Varga Nándor - A Trridéri varázserdő

Varga Nándor – A Trridéri varázserdő

Az óriási erdős területen egy piciny kis falu terült el, ez volt Trridér. Azelon csak a falu melletti erdőt fürkészte minden este, imádta ahogy a mágikus erdő fényei felgyulladtak, ahogy a varázserdő különböző lényei fel-fel sejlettek.

A faluban minden évben elérkezett egy különleges nap, amelyet csak úgy emlegettek, az első szó napja. Ilyenkor minden gyermek először szólalt meg és az egész életüket meghatározta az első szó, amely elhagyta szájukat.

Azelon gyermekkorában sokáig némán ült a bölcsőben, mintha csak előbb meg akarná érteni a világot, mielőtt megszólalna. Amikor pedig eljött a nagy nap, egyetlen szót mondott, tisztán, határozottan: tükör.

A falu öregei sokáig töprengtek rajta, majd úgy döntöttek, különös gyerek lesz ebből, de nem tudták eldönteni, jó vagy rossz értelemben. Valami megmagyarázhatatlan súlyt hordozott.  

Azelon felnőtt és a tanítás felé terelte az útja. Egy nyári estén Esztra hirtelen karon ragadta, és magával vitte, mintha attól félne, hogy ha akár egy pillanatra is elengedi, az egész varázs szertefoszlik. Átvágtak a kert kavicsos ösvényén, ahol a lámpások sárga fénye remegett a bokrok levelein. Azelon alig győzte követni, de a lány magabiztos mozdulatai különös, féktelen erőt sugároztak.

- Hová viszel? - kérdezte végül, miközben megpróbált lépést tartani vele.

- Oda, ahol nem fog minket senki zavarni - felelte Esztra, és visszapillantott rá egy félmosollyal, amely egyszerre volt kihívó és ígéretes.

A kis pavilonhoz vezette, amelyet a nyári esték illata lengett be. Amint beléptek, elengedte a kezét, de a tekintetét nem. A csend olyan sűrűvé vált közöttük, hogy szinte tapintani lehetett. Érezte a lány közelségét, hallotta a gyorsuló lélegzetét, és úgy tűnt, minden rezdülésük egymásra hangolódik. Esztra lassan közelebb lépett, és a pillanat olyan erős volt, hogy a világ körülöttük elhalványult.

Egymásra néztek, a világ elcsendesedett, finoman átölelték egymást. Összenéztek, Azelon Esztra kékeszöld szemét csodálta. Ahogy a holdfény megsütötte az arcát teljesen elvarázsolta, Azelon finoman beletúrt vállig erő barna hajába. Esztra arcán egy finom mosoly futott végig, amikor Azelin ujjai végigsiklottak a haján. Mintha a mozdulatban egyszerre lett volna valami gyengédség és valami kimondhatatlan. Azelon közelebb húzta magához Esztrát, ő engdte és a vállára hajtotta a fejét, mintha mindig is ott lett volna a helye.

Esztra gyógyító volt és minden álma az volt, hogy segítsen másokon, az első szava a kép volt. A két fiatal úgy érezte, hogy egymásra találtak. Az egész tökéletes volt számukra.

Másnap csak az erdő suhogására lettek figyelmesek Trridér lakói, akik egyből összehívták a falu öregeit, az élükön Fuziarának, a vak, idős vezetőjükkel és azonnal megvizsgálták a hangokat, a fényeket és az erdő fura viselkedését. Arra a következtetésre jutottak, hogy Esztra és Azelon találkozása és összefonódásának okán összetalálkoztak az erők és így egyesülve őket szólítja az erdő.

Amint ezt kimondták, mindkettőjük végtagjain repedések jelentek meg, tudták, hogy menniük kell.

A hátizmukra erősítettek egy különös szerkezetet, ami segítségével hozzáférhettek a falu öregeinek teljes tudásához, és útnak indultak, egyenest az erdő sűrűjébe. Roppant félelmetes volt, ahogy a hideg erdőben, egyre bentebb haladtak, mindketten nagyon izgultak, érezték nincsenek, felkészülve semmire, körülöttük minden fagyott volt, a fák továbbra is suhogtak, annyira hideg volt, hogy a leheletük nagy füstpáraként csapódott vissza az arcukra és a környező fagyott növényekre érezték, ahogy testük szépen felveszi a kinti hideg hőmérsékletet.  Nem sejtették mi vár rájuk.

