szólt rá azonnal Lelkiismeret.

– Pedig valószínűleg neki és az összes barátjának is ez a véleménye.

– Biztosan nem.

Violet számára ez nem rejtett megnyugvást. A lelkiismerete felé fordult, aki a sötétben nem nézett ki többnek egy baljós árnynál.

– Többször bántottam meg őt, mint kellett volna – vallotta be. – Távolságtartó voltam vele. Ő próbálkozott, újra meg újra… De azt hiszem, egy idő után fel kellett adnia.

– Nem a te hibád, hogy így történt.

– Hogyne lenne az! – borult ki Violet. De nem folytatta. – Már nem számít. Nem tudok mit tenni. Jobb, ha elengedjük egymást. Lassan itt a buszom.

Pár percig néma csendben álltak egymás mellett. Violet közben elővette fülhallgatóját is, és elindított egy véletlenszerű számot Spotifyon.

– Kérdezhetek valamit? – szólt hirtelen Lelkiismeret. Violet megállította a zenéjét. – Volt bármikor, hogy vele képzelted el a jövődet?

Violet mondani akart valamit. Azt, hogy egyáltalán nem. Aztán meggondolta magát. Nem mondta ki, mert akkor valóssá vált volna.

Aztán végre bekanyarodott az utcába a busz. Megállt a lány előtt. Violet visszanézett Lelkiismeretre, arra a titokzatos, sötétvörös hajú fiatalemberre, aki olyan áthatóan nézte őt.

– Talán sosem szerettem őt igazán.

Lelkiismeret biccentett.

– Vigyázz magadra, Violet.

Violet megérintette a nyakláncát, mire a lelkiismerete beleolvadt a sötétbe. Talán nem is tudta, hogy szavai gyógyító hatással voltak a lányra. Felszállt a buszra, levágta magát egy üres ülésre – egyébként is csak ő volt a járművön –, és elővette a telefonját. Fülében épp akkor indult el az Arctic Monkeys Do I Wanna Know? című száma. Ismétlésre tette.

Megnyitotta az Instagramot. Ráment Henry nevére, aztán gépelni kezdett.

Úton vagyok hazafelé.

Nem érkezett azonnal válasz. Henry utoljára húsz perce volt elérhető. Valószínűleg már aludt.

Violet újra gépelni kezdett. Ezúttal egy hosszabb üzenetet.

Henry, az a helyzet…

…mi ketten nem igazán…

…remélem, megérted, hogy…

xoxo, Vi

Aztán elküldte az üzenetet. Bezárta az az alkalmazást, és a város épületeit figyelte, miközben ugyanazt a zeneszámot hallgatta újra meg újra. New York fényei elsuhantak mellette. Csak arra tudott gondolni, hogy mennyi mindent hagyott maga mögött.

Mire Violet hazaért, az esőnek nyoma sem volt.