Széplaki Emese - Hódmezőválsághely

Széplaki Emese - Hódmezőválsághely

 

 

Az év 2024, a nap júniusi, üde, nyárias volt. Történetünk helyszínét, Hódmezőválsághelyet tikkadt magatartás és lomha tempó jellemezte akkor. Az emberek körbe-körbe csatangoltak az utcákon és a tereken, barátnők, komák összeverődtek, beszélgettek. Az autók, buszok az úttest közepén, éppen ott, ahol megállni tetszett vesztegeltek, utasaik a gépjárművek oldalának dőlve napoztak, illetve hűsöltek az árnyékos részeken. A gyerekek szaladgáltak, fociztak, tollasoztak, s mindezt a téren, az úttesten, az utcákban tették, hiszen tudták, bajuk nem eshet. Senki sem rohant, és látszólag senkinek sem volt dolga. A város lakóiból egyfajta lusta nyugodtság áradt; úgy festett, mintha megállt volna az idő. Bizony, hiszen aznap hétfő volt.

Még hétvégente is nagyobb forgalom volt a városban, mint hétfőnként. Minden hétfőn ugyanis, valamiféle tisztázatlan, mágikus okból kifolyólag megállt az idő. Ilyenkor nem csak az órák, hanem a vonatok, autók és buszok, elektronikus eszközök és a háztartási gépek is felmondták a szolgálatot - tehát minden, aminek köze van az időhöz. Ezt a városra balsorsként csapó jelenséget egyszerűen semmi sem tudta megmagyarázni, és senki sem tudta helyrehozni, így hát minden hétfő az élet megálltát jelentette. Évszázadokon átívelő hétfőnkénti semmittevés sanyarú gazdasági helyzetbe sodorta a várost. Innen ered neve is: Hódmezőválsághely.

Élt a városban egy család, Csődék, akiknek volt egy zöldségesük. A kis boltba fektették mindenüket, amijük volt, annak a jövedelméből pedig éppen, hogy kényelmesen éldegéltek. Ám a zöldséges már többet követelt, mint amennyit rá tudtak volna fordítani: a világítást, a hűtéstechnikát és az adókat a bevételből már nem győzték fizetni. Ezen a napon, hétfőn dőlt el, hogy a zöldségest el kell adni. A boltot kiürítették, a redőnyöket lehúzták, a kulcsot pedig elrakták, az üzlet következő tulajdonosára várva. Csődéknek volt egy fiuk, Csőd Jancsi, akit a kis zöldséges bevételéből anno éppen, hogy kényelmesen fel tudtak nevelni. Jancsi egy korához képest alacsony, erőtlen kisfiú volt. Sovány testalkata és vékony hangja miatt nem illett be kortársai közé, és sokszor nézték őt inkább ötödikesnek, mint hetedikesnek. Jancsi növekedésének meg pláne nem tett jót az, hogy napok óta a zöldségesből megmaradt elfonnyadt zöldségeket ette reggel, délben és este. A zöldségek között valóban volt választék, ám egy idő után már egyik sem volt laktató - másféle ételre pedig jelen állapotban egyszerűen nem volt pénz.

Másnapra a város olyannyira lendületbe jött, mintha éppen csak egy nappal ezelőtt nem állt volna le minden: az autók mentek, az utcák zúgtak, a boltok nyitottak és minden megfelelően működött. A hét napjai lassan, de biztosan jöttek egymás után, majdnem ugyanolyan jelleggel, mint bármely más magyar városban, csupán azzal a kis különbséggel, hogy némelyek a hétfőn el nem végzett teendőjüket a hét többi napján igyekeztek bepótolni. A kis zöldséges kulcsa pedig még azóta is az előszobában lógott, új gazdára várva, s annak jele, hogy bárki érdeklődne az üzlethelyiség megvásárlásáról, Csődék tudomására nem jutott. Csődék pedig éppenséggel nehezen álltak talpra a zöldséges bezárása után. Jancsi fiuk ugyan felfogta az állapot nehézségét, ám ő - kiskorú lévén - nagyon egyebet nem tudott tenni a helyzet javítása érdekében. Szeretett volna segíteni a szüleinek, de talán még jobban szerette volna azt, ha a kis zöldségest újra ki tudnák nyitni. Éppen ezért roppant sokat törte a fejét. Egy napon pedig megálmodott egy tervet.

