Szántó Terézia - Megéri?

Szántó Terézia - Megéri?

Lebegek. Először csak ezt érzem, de ez sem tart sokáig, mert újra elnyel a sötétség.

Mielőtt kinyitnám a szemeim, érzem, hogy minden porcikám sajog, és a fejem mindjárt szétrobban. Arcomat gyenge szellő cirógatja. Anya megint nyitva hagyta az ablakot, de most nem szólok, hisz a szellő meleg… Na várj… Nálunk tél van…

Szemeim egy pillanat alatt kinyíltak. Sűrű köd vett körül, amin nem lehetett átlátni. A köd olyannyira befedte a talajt is, hogy az ember azt is hihette volna, hogy felhőkön van… De várj, hogy kerülök én ide? Mi történt, és miért nem emlékszem semmire sem?

A levegőt kapkodom, szívem egyre gyorsabb ütemet diktál. Pánikrohamom lesz. Muszáj megnyugodnom. Felültem, és térdeimet a mellkasomhoz húztam, elkezdtem lassan előre és hátra hintázni. Szemeimet összeszorítottam, és próbáltam valami szép emlékre gondolni.

Egyszer csak egy hatalmas kezet érzek a hátamon, ahogy szép lassan elkezd simogatni. Szemeimet még ekkor sem merem kinyitni, inkább lélegzésemre koncentrálok. A szívverésem alábbhagy, és így szép lassan kinyitom a szemeim.

Két nagy zöld szempárral találom szemben magam, tekintetem lejjebb csúszik, és száját kezdem el nézni. A fiú mondott valamit, de nem értettem. Mintha valami földöntúli nyelven beszélne hozzám.

-          Sajnálom, de nem értelek - mondom neki.

Rám mosolyog, és megszólal.

-          Tudom, csak segítettem, hogy megnyugodj. A földiekre valamiért nyugtató hatású a nyelvünk.

-          Ó, akkor köszönöm! De amúgy ki vagy? És ismerjük egymást? És hol vagyunk? És én…

Számra tette kezét, így állítva meg, hogy további kérdéseket tegyek fel. Miután látta, hogy minden figyelmemet csak neki szenteltem, megszólalt.

-          Szeraphiel vagyok, a védőangyalod, és igen, ismerjük egymást - nevetett fel. - De persze mindig így kezdődik, szóval már van benne rutinom. Gyorsan elmondom, amit tudnod kell, és később majd te is vissza tudsz emlékezni.

Elvette kezét a szám elől, és belekezdett.

-          A Föld túlnépesedett. A világodban éhínség és nyomor van. A bölcseitek meg pedig kitalálták, hogy aki betölti a tizennyolcadik életévét, azokat próbáknak vetik alá. Így megteremtették Valoriumot, ahol az ember értékét a kihívások mutatják meg. Azaz ők ezt hitték, de Valorium mindig is létezett, csak nekik túl hosszú idő volt kinyitni az átjárót - nevetett fel gúnyosan. - És persze amióta kinyitották, azóta minden tizennyolc évest átlöknek, hogy így szűrjék ki azokat, akik érdemesek az életre.

Ahogy figyeltem őt, egyre jobban azt éreztem, hogy megveti az embereket, sőt, mintha szó szerint undorodna tőlük. De ha ennyire utálja az embereket, akkor, hogy lehet védőangyal?

Hirtelen félbeszakítottam.

-          Várj! Ha ennyire nem szereted az embereket, hogy lehet, hogy mégis védőangyal lettél?

Picit váratlanul érte a kérdésem, mert elnémult. Újra szólásra nyitottam a szám, de ekkor kezével beletúrt fekete hajába, és még egyszer bizonytalanul rám nézett, majd megszólalt.

-          Minden angyalnak ki kell választani egy embert, és vigyáznia kell rá. Az ember és az angyal között lesz egy láthatatlan fonál, amit csak ők ketten éreznek. Általában a választás kisgyerekkorban történik meg, mikor először mentjük meg őt. De nemcsak mi védelmezzük őket, hanem ők is védelmeznek minket. Minden angyalnak van valaki, akit védelmezhet, ha valakinek mégsincs, és nem arkangyal, akkor azt hamar elfelejtik, hisz nincs, aki imádkozzon hozzá vagy elmesélje neki a napját - mosolygott rám.

