Tóth Lujza – Krisztus a Kálvin téren

Tóth Lujza – Krisztus a Kálvin téren

...Mert hát egyébként meg unalmas a várakozás. Rozsdás angyalok lóbálják a lábukat most, nyüszít a glória, ahogy nyállal tisztogatják, mint macska a kölykét. Itt nincsen szeretet, csak ösztön és kötelesség. A napnak már vörös az ökle, úgy üti, veri a tér köveit, ráfröccsen a vér a jelenlévők szájára de lusták ahhoz, hogy letöröljék, itt minden száj mindig véres marad, árnyékpocsolyákban gyűlik össze, ami lecsöpög, aki szomjazik, éhezik, lekuporodhat, talán ha eleget rágja a forróságot, még jól is lakik, bár ki lakott jól valaha ebben a városban, megmondom: senki, senki, senki. A glóriaszagú anyának készségesen korog a gyomra. Van benne még annyi szentség, hogy elszégyellje magát. (Íme, a te anyád.)

Fárad már a kereszt is alattam. Kártyáznak az angyalok, leesik egy-egy néha, ha vesztenek. Csakúgy kapkodom félre a fejemet. Most kötelességtudóan az égre nézek, vászonra még nem kent, szép szemekkel, Isten ma a mindenségbe bújik, nehogy meglássam. Itt most nem szabad a felhők mögé látni, itt most kíméletlenül s túlontúl embernek kell lenni, akármilyen unalmas és akármilyen hamis. A fájdalom a hátamat cirógatja, szórakozottan, félkézzel. Unalomból származó gyengédség. Nem valami szakszerűen szögeltek rá erre a keresztre, de hát kínos volna szólna emiatt. Talán minden kínos volt mindigis.

Közvetlenül szemben áll velem az öltönyüzletszagú ügynök. Amikor a fejem köré tekeredett a töviskoszorú és megmutatta minden méregfogát azt mondta nekem:

 – A mi dolgunk az, hogy ezt a folyamatot minél kényelmesebbé tegyük a számára. Feltétlenül szóljon, ha valami panasza van.

De hát ahhoz, hogy az ember szóljon oroszlánfog kell és ezüst karabiner és én nem voltam kiskatona soha.

A lator úgy lóg mellettem, mint a rózsafüzér valakinek a ráncos kezeiről. Néha odafordul hozzám, kigörget a torkából valami bársonyos szöveget. Megcsúszik a lábam rajta. Rossz a lehelete nagyon, savanykás, zsíros, talán kicsit paradicsomszagú. Elfordítom a fejemet, de csak még jobban fáj a hátam tőle.

Édesanyám sír. Nem tudom, mihez kezdjek ezzel.

Elém teszik mind az előírt szavakat, mint árus az ékköveit. A fogamhoz kocogtatom mindet. Úgy találom, nem igaziak.

 – Te, aki lerombolod a templomot, és három nap alatt felépíted, mentsd meg magadat, és szállj le a keresztről! 

 – Elnézést, de szomjazom.

Pohárba töltik a gúnyt és odanyújtják nekem. Kiiszom. Megcsúszik a torkomon az ecetíze, nagyot esik a koponyára. Széttörik a számban minden csontja, foggal ropogtatom őket.

 – Tudja, nem akarok nagyon udvariatlan lenni.

Az öltönyös férfi kimosolyogja magából a megnyugtatást.

 – Nincsen abban a helyzetben, amiben udvariatlan tud lenni. Mondja csak nyugodtan.

 – Talán a szögek... Nagyon kényelmetlenül van minden...

 – Hagyja csak, megoldjuk.

Szakértőt hívatnak. Kiveszi a táskájából az összes mesterségét és végigteríti a köveken előttem. Szálkákból faragott létrát állít és felmászik a glóriámig. Kihúzza a szöget a bal kezemből, mint egy tüskét. Tövisként tekeredik a torkomból a köszönöm, megnyújtóztatom a kezem, majd készségesen visszateszem. Visszaszögelik, folytatódik minden. Folytatódik minden mindig.

