Tarjányi Blanka - Magamba fojtva

Tarjányi Blanka - Magamba fojtva

    Mélyet nyögött alattam a kanapé, felrepült a napok óta álló por, és megcsillant a fényben. Újabb kimerítően szürke napon voltam túl, evés, munka, fürdés, ismétlés. Mondhatni, a szokásos. Feltápászkodtam, és a tükrös szekreterhez mentem, nem messze a kanapétól. Fáradt szemű, átlagosan csúnyácska személyem nézett vissza rám kábultan, és én vártam, bárcsak, hátha, megváltozna most, gyorsan. De képmásom nem változott, továbbra is bágyadt birkaszemekkel pislogott vissza rám. Nyúltam volna a sminklemosó felé a szekreter polcán, de ahogy a kezem a tükröt súrolta, hirtelen megszédültem, hátraestem, és mintha a padlón át zuhantam volna le, le, le, a semmibe. Mikor az émelyítő esés végre megszűnt, egy macskaköves utcán találtam magamat. 

    Riadtan fordultam meg ültemben, körülöttem emberek tömege bámult. Emberek, vagy talán… nem is? Olyanok, mint én, vagy bárki más, de hátuk kidülledt, mintha több nagyra termett bika ereje lakozna bennük. Nagy vállaikkal és domború hátizmaikkal rútnak tartottam őket. 

    „Hol vagyok? Kik vagytok?” – tört ki a kérdés, a mókusszerűen megszeppent hangomon. Választ nem igazán kaptam, helyette sugdolózást hallottam felőlük. A hátamra és a sminkem felé mutogattak, láthatóan valamiféle csodabogárnak tartottak. Sokáig a sírás kerülgetett, nem is tudtam elmozdulni onnan. Fel se fogtam teljesen mi történik, amikor éreztem, hogy valaki grabancon ragad és egy házba vitt. 

    A szoba átlagos volt, bármilyen, amit már mind megszokhattunk. Az ablak egy nagy épületre nyílt, melyen az alábbi szöveg állt; „Te ipsum obliviscere.” – habár én ebből semmit nem értettem, hiába hunyorogtam rá, nem volt időm ezen agyalni annyira sokat. Az emberszerű nagy hátú valami visszatért, és elkezdett kérdezgetni – ki vagyok, miért vagyok az utca közepén, miért vagyok ilyen… pici. Nekem még mindig a pánik fojtogatta a torkomat, mintha két kígyó szűkülne össze rajta kínzóan lassan. Gyanítom rejtélyes megtalálóm megunta a kérdezgetést, és egy autóba ültetett. Tehetetlenül éreztem magamat ezek között a… szörnyek között.

    A kocsiból kinézve passzívan bámultam ezt a felfoghatatlan helyet; mintha ezeknek az tetszett volna, ha valakinek valóban nagyobb a háta? Egy csöndes, semmilyen út után, most egy fehér, romlott fertőtlenítő szagú, kihalt szobában vártunk, csak egy óra ketyegett vészjóslón, néha egy-egy nővér sietett el. Egyszer csak egy hasonlóan nagytermetű ápolónő kísért be a szobába. Kirívónak és furcsának éreztem magamat, ahogyan az irgalmatlanul nagy támlájú széken ülök összehúzódva, a doktornő szemei előtt. Pár alap felmérő kérdést tett fel, majd végig sandított alkatomon szúrós tekintettel, mint egy varjú, ami szinte bírál téged, pedig csak a park padján ülsz. Végre újra nyitotta a száját;

    „Ön volt már műtéten?” 

    „Hát tavaly tavasszal voltam orrplasztikán, de egyébké- „

    „Orr? Minek, ilyen vézna izomzatú hátra – inkább arrafelé kéne műtéten gondolkodnia önnek, nem gondolja? Ilyen rendellenesen kicsire nőttet ritkán látok, kérem, pedig erre szakosodtam. Nem bántja ez önt? Így a tükörbe nézni reggelenként?”