-          Ezek szerint a védőangyalok mindig ott vannak kiválasztottjuk mellett? - kérdeztem.

-          Igen, Lenke, a nap minden órájában. Viszont kevés az időnk, ezért minél hamarabb meg kell találnunk azt a tükröt, amin át tudunk menni a következő és egyben utolsó szintre.

-          Ezt, hogy érted? - néztem rá értetlenül.

-          Már csak egy kihívás van, hogy visszatérhess a földi világba, és jó életed legyen. Mert akik visszatérnek, azokat értékesnek gondolják, és segítik őket az életben - állt fel, és kezét felém nyújtotta.

Felnéztem rá, és elfogadtam a segítségre nyújtott kezét. Felhúzott, és elindultunk, hogy megkeressük a tükröt.

Egy ideje mentünk, mikor megszólaltam.

-          És hol vannak a szárnyaid?

A kérdés butának hangzott, de meglepetésemre nem nézett rám ostobán.

-          Úgy véltem, hogy amíg még nem tudod, mi történt, addig jobb, ha nem zavarnak - mosolygott rám szelíden.

Erre nem tudtam mit felelni, így csendben sétáltunk tovább egymás mellett. Már egy ideje sétáltunk, amikor megláttam egy gyereket a távolban, ahogy felénk sétál. Szólni akartam Szeraphielnek, de mikor ránéztem, már láttam, hogy ő is ugyanazt nézi.

-          Az lesz az - mondta, és tempóján gyorsított.

-          Ezt hogy érted? Az csak egy gyerek - siettem utána.

-          Dehogyis, az te vagy, csak a tükör a lelkedet mutatja - mondta, de szemét nem vette le a tükörről.

Mikor odaértünk, rájöttem, hogy a védőangyalom igazat mondott, tényleg én voltam, csak még gyerekként. Szeraphiel megfogta a kezemet, és azt mondta:

-          Most vegyél egy nagy levegőt!

Engedelmeskedtem. Majd belépett a tükörbe, és engem is magával húzott.

Ahogy a tükrön átléptünk, egy kicsinyke város terült el előttünk. A város egy völgybe épült, és hatalmas nagy dombok vették körül. Mi pont az egyik ilyen dombra érkeztünk meg. A város innen fentről olyan nyugodtnak és békésnek látszott, mintha semmi rossz nem történne benne.

Az angyal még mindig fogta a kezem, és egy picit meg is szorította, hogy így vonja magára a tekintetem.

-          A városban meg kell keresnünk a városvezetőt, vagy aki azt a posztot betölti, hogy kiderítsük, mi az utolsó feladatod.

Bólintottam, és utunkat a város felé vettük. A lejtő csak még jobban segített, hogy gyorsabban leérjünk.

Ahogy a városba értünk, a fejem olyan erővel kezdett fájni, mintha kalapáccsal ütnék. Meg kellett állnom, szememet erősen összeszorítottam, és ezt Szeraphiel is hamar észrevette. Leültetett, és nyugtatni kezdett.

-          Nyugodj meg, nem lesz semmi baj, csak az emlékek térnek vissza.

Igaza volt, még öt másodperc sem telt el, és képek sokasága öntötte el az elmémet. Volt, ahol előttem állt és védelmezett, mint egy kincset, egy másikban, ahol még gyerek voltam, és játszott velem. De volt egy emlék, amit az agyam végigpörgetett. Szinte lehetetlen, hogy ilyen tisztán emlékezzek rá.

Nagyon kicsi voltam. Csak futottam és futottam, nem véve észre, hogy már az utcán vagyok. Anya észre sem vette, a húgommal volt elfoglalva. Ő már csak azt látta, ahogy egy kocsi olyan közel került hozzám, hogy pillanatokon múlt minden, de akkor valami csoda folytán olyan fényesség vett körül, ami megmentett. A kocsi haladt tovább, én meg a fűben ültem. Szeraphiel volt. Megmentett. Ott lett az őrzőangyalom.

