Varga Lili Tímea - Esmeralda

Varga Lili Tímea - Esmeralda 

    Egy repülőút a filmekben nagyon gyorsnak tűnik. Csak bevágnak pár vágóképet egy hangulatos zenével, és két perc alatt lekeverik, aztán alig egy csettintés múlva meg is érkeztünk. Na ez a valóságban marhára nem így néz ki. Egy tizenöt órás repülőúton bármi történhet. Talán szerelembe esel. (Habár nekem nincs akkora szerencsém.) Esetleg megtalálod a rák ellenszerét. Vagy mondjuk meg is halhatsz egy végzetes betegségben. Na ez történt velem.

    Igaz, ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik. Mármint, már beteg voltam, szóval technikailag nem csak az alatt a tizenöt óra alatt történt. És már régen volt, szóval megbékéltem vele. Már tizenöt éve.

    Az elején elég nagy bűntudatom volt. Azt hittem, a szüleim az egész életüket elpazarolják a gyászolásomra. És azért ennyire nem voltam érdekes ember. De most úgy tűnik, hogy kigyászolták magukat életem minden egyes napjáról megemlékezve, és újra repülőre ülnek, egészen Amerikáig, szóval gondoltam, meglátogatom őket. Elvégre mi mást csinálhatna egy szellem?

    Így hát felszálltam a gépre, mint ezeregyedik utas, és gondoltam, keresek egy szabad helyet. Hát az pont nem volt.

    Jobb ötlet híján odasétáltam anyuékhoz, és beleültem a mellettük levő fiú ölébe. Persze csakis a családomért tettem, de azért meg kell jegyeznem, hogy a srác nagyon helyes volt… Mármint, hogy lehet valakinek ilyen hátizma?! 

    Miközben én magamat, és a helyes fiút vettem szemügyre anyu tükrében, egy ismeretlen gyerek telepedett le mellénk. Vagyis nem teljesen ismeretlen, hiszen ő a húgom. Csak hát olyan kicsi volt még amikor, nos, meghaltam. Érthető, hogy mindig csak a szüleimet képzeltem el, meg egy kisbabát, akivel nem sokat lehet kezdeni. Nos, úgy tűnik most már több mindent tud, például nagyon nagy lelkesedéssel nézte a közelben ülő srácot, akinek történetesen én ültem az ölében. Érthető okokból ezt nem vettem jó néven, úgyhogy gondoltam, megviccem egy hangyányit.

    Igaz, én sosem voltam kisebb testvér, de azért a filmekből tudom, hogy ez körülbelül mivel jár. A fiatalabbak megfelelési kényszere minden univerzumon keresztül kísérti őket. Hiába, még a síron túlról is vissza-vissza suttognak. Én sem hagyhattam így ki a lehetőséget, elvégre ki más nevelhetné igazán, mint a halott nővére? 

    Csak egy zsebkendőre volt szükségem. Egyetlen üzenet elég lesz. Talán csak ennyi: Esmeralda. Kísérteties. De nem elég. Egy kis mérlegelés után még ráfirkantottam két szót és hozzá is láttam a feladathoz. 

    Nem dobhattam csak úgy oda neki holmi amatőr módjára, így szomorúan, de felálltam az elképesztő hátizmú fiú öléből. 

    -Kislány, - suttogtam a szavakat - kicsi lány! Gyere velem! Gyere. Csak lassan. Sétáltunk egy kicsit! - igaz, a halandók nem hallják a szellemeket, de mégis reagálnak rájuk. Érzik őket. Éppen ezért szó nélkül követett engem. Amikor már ketten voltunk odafújtam felé a szalvétát. Magas fokú kreativitásom hiánya miatt csak ennyi állt rajta: Sosem leszel Esmeralda. De nem is kellett több. Láttam, hogyan borsózik a háta. Ettől mindig mosolyognom kell. Olyan aranyos! 

    A húgom remegve ült vissza a helyére. A szalvétán vércseppek sorakoztak. Alig bírtam ki nevetés nélkül. Aztán eszembe jutott, hogy senki sem lát, így kacagtam egy jó nagyot. Olyan nagyot, hogy beleremegett az egész repülőgép. Jó érzés volt.

    Ránéztem a helyes fiúra. A lehelete mentol illatú volt. Talán ha tovább éltem volna, észrevenne. Talán beszélgetnénk. Talán én ülnék most apu mellett, és engem karolna át mosolyogva. Tudtam volna én is boldogságot okozni nekik, mérhetetlen szomorúság helyett? Beleférek én is még ebbe a családba, vagy kiadták már a helyemet valaki másnak? Nem tudtam a választ, és azt hittem, sosem fogom megtudni. Talán tévedtem.

    Mikor újra elhelyezkedett mindenki (egy tizenöt órás úton elkerülhetetlen néha a nem túl biztató szagú, de szükségesszerű toalettet használni), a húgom remegve anyu felé nyújtotta a szalvétát. Azt hittem, elsírja magát. Azt hittem, megijed. Azt hittem, hogy gondol rám. De az anyám, aki elsőszülött gyermekeként világra hozott, tizenöt éven keresztül nevelt, kifejezéstelenül átvette a papírdarabot, és széttépte apró darabokra, aztán elkezdett a filmről beszélni. Kedves, és megható pillanat. Körülbelül leírta az egész életemet.

    Hát ennyit erről, gondoltam. Úgysincs nekem hely ezen a gépen. A helyes fiú is a húgom felé pillantgatott minden percben, ezért gondoltam, inkább odébbállok. Úgyis olyan ronda ez a gép. Rondák a székek. Ronda az egyenruha. Ronda a pilóta. Ronda a takaró, a papucs, a törölköző. És rondák az emberek. Hogyan tudtak egy ilyen nagy darab szart repülni engedni? Ez közszeméremsértés! Meg kell akadályoznom ezt a bűncselekményt.

    Reccs. Egy szárny leszakadt. Aztán mégegy. Igazából nem tudom, hány szárny van egy ilyen repülőn, de mindegyik leszakadt. Szakadjon csak! 

    A szívem lángolt. Aztán nem csak a szívem, az egész gép tűzben úszott, felgyújtotta, minden emberrel együtt. Nincs az a gyógyító, aki tudna ezen segíteni. 

    Tizenöt órán keresztül égett minden. A monitorok, amiket azóta nem cseréltek ki, hogy én repültem. A kényelmetlen nyakpárnák, amikben lehetetlen aludni. A vécé is elégett, amit nem lehetett lehúzni. Talán attól volt olyan büdös még a lángok után is. Jellemző, az egész gépből csak a hugyszag marad meg…

    De elégett a helyes fiú is is. Elégett a mögötte ülő bácsi, aki két helyet is elfoglalt. Elégett apa is, anya is. A húgom is, akinek megvolt az esélye, hogy jobb legyen nálam. Csak én nem égtem el, mert az én biológiai összetételem már nem éghető anyagokból áll, de elégett a szívem, hamu sem maradt belőle, és a fülemben még hallom a kiáltásokat, talán örökre hallani fogom, pedig néma csend van körülöttem.