Megpillantottak egy befagyott forrást, az erdő közepén, Azelon előhalászott egy régi arany fedeles zsebórát, aminek a különleges bordázott tokján kívül, egy másik különlegessége is akadt, nem az időt, hanem a valóságot tükrözte vissza így, bármilyen bizonytalan helyzetben az igazságot mutatta, átverhetetlennek számított a legkisebb füllentéstől, a legnagyobb átverésig mindent kiszúrt. Ahogy Azelon felnyitotta az aranyfedeles zsebórát, a befagyott forrás jege megrepedt, de nem kifelé, hanem befelé: mintha a víz felszíne tükörré vált volna. Az óra számlapján nem számok voltak, hanem halványan pulzáló jelek, és amikor a holdfény ráesett, Esztra arcát mutatta vissza – nem úgy, ahogy most volt, hanem olyannak, amilyenné válhat.

-Esztra – suttogta Azelon. Itt az igazság, most már mindent értek. Az erdő végig utat akar nekünk mutatni, segítség kell neki, hogy megfékezzük a gonoszt mielőtt még eluralkodik, és mindent elpusztít.

-Igazad van ez a mi utunk, hát fékezzük meg minden erőnkkel.

Esztra hangjában nem volt félelem, csak elszántság, Amikor kimondta a szavakat, a befagyott forrás mélyéről tompa morajlás hallatszott, mintha az erdő maga válaszolt volna. A jég teljesen kettévált, és a repedések mentén vakító, kékes fény szivárgott fel. A levegő megmozdult körülöttük. A fák ágai meghajoltak, mintha tisztelegnének előttük, az árnyékok pedig formát öltöttek: az erdő ősi őrzői figyelték őket, akik mind a megtisztulásban reménykedtek kitartóan. Eközben a forrásból lassan kiemelkedett egy sötét alak, nem testből, hanem torzult emlékekből és elfojtott félelmekből szőve. Ez volt a gonosz, amely nem pusztított azonnal, hanem megtévesztett, elválasztott, elhitette az élőkkel, hogy egyedül vannak.

Azelon előrelépett, kezében a zsebórával. Amint kinyitotta, a számlap fénye végigsöpört a lényen. Az árnyalak sikoltani kezdett, mert a tükör nem támadott - feltárt. Megmutatta neki mindazt, ami volt: hazugságot, gyávaságot, ürességet. Esztra ekkor a forrás széléhez térdelt, és tenyerét a jégre helyezte. Gyógyító ereje nem sebeket zárt be, hanem helyreállította azt, ami megtört. A jég olvadni kezdett, de nem vízzé, hanem tiszta fénnyé. A gonosz nem bírta elviselni az igazság és a gyógyítás egyesült erejét. Az árnyék szétfoszlott, visszaszivárgott a föld mélyére, ahol többé nem árthatott - csak emlékeztető maradt arra, mi történik, ha az egyensúly felborul. Amikor minden elcsendesedett, Azelon és Esztra egymásra néztek. Végtagjaikon a repedések eltűntek, helyükön halvány, ragyogó minták maradtak – az erdő jelei.

-Most már értem - mondta halkan Esztra. - Nem azért hívtak minket, hogy harcoljunk… hanem hogy együtt tartsuk az egyensúlyt.

Azelon becsukta a zsebórát, a zsebóra finoman csattant, a zsanérja kicsit nyikorgott, megtörölte kopott, bordázott felületét. Esztrára nézett, megint úgy érezte, mintha csak a pavilonban lennének teljesen, belefeledkezett Trridér és a világ megmentésében, Csak csodálta a fiatal lányt. Kéz a kézben indultak vissza az erdőn át. Trridér felett azon az éjjelen először ragyogtak fel egyszerre az erdő fényei. Átölelték egymást és egy elegáns finom csók pecsételte meg az útjukat.