Schauta Rebeka - Idő kell

Schauta Rebeka - Idő kell

-  Érezted már azt, hogy kicsúszik a kezedből az irányítás és az életed apró szilánkokra hullik, egyetlen apró hiba miatt? Ami pedig a legfontosabb volt számodra, eltűnik az életedből, nagy eséllyel örökre?

Fontos nap volt tegnap. Épp ezért a munkarendem is megváltozott. A nagy létszámú túracsoportok helyett, most csak egy 9 fős csoportot vittem a hegyoldalban található sóbányába, ahol az útvonal is kissé meg volt változtatva. Elég egyszerű volt a feladatom: csak zökkenőmentesen végig kellett vinnem a csoportot a sóbányán, elmondanom a szövegemet és figyelnem arra, hogy mindenki rendben van-e.

Viszont, emellett egy apróságra is kellett ügyelnem. Nem leplezhettem le egy bizonyos gyülekezetet, aminek én is a tagja voltam és ami már évek óta titokban működött. Évszázadokkal ezelőtt a falunk melletti hegyek mélyében értékes ásványkincseket találtak: több ezer apró sótömböt. Ezek adták a településünk védelmét és nekünk az erőt, hogy ha úgy alakul, megvédjük azt. Rengeteg idegen törzs bújik meg az Alpok hegyeiben és vágyik ezekre a kincsekre, hogy kisajátítsák. Tőlük védjük ezeket és ha ezt sikeresen teljesítettük, a sótömbök új erőt adtak nekünk és meggyógyítottak minket. Viszont a beinduló turizmus miatt jobbnak láttuk, ha megbújunk az árnyékban.

A túra egy ideig rendben haladt, már pár termen végig mentünk, amikor átértünk a következő helyiségbe. Egy lelkesen szelfizgető tag egyből megállt az állvány előtt és lőtt úgy 50 képet magáról, miközben én elkezdtem mondani a jól betanult szövegemet. Viszont, amikor a három tömbről szőtt legendákat kezdtem mesélni, megakadtam. Mert akkor eszembe jutott valami: hogy nagyon nem kéne ott lennünk. Nyilván a kilenc turistának is feltűnt, hogy már nem beszélek, még a szelfizős is lerakta a kameráját.

„Szóval ezek lennének falunk értékei és a következő teremben láthatják bányánk másik különlegeségét!” vettem rövidre, remélve, hogy hamar ki tudom terelni őket a teremből.

Ugyanis aznap fontos eseménynek adott helyet ez a terem. A gyülekezetünk épp egy támogatónknak, Herr Schubertnek akart eladni a sóból. És ahhoz, hogy ez megtörténhessen, nyugodt környezetet kellett biztosítanunk, emiatt erre a napra turisták se jöhettek be ide. Csak sajnos erről én megfeledkeztem és elnézve a 9 emberen, nem úgy tűntek, mint akik nagyon mennének. Egy anyuka a fia cipőfűzőjét kötötte be, a szelfizős pali a terem minden pontján készített úgy 80 képet, egy másik férfi pedig az állványnak dőlt neki.

„Elnézést, uram, de én ezt nem tenném.” próbáltam szólni neki udvariasan, de őt ez nem érdekelte és keményen visszaszólt.

„Figyu, nem te sétáltál fel a meredek hegyoldalon és nem neked fáj iszonyatosan a hátad, szóval hadd tegyem azt, ami jól esik, köszi.” mondta a pali, nekitámaszkodva a vitrinnek, hogy úgy nyújtsa ki magát. Viszont rosszul jött ki a mozdulata, amivel fellökte az egész állványt. A műanyag vitrinnek semmi baja nem lett, de, ahogy az állvány földet ért a benne lévő három apró sótömb kis darabokra tört. Az a 3 sótömb tartalmazta a védelmező, az erőt adó és a gyógyító erőket, azzal pedig, hogy összetörtek, ezek jelentősen legyengültek.

„Juj!” szólalt meg mögülem Franz, a bánya tisztasági felelőse. „Szívás.” húzta el a száját, majd elnevette magát. „Vicces. Egy szóval le lehet írni ezt a szavakba önthetetlenül végzetes helyzetet.” nevetett tovább.