    „Hogy, tessék?” – ennyit bírtam kinyögni válasz gyanánt. A doktornő egy mosolyt villantott rám mielőtt a papírja fölé görnyedt; az a tipikus kedveskedő, de rideg és valójában elbíráló mosoly, amit az efféle orvosok kitökéletesítettek. Sosem láttam még ilyenféle badarságot, meg is rökönyödtem, hogy... a hátam túl vékony volna? Hát ez mekkora összevisszaság. Ki gondolna ilyenre? De másfelől volt valami ebben a gyógyítónőben, ami a bőröm alá hatolt, és elbizonytalanított mindenben, amiről azt gondoltam, hogy tudtam magamról. Amit szerettem magamban. Szavai felvágtak, és egyenesen a tudatalattimba épültek szépen lassan, mint ahogy egy méreg szívódik be a bőrbe. A vizsgálat további részén nem is tudtam már kifejezetten figyelni, pár gyenge ’aha’ és ’mhm’-öt leszámítva. Csak ez menetelt a fejemben folyton, mint egy ismétlődő lemez; én itt legfeljebb pocsék vagyok.

    „Te ipsum obliviscere”. Nem tartott sokáig, és visszaengedtek az utcára. Az orvosok kinyilvánították, hogy a rendellenesen pindur hátamat leszámítva nincs semmi bajom.

    A tömeg szétvállt körülöttem amerre mentem, párok összenéztek, majd el, mintha soha ott se lettem volna. Hiányzott az otthonom, hogy normálisan bánjanak velem, ne úgy, mint egy defektes termékkel. Akaratlanul is összehúztam a hátamon a kabátomat, próbáltam kinyomni a lapockáimat, mint egy szerencsétlen, toll nélküli újszülött madárfióka. Hallottam pár sustorgást körülöttem, rólam, és a furcsa különb nép minden szava vágott és égetett, mintha dögkeselyűk vágnának minden hanggal egy friss sebbe, amit el sem tudtam takarni.

    Egy idő után úgy éreztem nem bírom tovább, a füleimre szorítottam a kezeimet, mint egy gyerek, összekuporodtam egy pocsolya mellé és sírtam.  Úgy, mint ahogy a korhadó fát rágják a szúk, engem sem hagytak békén a gondolataim, felemésztettek; „ronda dög, miért élsz?” „Nem illessz be, mindenki visszataszítónak lát”, „mit érsz te, hm? Senki se bagózik rád!”. Fel akartam tépni a bőrömet, felkutatni az összes alatta levő hibát és kitépni gyökerestül, mint ahogy bárki tenné egy gazvirággal, ami a kertét díszíti. Ez lenne az emberi, nem? Csak a tökéletes. Csak a hibátlan. Csak, csak, csak. Csak soha többé ne láthassák, hogy tökéletlen vagyok, és sebezhető.

    Lenéztem — már szinte a hajamat téptem —, tükörképem visszacsillant. Gusztustalan, förtelmes, ocsmány—!

    Átestem, megint. A szekreter előtt álltam, remegő lábakkal, a sminkem teljesen szétkenve, arclemosóval kézben. Ott legyökerezve álldogáltam egy kis ideig, mintha magammal néztem volna farkasszemet. Féltem, hátha a tükör megint valahova elránt. Mikor ilyesmi nem történt végül, kiengedtem a levegőt, amit mintha egész végig tartottam volna és frisset szívtam be, lassan, mélyen. Csak álom volt; legalábbis ezt mondtam magamnak, de nem néztem le oda, ahol a nadrágom szára víztől tocsogott a padlómon a pocsolyában térdepeléstől. Az üres kezemet kiengedve egy papírfecni esett a padlóra; az orvosi papír, ami kinyilvánította, hogy egészséges vagyok. Erre sem akartam rápillantani — álomnak kellet lennie. Ugye? Igen. Biztosan kimerült vagyok, ennyi az egész.

    Egy-két másodpercig a szétkent arcomat bámultam, majd a kezemben a tubust. Egy halk, langyos, elnéző leheletet kiengedvén, pár pillanatig az arcképem teljesen beködösödött, csak halvány körvonalak látszódtak. Szemeimet a homályra fixálva óvatosan lenyúltam, és a kukába eresztettem a tubust.