Mindenre emlékeztem. Ahogy gyerekként láttam, de miután már nagyobb lettem, csak azt hittem, álom volt minden. De miután átlöktek ide, újra megjelent, és végig segített mindenben. Újra és újra emlékeztetett, hogy miért vagyok itt, és mit kell csinálnom, segített és mellettem állt.

Sokkal közelebb éreztem magamhoz Szeraphielt, mint akármelyik családtagomat. Nem csak az életem része volt, annál sokkal több. Az emberi világ ezt elnyomja. Az emberek el vannak foglalva a bajaikkal, és így képtelenség, hogy láthassák vagy érezhessék a védőangyalaikat.

Kinyitottam a szememet, ránéztem Szeraphielre, majd szorosan átöleltem. Meglepődött, de utána viszonozta. Miután szétváltunk, elindultunk a városközpont felé.

Útközben megkérdeztünk egy idős hölgyet, hogy hol is találjuk a város vezetőjét. A hölgy segítőkészen minden fontos dolgot elmondott nekünk, így tudtuk meg azt is, hogy a városvezető egyben a város gyógyítója is.

Nemsokára már a gyógyító irodájában ültünk, és vele néztünk farkasszemet az íróasztal fölött. Tanulmányozott minket. Végül Szeraphiel törte meg a csendet.

-          Azért jöttünk, hogy kiderítsük, mi az utolsó feladat.

A hölgy még nézett minket egy ideig, majd rám nézett, és elkezdett hozzám beszélni.

-          Ha vissza akarsz menni a világodba, nagy áldozatot kell hoznod. El kell döntened, hogy megéri-e azt az áldozatot, hogy nélküle éljél.

Itt már nagyon nem értettem, hogy miért nem tér a lényegre, hogy mit is kell csinálnom és miről is kell lemondanom, de tovább hallgattam.

-          Meg kell szabadulnod attól a személytől, aki eddig a legközelebb állt hozzád, aki segített és végigkísért. Ha nem teszed meg, örökre itt ragadsz. Az emlékeid eltűnnek, és mindent elfelejtesz. Ez addig fog így menni, amíg már azt sem fogod tudni, hogy ki vagy, és a végén teljesen megsemmisülsz.

A hátizmom megfeszült, amikor tudatosult bennem, hogy kit is kell megölnöm. Nem is mertem a mellettem lévő angyalra nézni. Szeraphiel hirtelen megszólalt.

-          Köszönünk szépen minden információt és a vendégszeretetét, de most mennünk kell.

Felállt, mellém lépett, segített felkelnem, és kikísért.

Az utcán még mindig nem tértem magamhoz, csak a gyógyító szavai keringtek folyton a fejemben.

Semelyikünk sem szólt egy szót sem. Bár miről is beszélnénk? Hogy örülök, hogy megint emlékszem, de most már mindegy? Vagy hogy köszönöm a szolgálatait, de most már nincs rá szükségem? Egyszerűen szánalmas volt ez a helyzet.

A város széléhez érve még mindig egyikünk sem szólt egy szót sem, de végül én törtem meg a csendet, Szeraphiel felé fordulva.

-          Nem foglak megölni - suttogtam.

-          Muszáj lesz, különben megsemmisülsz - felelte, majd erőteljesebb hangra váltott. - Mert azt el is felejtheted, hogy én csak úgy hagyni fogom, hogy az megtörténjen veled. Nem hiába vagyok a védőangyalod.

A könnyeim záporoztak, de ő közelebb lépett, és elővett egy fegyvert, a kezembe nyomta.

-          Csak meg kell húznod a ravaszt, és az ajtó meg fog jelenni, amin vissza tudsz menni.

-          Nem, nem teszem veled ezt! - csattantam fel.

Magához húzott, és szorosan megölelt.

-          Nekem nem lesz semmi bajom, csak én is hazamegyek. De most erősnek kell lenned!

Elengedett, és hátrálni kezdett. Én remegő kézzel emeltem fel a pisztolyt.

Vajon tényleg megéri? Megéri elveszítenem? Megéri nélküle élnem?

Az angyal szemei elkerekedtek, szárnyait kitárta, hogy előbb érhessen hozzám, de már túl késő volt.

A fegyver eldördült, és én már csak az angyalom szárnyait láttam utoljára.