Teljes sokkban álltam ott, pár pillanatig fel sem fogtam, hogy mi történt, aztán rájöttem, hogy nekem végem. Mert, az még a kisebb gond, hogy Herr Schubertet és az anyagi támogatásait elveszítjük, de az viszont, hogy a gyülekezetünk ereje meggyengült és az ellenségeink, amint erről tudomást szereznek, egyszerre fognak ránk támadni, már nagyobb baj. Mi pedig képtelenek leszünk megvédeni magunkat. Vagyis bocsánat, képtelenek lesznek megvédeni magukat, mert én ezek után tuti repülök a gyülekezetből.

Viszont gyorsan ki kellett találnom valamit, mert tudtam, hogy Frau Eleanor, a gyülekezetünk vezetője és Herr Schubert bármikor betoppanhat és ha ezt meglátják, akkor nekem annyi, szóval mosolyt erőltettem az arcomra és a 9 emberre néztem.

„Nos, szerintem épp ideje van, hogy folytassuk a túránkat, mindjárt jövök, addig kérem várjanak meg a lépcsőnél. Köszönöm!” mondtam nekik, annyira nyugodtan, amennyire csak tudtam és kitessékeltem őket.

Miután becsuktam az ajtót visszafordultam a feldőlt állványhoz, amit gyorsan felállítottam. Majd megpróbáltam a leghitelesebben visszarakni a sótömböket, hogy ne tűnjön fel senkinek az, hogy összetörtek, utána pedig visszatettem rájuk a vitrint. Aztán gyorsan elindultam kifelé, mert a másik irányból lépteket hallottam. Még egyszer utoljára visszanéztem. Valószínűleg szörnyen raktam oda a sótömböket, de ott bemagyaráztam magamnak, hogy ez így jó és senkinek sem fog feltűnni, hogy azok igazából összetörtek.

Épp becsuktam magam mögött az ajtót, amikor Frau Eleanorék beértek a terembe. Már majdnem a lépcsőnél voltam, amikor egy erőteljes hangot hallottam meg a terem felől.

„Helma!” szólalt meg a teremben Frau Eleanor. „Gyere csak vissza!” folytatta. Vennem kellett néhány mély levegőt, mielőtt kelletlenül kinyitottam az ajtót és visszakullogtam. A teremben ott állt Frau Eleanor és más fontosabb tagjai a gyülekezetnek. Köztük az apám is. Inkább le is vettem róla a szemem és a vezetőnkre néztem. Nyugodt arckifejezést erőltettem magamra, azt a látszatott keltve, hogy ártatlan vagyok.

„Igen?” kérdeztem ártatlan hangon.

„Te törted össze a tömböket?” kérdezte komor arccal.

„Én? Ugyan már, miből gondolja, hogy én ilyet tettem volna?” játszottam picit túl a szerepem.

„Rajta van az ujjlenyomatod a vitrinen.” válaszolta.

„Ennyi? Egy ujjlenyomatból gyanúsít engem?” néztem rá értetlenül.

„Emellett.” folytatta. „Érkezésünkkor, Franz beszámolt az itt történtekről.” mondta, én pedig, ezt hallva bosszús tekintettel néztem Franzra.

„Bocsesz, de te is tudod, hogy van a szabály: ha valami történik a sótömbökkel, azt azonnal jelenteni kell, különben repülhetsz. És bocs, de nekem nincs kedvem repülni.” nézett rám bocsánat kérően Franz, én pedig beláttam, hogy igaza van. És nem csak ebben. Hanem abban is, hogy ez szívás.

Reménykedve fordultam Frau Eleanor felé, hogy esetleg megbocsájt nekem. Frau Eleanor nagyot sóhajtott, majd megszólalt.

„Sajnálom.” kezdte. „Helma Heilung, ettől a naptól fogva már nem vagy tagja gyülekezetünknek, megkérlek, hogy hagyd el a bányát és soha ne térj vissza!” mondta, immár a saját rideg és szigorú stílusában. Bennem pedig egy világ tört össze.

„De…” próbálkoztam valami magyarázattal szolgálni, de Frau Eleanor leintett.

