Visnyovszki Zorka - Átlépés

Visnyovszki Zorka - Átlépés

 

 

A súlyos csendet, mely a szigeten fogadta, néhány sirály és a szél törte csak meg. Kulcsait előkotorva közelítette meg a hajóból még gombanagyságúnak tűnő házat, melyben egy nagy asztal foglalta el a szoba nagy részét.

-     Egy ekkora szigetre építhettek volna nagyobb házat is! – zsörtölődött.

Szinte rögtön asztalhoz ült, majd zsebnoteszát fellapozva megfogta tollát, és begyakorolt mozdulattal pörgette meg ujjai körül. Miért nem kezd hozzá?

Feltápászkodott, hogy kinézzen a házból – összébb húzta szövetkabátját, tekintete a végtelenséget fürkészte. Az óceán hullámai hívogatva fodrozódtak, így a kísértésnek engedve odasétált, ahol a sziklákra felcsapódott a fehér tajték. Az érzés, mely hirtelen elfogta, képpé formálódott fejében – mély és kellemetlen gondolatokká alakultak át. Nem tudta megnevezni ezeket, így előhúzta noteszát és írni kezdett, ami mindig kicsit segített neki a tisztánlátásban.

Áttetsző alakok rémlettek fel előtte, akiket soha nem látott ezelőtt. Az első sziluettjét csak úgy lehetett észrevenni, ha hosszasan keresgetted, de miután megtaláltad, örökösen rád akaszkodott. A második, térdét átkarolva gubbasztott maga elé meredve.

A leírt szavak éles késdöfésként álltak egymás mellett a papíron – az író sehogy se elégedett meg velük. Gondolatai felett a lidérces alakok átvették az irányítást: még álmába is belopakodtak.

Hajnalodott, mikor elzsibbadt karjairól feltápászkodva valami szokatlan érzés fogta el és nem hagyta nyugodni. Meggyötört tekintete megakadt a jegyzetfüzetén. Hiába meresztette szemeit, minden leírt szó eltűnt a lapról, akár egy új notesz is feküdhetett volna előtte. Ösztönösen felkapta a fejét, szemei lázasan kutattak, csakhogy egészen másra lettek figyelmesek - hátizma megfeszült a váratlan felismeréstől. A tegnap este papírra vetett gondolatai megelevenedtek… pont úgy, ahogy elképzelte őket!

Az egyik alak szinte láthatatlan volt: az asztalfőn ült, közvetlenül előtte, és kérlelhetetlenül fürkészte, a másik pedig a padlón ült reszketve. Lidérces vendégei hívatlanok voltak, és fogalma sem volt az írónak, hogy mit kereshetnek itt. Reszkető lábakkal felállt, és menekülőre fogta: kitárta az ajtót és megcsapta a jeges, csípős levegő. A vére attól fagyott meg igazán, mikor egy ismeretlen, érces hang harsant fel a háta mögött.

Ijedtségében bevágta az ajtót, és szembe találta magát az alakokkal.

-          Kik vagytok? Miért pont engem gyötörtök? – kérdezte az író. A sejtelmes alak kezdett beszélni elsőként.

-          Mi ez a fogadtatás? Te keltettél életre minket. Mivel nem voltál megelégedve az írásoddal, alakot öltöttünk, így már élethűen papírra tudod vetni azt, ami megelevenedett neked. Tekints úgy minket, mintha tükör előtt állnál. Cserébe viszont meg kell tenned egyvalamit: le kell győznöd önmagadat és ezáltal minket.

-          Titeket? – az író leroskadt a székre.

-          Habár a saját képzeleted által szült árnyak vagyunk, mégis mi irányítunk téged. Ha gyenge leszel, elbuksz – teljes erőbedobással a szakadék szélére taszítunk, és a legerősebb félelmed fog felőrölni, felemészt a MAGÁNY és az ELSZIGETELTSÉG.

A ködös alak folytonos suttogása az író fülében éles hanggá formálódott át.

-          Mit akartok tenni velem?

-          A helyiek mendemondája, amit nem vettél komolyan, nem igaz? Ha az akadályaidtól elfordulsz, megelevenednek előtted – mutatott színpadiasan magukra. - Ha nem győződ le őket, kavicsos homokká préselnek, majd miután az óceáni szél felkap, gyenge leheletté simít el. Attól kezdve pedig szellőként fogsz a parton sétálók fülébe duruzsolni, arra emlékeztetve őket, amit nem mernek kimondani.

Az író hitetlen arca miatt megerősítésként hozzátette az alak:

-          Csupán legendának tűnik, de ez a valóság. Ezzel az alak elnémult.

Mit kéne tennie? Kezdetét vette a harc önmagával szemben.

Újult erővel visszaült az asztalhoz, és szemügyre vette a lidérces lényeket. Be kellett ismernie, hogy a legnyomasztóbb az áttetsző árny volt, akinek nem volt arca, mégis érezte magán a tekintetét. A titokzatos gomolygása annyira lebilincselte, hogy le sem bírta venni a szemét róla. Észrevétlenül bekúszott a gondolataiba. Percekig nem látott maga körül semmit, csak a vad zihálását érezte, ami leheletként távozott a semmibe. Halk, majd egyre hangosabb lépteket hallott, de senkit sem látott közeledni. Hideg veríték futott le a homlokán, mikor a fülébe suttogtak, de hiába nyúlt utánuk, csak a levegőt markolta.

-          Hol vagy? Mit akarsz? Csak áruld el…

Suhogást hallott, majd egy mély sóhajt. Mintha meggyújtottak volna a feje fölött egy reflektort, egy fényes kör közepébe állva találta magát. A sötét újra megszólalt:

-          Már csak egy lépés.

A hang irányába lenézett a földre. Két lakkcipő állt a fénycsóva határán, az író szemét feljebb vezetve pedig mintha egy kubista portréval nézett volna farkasszemet – a tekintete éppoly hátborzongató volt, mint hívogató.

-          Na, mi lesz? Kilépsz?

A szétcsúszott arcú alak idegtépő vigyorral lépett hátra, így beleolvadva a sötétségbe. Az író dermedt végtagokkal hallgatta a meg nem szűnő hangokat. Szabadulni akart, de ki tudja, mi várna rá ott? Próbaképpen egyik lábával kilépett a fényből, ami követte a mozdulatát, így felbátorodva elindult. Kicsivel arrébb merészkedve egy széket és egy ajtót talált. Esze ágában sem volt helyet foglalni, de a másik lehetőség se győzte meg.

Mi van, ha éppen nézik valahonnan?

A lehetőségtől elszorult a torka, ami elég volt ahhoz, hogy a kijutás mellett döntsön. Mikor tétován a kilincsre tette kezét, a fém folyóssá vált. Kétségbeesetten vette tudomásul, hogy innen már soha többé nem juthat ki.

-          Ha feladod, vége.

-          Nem akarom, hogy vége legyen! – kiáltotta az író.

-          Te irányítasz, Te is vethetsz véget ennek. Csak döntened kell!

Tanácstalan volt. Ha itt marad, örökre kísérteni fogják őt a hangok. Vagy… válassza az ismeretlent? Ez a lehetőség még mindig elképzelhetetlen volt, de az egyetlen megoldásnak látszott.