Sas Erzsébet Katalain - Mikor a szél feléd fúj

Sas Erzsébet Katalin - Mikor a szél feléd fúj

Nézz magadba, lelked legmélyébe. Mi okozhatta ezt az elvakultságot s ridegséget, ami miatt most itt vagy, Celeste? Tudod-e herézised súlyát otthonod és apád ellen? Elvesztetted bennem a bizalmad, s szárnyaidat vesztve zuhansz most, és utoljára egy nagy levegőt veszel, majd minden elsötétül.
Most kezem alá veszlek, hogy megértsd tetteid súlyát, és ezt mind érted teszem. Bárányom leszel e világon, és mint szerető pásztorod, útra eresztelek. Ne hidd azt, hogy a biztonságos és gyógyító hely, amit otthonodnak tudtál elveszett, mert te hibáztál. És sajnálom, hogy tükröd törött darabjait sepred, melyekben önismereted veszett. Most pihenj, gondolkodj, lányom. És élvezd új otthonod a magány ágán.
– Repülök? Nem, zuhanok. Vajon mikor érek földet?

A nap halvány sugarai köszöntötték a vidéket. Havas és fehér volt a táj, míg a szem ellátott, és valószínűleg azon túl is. Már rég látott e világ jó és szép időt, mikor nem a fagy uralkodott, ritkák voltak az ilyen napok.
Celeste a hóban feküdt, a hideg ölelő karjait érezte maga körül. Lassan felült, és szétnézett. Pár hóvirág halovány formáját látta. Nem ilyennek képzelte el a halandók világát. Világossággal és örömmel telinek hitte, nem ehhez hasonlónak, ahol sehol egy lélek, csak a csend. És vajon mi ez a sok hó?
A lány felállt, és leseperte magáról a havat. Lenézett: vastag ruhában volt, olyanban, amit elvileg az emberek viselnek az ehhez hasonló időkben. Valószínűleg apja hagyta rá, hogy ne eméssze fel a dermesztő tél.
Érdekes. Az égből zuhant, egy karcolás sincs rajta, de mégis fáj. De mi? Miért érzi magát ilyen üresnek, ilyen meztelennek? Hát persze. A szárnyai, melyek egykor hátizmát ékesítették, már nem voltak ott. Hisz az angyal, ki egy evilági bőrébe lett űzve, már nem jogosult a repülés szabadságára. Ahogy a mondás tartja: bűn bűntelenbe nem fér. A leány felállt. Még nem értette, mi történt, viszont gondolatok nélkül megindult egyenesen, a semmi felé…

Nézz magadba, lelked legmélyébe. Én látlak, Celeste. Tudom, mit tettél, nem szíved hibája, hisz te olyan vagy, mint a korai dér: tiszta. Ne félj, visszatérsz, amint megérted, mit meg kell, s a szó mit mondtam néked a fejedbe szökken. Azonban hiába kísérlek utadon, most magadra vagy utalva egy olyan világban, ahol már az ember fiának sincs joga a maradásra, és már csak az örök fagy dédelgeti lelkük árnyékát, szavak nélkül. Lélegezz…
– Értem, édesapám… De miért küldtél ide?

Az apró település, ahol megpihent, egy csupasz erdő mellett feküdt, melyben egy már befagyott folyó húzódott végig. Akárhányszor kinézett a ház ablakán, a hó süvített végig előtte, mint az ellenség, amely pihenni nem hagyta.
Még tanulta az alapokat, melyeket ez a halott világ elvárt. Tűzrakás angyali hatalom nélkül. A fájdalom, mely érheti. Az elvesztés, és a büszke felállás. Hogyan fogadja el azt, ami miatt idekerült, hogyan jöjjön rá, min kell változtatnia.
– És mi van, ha nem sikerül? – gondolta.
De hiszen, ha már eddig eljutott, csak nem bukhat el.
A vihar már napok óta nem változott. A konzerves táplálékok, melyeket Celeste a spájzban talált, már fogyóban voltak, vizet pedig kintről, hó formájában szerzett. Ócska, régi könyvekkel ütötte el az idejét. Tanult az egykoron életben pompázó világról, említést tett a sorsról. Olvasott a jó és rossz harmóniájáról, történetekről, melyeket íróik saját lelkükről mintáztak.
Voltak olyanok, melyeknek egyes lapjai hiányoztak, az ég tudja, miért, és olyan nyelvezeti szerkezettel voltak felépítve, amit a bukott angyal alig értett.
Celeste a tűz előtt melegedett, egy vékony, lyukas pléddel betakarva. Hajában egy hóvirág díszelgett. Kezei egy dobozon nyugodtak, mely tele volt levelekkel. Olvasgatta már ezeket pár napja, mióta megtalálta őket a konyha melletti szobában, a padlón, az ott álló asztal mellett.
A ládika porban ázott, és egyes levelek már a szakadás szélén álltak, de még ki lehetett venni a rajtuk lévő betűvetéseket. Ezek a levelek egy pár között íródtak, erre már rájött Celeste. A szerelmes férfi írta az üzeneteket kedvesének, aki egyszer itt élhetett.
A lány belenyúlt a dobozba, és kivett egyet. Leseperte róla a port, kihajtotta, és elkezdte olvasni.