A terv pedig így szólt: Jancsi másnap fogná magát és felmenne a fővárosba, ott megkeresné az időért felelős minisztert, tehát az idő-miniszter urat, aki valamilyen okból kifolyólag régóta elsiklik a hódmezőválsághelyi időhiba fölött, és addig kopogtatna az ajtaján, amíg be nem eresztik, s majd ha beeresztették, addig fog vele beszélni, amíg el nem jár az időhiba ügyében. Jancsi persze csak tizenhárom éves volt ekkor, s nem éppen a legtájékozottabb, s nem is éppen a legeszesebb fajta gyerek volt. A terve sok sebből vérzett, amolyan tipikus kamaszos, egyszerűen megvalósíthatatlan elhatározás volt ez, s ráadásul akkoriban szó sem volt semmiféle idő-miniszterről. Ezt a kis, mondhatni ákombákomokból szőtt tervet a Csőd szülők megmosolyogták, mikor meghallották.

-  Csak egy szó kell, egy jó szó, hogy elmenjek! - Mondta végül, sok győzködés után. Szüleit mindenáron szerette volna meggyőzni arról, hogy a terve jól felépített, logikus, és, hogy igen is kivitelezhető, ellenben mindig csak visszatartó, számára üres bölcseleteket kapott válaszul.

-   Menj hát, ha annyira akarsz. Menj! - Szólt az apja végül elkeseredettségében; hiszen későre járt már, mindannyian fáradtak voltak, ám Jancsi csak tovább és tovább erősködött terve mellett. Jancsinak azonban elég volt ez is. A fejébe vette, hogy másnap reggel útnak indul, s amit ő a fejébe vett, azt vele képtelenség volt elfeledtetni.

Reggel korán kelt, és hamar elkezdett készülődni. Felhőtlen kedvvel megreggelizett, majd fogat mosott és egészen díszmagyarba vágta magát - hiszen úgy volt, hogy ő az idő-minisztériumba megy aznap. Ám amikor szülei felkeltek, egyszerűen megkacagták. Mégis mit csinál Jancsi ünneplőben, nyár közepén, gondolták.

Jancsi már bekötött cipővel, befésült hajjal és tarisznyájával az oldalán állt az ajtóban, s határozottan mondta:

- Elindultam, majd jövök.

Ezzel a mondattal mondott búcsút szüleinek, s indult meg a nagyvilágba. Jancsi kilépett az ajtón és megindult a vasútállomás felé. Ahogy bandukolt átal a városon, egyre csak azon gondolkodott, mit fog majd mondani az idő-miniszternek, ha megtalálja? És vajon mégis hogy nézhet ki a bácsi, idős lehet, pápaszemes, vagy éppen fiatal? Megeshet, hogy nem is bácsi, hanem néni, egy komplex karórával a csuklóján, amely minden magyar város pontos idejét mutatja, és éppen Válsághelyé van elromolva? Lehet, hogy egy ilyen óra nem is a csuklóján van, hanem a minisztérium homlokzatán, vagy éppen az irodája falán? És ha meg is találja a minisztert, hogyan fog kelleni megszólítania, de egyáltalán… hogy fog odatalálni?

Mindeközben haladt el egy utcában, melynek végében egy különc kis házikó állt, egy annál is különcebb lakóval. Az alak egy középkorú, pödört bajszú, huncut szemű férfi volt, ám megjelenésében mégis volt valami különleges, Jacsi számára szokatlan.

-  Hová mégy, így, díszmagyarban, kis úrfi? - Kérdezte, amikor Jancsi még távol járt - Már szünet van, csak nem ünnepségre mégy?

-  Az ünnepség már megvolt, csókolom! Én most Pestre megyek, hivatalt intézni. - Felelte Jancsi, kissé dicsekvő hangnemben.

A férfi összehúzta szemöldökét, majd végigmérte a fiút.

- Aztán miféle hivatalt intéz egy gyerek?

-  Az idő-ügynek járok utána. Mert hétfőn mindig megáll az idő, és behal a város. Aztán semmit sem lehet kapni, mert nem működik a terminál, a boltok zömébe pedig el sem jut az áru olyankor. A hét többi napján meg ne is számítson az ember kamionra! Hát ezért megyek az idő-minisztériumba, hogy ezt a bajt helyrehozzák. Furcsállom, hogy ez csak nekem jutott eszembe először.

-  Idő-minisztériumba! - nevetett - De hát az csak a mesékben van. Meg kell hagyni, neked élénk a fantáziád. Egy gyerektől se hallottam még ilyen balgaságot!

-   Hogy’ lenne az már csak a mesékben! Szerintem nagyon is valós. Az időt valakinek irányítania kell, hogy elromolhasson. Ha az idő minálunk természetes lenne, nem volna benne hiba. Úgy, ahogy az időjárás sem romlik el soha, csupán olyanná változik, amilyenre