Szűcs Hanna - Szárnyak a tükörben

Szűcs Hanna - Szárnyak a Tükörben

“A kard a lélek, szív, erő és az elme.”

    Aki a kardot birtokolja, nem halhat egyszerű halált. Ha a kard tulajdonosa öl, elveszi az áldozata egyik tulajdonságát, legyen az állat, ember vagy szörny. Mikor valaki megszerzi a kardot, a kard erejéből belé is száll egy kevés. Ha más forgatja a kardot és gyilkol vele:

    Első áldozat = elveszi a kard tulajdonosának lelkét, nem fájdalmas, nem is érezhető. Eltűnik minden boldogság, minden jó és szép emlék. Ha akar sem tud majd jó dolgokra gondolni, de az izmok fejlődnek, fizikuma erősebb lesz.

    Második áldozat = szív, kínzó fájdalom a mellkasban, lassan szét terjed a testben. A folyamat csak néhány percig tart, utána olyan érzés lesz mintha egy lyuk lenne a mellkas közepén. Előny: a stratégiai tudás fokozottan megnő.

    Harmadik áldozat = erő, nem testi, hanem szellemi erő. Minden harag és szomorúság felszínre tör, nem lehet ennek a kettő érzelemnek ellenállni, és más érzelem sem jöhet szóba, hisz azok már elvesztek. Azonban gyors lesz a tulajdonos, szinte felfoghatatlan sebességgel fog mozogni és futni.

    Negyedik áldozat = elme, ha a tulajdonoson kívül valaki négy embert megöl, azzal megölheti a birtokost. Csak a harag marad, közben a démonok is megszólalnak mondják, hogy küzdjön. A már így is legyengült szívébe kell szúrni a kardot, de csak az ölheti meg aki megölte a négy embert. Ha a tulajdonos meghal, az élete során gyűjtött erő a gyilkosába száll.

    Viszont, ha a tulajdonos visszaszerzi a kardot, mielőtt azt a szívebe mélyesztenék, nos, ilyen még sosem történt. Vagy legalább is sosem lett ilyen feljegyezve. Vanna róla mondák, de mind csak találgatás. Senki sem tudja mi történik, ha a kard vissza kerül a birtokoshoz.

[...]

    Egy dolog még nagyon fontos, az ima. A négy áldozat előtt és után is el kell mondani, így szól az imádság, melyet Thanatosnak, a halál istenének kell mondani:

Vérrel írtott ima

Ó, halál ura, örök gyógyító,

Erőd árnyéka emésztően csábító.

Szabadítsd fel a holtakat,

Vérük mossa tisztára oltárod.

Leheleted: ítélet, egyetlen szó,

Kivégzem azt, kinek lelke már rothadó.

Legyen pusztulás minden vétkes rendje,

Pengém legyen örökkön a szolgád keze.

[...]

    Van egy titkos jóslat, melyet az egyik tulajdonosnak suttogtak a démonok. Az utolsó tulajdonosról szól.

    “Két vérből születik majd e gyermek. Ereiben ott fog folyni, két tulajdonos vére. A kard vele megy majd a pokolba, és ekkor találnak majd mind ketten otthonra.”

    Ezek voltak a könyv utolsó mondatai, most már mindent tudtam, amit kell. Bementem apám szobájába és visszatettem a könyvet a helyére. Aztán apám fölé hajoltam, nyakáról lassan leszedtem a szekrény kulcsát. A lehető leghalkabban kinyitottam a több mint 100 éves szekrényt. A régi szokás úgy tartotta, hogy az elsőszülött fiúgyermeket az apja után kell elnevezni. Talán ezért is maradt Morven neve mélyen karcolva a szekrény ajtajába.