A tanítványok alattam csoportosulnak. Mindegyiknek ropogós fehér ing és rengeteg igyekvés lóg a vállairól. Csikorgatom a fogamat tőle. A templom megbotlik most a saját lábaiban és elterül az árnyéka előttem. Talán mondani kéne mégiscsak.

– Elnézést, nem akarom zavarni. – Az ügynök, mint kutya az asztal alá szalad elém megint, és én odanyújtom neki a morzsákat, hadd nyalja végig a kellemetlenül megértő mosolyával, nekem úgyse kell már semmi soha. – Nagyon fáj a hátam. Talán meghúztam az éjjel.

A tanítványok a szégyent keresik az utcakövek rései közt. Talán egyszer meg is találják majd.

– Várjon csak.

Orvost hozatnak most, komolyan gomolygó szemöldökkel, mintha megette volna mindenki fájdalmát és a bőre alatt motoszkálna most az összes, talán nekem is ilyennek kéne lennem, vér és sár és szenvedésszagúnak de az én bőröm alatt nincsen semmi, az én bőröm alatt csak hideg vermek kaparják magukat egyre nagyobbra mindig, az orvos közelről szemügyre veszi a problémakört, megnyomogatja a hátam, mintha hagymát aprítana rajta – anyám végtelen kötelességtudattal sírva fakad – kinyújt rajtam minden izmot és minden szenvedést is és végül kibólintja magából a keménykalapos tudást.

 – Ezt a balzsamot ajánlom magának, – és elővesz egy kis tégelyt, – kenegesse rendszeresen. Három napon belül elmúlnak a panaszai.

Rámkeni. Templomszaga van, elfordítom a fejem megint. Az orvos zsebre teszi az összes agóniát és hazamegy a tele pincéjébe. Megint minden folytatódik. Mindig minden folytatódik.

A nap már a haját fonogatja, hogy ne kócolja össze majd az este, mióta vagyunk itt mindannyian, az asszonyok már nem is törlik a szemüket, csak figyelnek, néha fel-felsóhajtanak, haza kellene menni, tűzhelyre tenni a tegnapi levest, úgy általában tűzhelyre tenni a tegnapot, az összes égkendőt és cérnamorzsát de maradnak még, nem mennek el, valamiért mindig, mindenki marad. Szálkás a torkom megint és nem akad bele semmi szóba. Mostmár mindegy minden úgyis.

Az álom lustán köröz a karmával mindenki testén, nyállal hegyezi a fogait, üres gyomorral lengi körbe az összegyűlt társaságot. Nem maradtatok ti velem ébren soha. A szempillák kezet fognak, erősen, határozottan markolják meg egymás csuklóit, a határozottság a fő ebben a világban, semmi más, kérem, semmi más. A tér mellett fütyörészve, zsebre tett kézzel halad el a villamos. Zsebre teszi az embereket is. Az ablakában összegyűlnek a vonásaim, mint csap alján a mocsok és a nyálka, ecce homo: én, apám fia, a szememben mossák magukat csalfa angyalok és az arccsontomban zörög a mennyország és nem tudok beszélni sem már, úgy lenyomja, talán szólni kéne az ügynöknek erről is, talán szólni kéne mindenről mindenkinek de a szavak a könyvekre potyogtak mind és túl szöges a kezem, hogy felszedje őket és ezt is megemlíthetném talán, de nekem nincsen már itt több szavam, csak feladatom, és én nagyon engedetlen voltam mindigis. Apám az arccsontomban ül szintén és szigorúan néz fel a szememre. Ne tegyem, ne tegyem, ne tegyem. A körbeállók egyenként, nagyon szépen és csendesen elaludnak.

Reggelre a kereszt üresen áll. Megváltás nincsen.