„Nem vagyok kíváncsi a magyarázatodra! Te már többé nem véded a falunkat, mert bebizonyítottad, hogy képtelen vagy rá. Szóval kérlek távozz! A mai napi túra csapataidat, pedig valaki majd átveszi. Mikor indul a következő?” kérdezte.

„A lépcsőnél vannak.” feleltem, szinte suttogva. A földet bámulva küzdöttem a könnyeimmel, homályosan láttam és nagy lélekjelenlétre volt szükségem ahhoz, hogy ne bőgjem el magam.

„Oh, nos ebben az esetben, Franz, kérlek fejezd be a vendégeink túráját. Helma, te pedig távozz!” adta ki a parancsokat. Franz lelkesen indult ki, én mögötte mentem, lassú, komótos tempóban. Az ajtónál jártam, amikor Herr Schubert lépett be.

„Na, hol van a szóm?” beszélt németes akcentussal.

„Gyere Schubert, beszéljük meg ezt négyszemközt.” hallottam Frau Eleanor távolodó hangját, de addigra én már kint voltam a teremből. Viszont apám tekintetét még elkaptam: csalódott bennem.

- Ez egy tényleg érdekes történet, de van egy kérdésem. – szólalt meg hosszú idő után a mellettem ülő Karl. Nem néztem rá, úgy vártam a kérdését. – Miért mondtad el ezt nekem?

Hosszan belélegeztem, majd lassan kifújtam a levegőt és csak utána válaszoltam.

- Mert nincs más, akinek elmondhatnám. – fordultam felé. Karl csak halványan bólintott, jelezve, hogy érti.

- Tudod, idővel már nem fogod ezt érezni. – mondta.

- Mit? Hogy egy csalódás vagyok, aki nem méltó semmire? – emeltem meg a hangom akaratlanul is. Aztán amint tudatosult bennem, hogy Karl semmiről sem tehet, lejjebb vettem a hangomat és úgy folytattam. - Azt hiszem félek hibázni. Lehet rég kialakult bennem ez a félelem, lehet mostanában, nem tudom. De azt tudom, hogy ez bennem van. Félelem az elkerülhetetlentől. És egyszerűen képtelen vagyok magamra nézni, mert nem látom már magamban az embert. A faluban lévő ablaküvegekben láttam magamat és nem tetszett, ami ott volt. A földet bámulva jöttem ide, különben az ablakok kellemetlen tükrében meglátom azt az embert, akit egyáltalán nem akartam látni: magamat. És tudod, annyira szívesen hibáztatnék mást és mondanám, hogy a pali hátizma a hibás, mondanám, hogy Franz egy spicli, de közben azt is tudom, hogy én hibáztam elsőként, én rontottam el és olyan szar ezt beismerni, annyira mar a bűntudat emiatt és egyszerűen utálom magam! Nem vagyok jó semmire, csalódást okoztam apámnak, egy rossz ember vagyok és ne merj mást mondani, mert nem igaz! Rossz vagyok, ennyi! – akadtam ki teljesen.

- Nincs igazad. – szólalt meg mellettem, hosszú szünet után Karl. – Tudom, azt mondtad, ne mondjak mást, de nem érdekel, mert úgy gondolom ezt hallanod kell. – folytatta, miközben én felé fordultam. - Azt vallom, hogy azok az emberek, akik éreznek bűntudatot a tetteik után nem rosszak. Te sem vagy az Helma! Sőt, szerintem csalódás sem vagy. Hibáztál, és? Mindannyian hibázunk, ettől vagyunk emberek! Ne legyél túl szigorú magaddal. Amúgy meg, idővel minden rendbe jön, csak… Idő kell. – mondta.

Hosszasan emésztettem a szavait, amikor újra megszólalt.

- Na, de én szerintem lépek. – mondta, mire csak aprót bólintottam, mire ő elindult lefelé a hegyen. – Ja és egyébként arra gondoltam, hogy lesz majd más, akinek elmondhatod ezt, de mindegy. – tette hozzá, én pedig halkan elnevettem magam.

A hegyoldalon ülve egy mély levegőt vettem, a hajnali levegőben látszott a leheletem, amivel kiengedtem magamból a legtöbb fájdalmamat. És közben egy könnycsepp folyt le lassan az arcomon. Ahogy végig gondoltam a dolgokat, rájöttem, hogy Karlnak igaza van. Idő kell…