    Mikor kinyitottam, a Hold fénye megcsillant és végigjárta a pengét, nem akármilyen kard volt ez. Ez volt az Éj Kardja. Mintha bizsergett volna a tenyerem, muszáj volt megfognom. Mikor a bőr markolathoz értem, égette a kezem. Mikor két kezembe vettem, éreztem, ahogy a ruha megfeszült a testem körül, és az eddig nehéznek vélt kard, pillekönnyűvé vált. Egy kevés undorral indultam ki a házból, sosem volt apának való Morven. A feleségét, aki az anyám volt, meggyilkolta, mert lányt szült, ráadásul ikreket. Az egyik húgomat anyám után ölte meg, Serist tudtam csak megóvni, a másik húgomat. Még mindig emésztette a bűntudat, azt hitte, ő küldte Thanatos színe elé anyánkat és testvérét. Felugrottam a lovamra és elvágtattam, az utam a határon túli Ködvárba vezetett. Már tudtam, ki lesz a négy áldozatom.

    Mire a faluba értem, a nap simogató sugarai elértek, még aludt a falu. Leszálltam Árnyról, Seris nevezte el így, és őszintén, nagyon tetszett, illett a fekete lovamra. Morven régi „lánybarátját” látogattam meg, akivel anyámat évekig csalta. Az ágyában békésen aludt, halkan elmondtam az imát és örök álomba küldtem egy döféssel. Mivel ez nem járt fájdalommal apámnak, valószínűleg fel sem kelt mély álmából.

    Második kiszemeltem a legjobb barátja volt. Mindig a karomon oltotta el a cigarettáját, apámat nem is zavarta. Még akkor sem szólt, mikor Serissel csinálta ugyanezt. Többet nem árthatott a testvéremnek. Apám valószínűleg akkor már felébredt. És dühöngve kereste a kardot, amiről akkor barátja vére csorgott.

    Sietve indultam apám testvérének házához, megöltem az öccsét, csakhogy tudja milyen elveszíteni egy testvért. Apám már biztosan tudta, hol vagyok. Gyorsan felültem Árnyra és az erdő felé vettem az irányt, a fák ágai mintha vágtak volna. Nem akarták, hogy elérjem a kunyhót, de hiába, apám előtt odaértem.

    Két éve ugyan erre jártam, és véletlen láttam, ahogy apám egy csecsemőt tart a kezében. Az ő gyermeke volt. Egy lány, mégis jobban szerette, mint engem vagy a húgom. Mikor a kunyhóba beléptem, egy nő nézett szembe velem. Pedig úgy reménykedtem, hogy minden könnyen fog menni. Félelem sugárzott a szeméből, tudta ki vagyok. De ahelyett, hogy a gyermekéért futott volna, elrohant mellettem sikítva. Fel sem tudtam fogni, ki képes hátra hagyni a gyerekét.

    A gyerek ágya mellett álltam, mikor apám megérkezett, már messziről hallani lehetett, ahogy a nevemet ordította.

    - Hogy merészelsz idejönni? – rontott be a szobába, de mikor látta, hogy a kardot a lánya nyakához szorítottam, csöndben maradt.

    - Választhatsz, apám: vagy ő hal meg, vagy az, aki szülte. – mondtam higgadtan, pedig ideges voltam, de ő ezt nem tudhatta.

    - Az anyját… ide is hozom neked. Csak, őt engedd el. – Meghunyászkodva indult ki a nőért, mikor mindketten visszajöttek, szemük láttára öltem meg a lányt. Talán mindig is féltékeny voltam rá, vagy csak apámnak akartam fájdalmat okozni, szerintem mindkettő. A nő sikított, megint kirohant. Apám viszont térdre rogyott, mintha a halálra várt volna.

    - Kelj fel! – kiabáltam rá. Ezért a harcért tanultam annyit és lestem ki minden lépését, nem adhatta fel. Főleg nem egy gyerek miatt. – Kelj már fel!

    - Ugyanolyan lettél, mint én – mondta, és széttárta a karjait, arra várva, hogy megöljem.

    - Sosem leszek olyan, mint te. Állj a lábadra és küzdj meg velem. Tudom, hogy csak az jár a fejedben, hogy meg akarsz ölni. – mondtam egyre idegesebben.

    - Megölted a gyermekem, a fivérem és a barátomat is. –

    Végre felállt, de szemében nem láttam a gyilkos vágyat.

    - Én is a gyermeked vagyok! Mégsem szerettél, és most, 25 év után sem szeretsz – fájdalmasan szorultak az ujjaim a markolatra. Meg akartam ölni ezt az embert, csak gyűlöletet és undort éreztem, mikor ránéztem. Elmondtam az imát, s szívébe mártottam a pengét. – Nem érdemelted meg ezt a családot, sem engem.

    Szemében láttam kialudni a fényt, reméltem, hogy harcolni is fogunk. De nem bántam, már halott volt, és éreztem, ahogy minden ereje belém áramlik. A könyvben az állt, mikor meghal a tulajdonos, a gyilkosa láthatja a legszebb emlékét.

    De apámnak nem a mi születésünk vagy anyámmal a házassága volt a kedvence. Mintha a saját szememmel láttam volna: hullák lepték a földet, azon sétáltam. A háború, ahol milliók haltak meg feleslegesen. Ez mindent elmondott apámról és arról, milyen ember volt valójában.

    Ez már két éve történt és azóta egyszer sem bántam meg, hogy megöltem.

    Mióta nálam van a kard álmomban a túlvilágra látogatok.

    Először mindig egy tükrökkel telerakott szobában állok, teljes a csend. A tükrökből apám néz vissza rám, legalább tudom, hogy a pokolban ég. Aztán valami kinyúl értem az egyik tükörből. Megragad, magával ránt és betöri az összes tükröt. A szilánkok viszont csak egy helyen vágnak meg. A lapockámnál lévő hátizmaimba mélyen beleállnak, minden este ezt álmodom.

    Az igazság az, hogy mindig is hasonlítottam apámra. Talán ezért utált, mert látta bennem önmagát. És én is tudtam milyen rossz ember volt. Tudtam, hogy igaza volt. Olyan lettem, mint ő. Ezért gyűlölöm saját magam. A korhadt fának gyümölcse is romlott lesz. A gyermek végül ugyan azzá válik, aki ellen egész életében küzdött.

    Holtvár egyik kocsmájában iszom a kedvenc söröm, mikor kilépek kettő holt lovas áll szemben velem, ezek megátkozott harcosok, akik az első tulajdonosokból származnak. Fekete, csont lovaik hangosan nyerítenek mögöttük. Rám támadnak, kardjuk pontosan olyan, mint az enyém, de ezeket csak másolatok. Egyszerre esnek nekem, támadásuk gyors és kegyetlen. Az egyik sikeresen megvágja a karomat, a penge mélyen hasít a húsomba. Egyetlen lendülettel visszacsapok, a kardom ketté hasítja mindkettőjüket.

    A két holt lovas porrá lesz, de ahogy elindulok, valami megváltozik. A levegő nehéz lesz, a fények is eltorzulnak, és egy pillanatra úgy érezem, mintha nem e világon járnék. Aztán megpillantom magamat a tükrökben, most nem apám néz vissza rám.

    A fájdalom a hátizmaimba mart, a kíntól földre rogyok. Az összes tükör körülöttem betörik, csak egy maradt épen.

Mindenhol véget nem érő sötétség terjeng és az előttem lévő tükör megrepedt képében látom, ahogy fekete szárnyak nőnek ki hátamból.

    A démonok suttogni kezdenek az elmémben:

    - A kard a végzeted és a kardé te vagy.

    - Tartozol nekünk Morven és vérrel fizetsz majd.

    - Vidd hát őt haza, lelj te is otthonra.

    Aztán megint Holtvár utcáin járok, és rájövök, ez nem egy álom.

    Hanem egy jóslat. Egy, ami csak nekem szól.