Címezve: Liora Moreau
Dátum: 2005. máj. 28.
Kedves Liora!
Már várom, hogy ismét találkozhassunk. Nagyon hiányzol, és igyekszem egy utazási módot találni, de a fagyok miatt minden leállt, a tömegközlekedés összes formáját is beleértve. A kormány nálunk megkezdte az evakuálást még tegnap, és a város e részére majd csak holnap érkeznek. Remélem, találkozunk Londonban, szívem… Addig is tarts ki, ez még nem a vég.
A kedvesedtől:
Karlyle Moreau

Celeste forgatta a levelet kezeiben. Rövid volt, de lényegre törő, mint a többi.
– Hogy lehet ilyen reménnyel nézni a jövő felé, mikor a fagy az mi felemészt. - gondolta
Elővett még egy levelet, és úgy tartotta kezei közt, mintha egy gyönge virágszál lenne.

Címezve: Liora Moreau
Dátum: –
Kedves Liora!
Nem láttalak a táborban, pedig már egy hete megérkeztek a konvojok. Remélem, még életben vagy, de végül is, ha ezt olvasod, akkor igen. Hallottam két katonát beszélni a minap. Elvileg a helyzet északon a legrosszabb, onnan alig voltak túlélők. A viharok is egyre csak erősebbek, nem akarok belegondolni, milyen lesz, ahogy telik az idő. Páran eltűntek, amióta idekerültünk, szó és mindenféle nyom nélkül, senki sem tudja, miért. Londonba kell érned. Itt vagyunk mindannyian. Egy hóvirágcsokorral várlak majd.
Még írok, kedvesem. Tudom, hogy találkozni fogunk.
A hitvesedtől:
Karlyle Moreau

- Vajon mi történhetett itt? Miért történhetett mindez?
Celeste letette az üzenetekkel teli dobozt, és a kandallóra nézett. Vajon hány éjszakán át várhatott kedvesére…

Nézz magadba, lelked legmélyébe, lásd a fényt. Mert mikor a Nap eltűnik, akkor csak az árnyék él, és ha a Hold elmúlik, a világosság ébred. Mindennek oka van, minden az idő két pontja között áll. Lassan te is meglátod. Kelj fel.
– Tehát e szenvedés okkal harapott e világ keblébe?

Celeste sose értette e Föld fájdalmát: miért történik az, ami, mikor itt van a jó? Mikor ott a lehetőség arra, hogy mindez meg legyen előzve. Vagy talán az egyenlő a lehetetlennel?
Ő mindig a jóban hitt, ezért olyan volt, mint egy rideg rózsaszál a homokban. Nem tudta elfogadni a rosszat, apja hiába mondta, hogy egyik sincs a másik nélkül.

Múlt az idő. Egy hét vagy egy hónap? A lány elvesztette időérzékét, mióta idekerült, és az sem tette egyszerűvé, hogy a napszakokon kívül semmi sem változott.
Egy reggel, mikor felébredt, meglepődve tapasztalta hogy csend van. Nem süvített a szél. Felkelt roskatag matracán, és kinézett az ablakon. Tiszta volt az ég, a Nap lágy kezeit nyújtotta e vidék felé.
Celeste meleg ruhát öltött magára, megfogta az ágya mellett lévő baltát, és kiment. Ahogy kinyitotta az ajtót, a kékben pompázó eget látta, és a sugarakat visszaverő hótengert. Kilépett, a fehérség ropogott csizmája alatt.
– Itt az idő a fát vágni.
Megindult a városi park felé, ez volt a legközelebbi hely a fagyűjtéshez. Itt már járt párszor, tudta hogy mindig hóvirágok nőttek a kihalt fák körül.
Lassú, óvatos léptekkel haladt előre. Látta saját leheletét maga előtt, a dér megcsípte orcáját. Mindig volt valami feszült nyugalom az ehhez hasonló napokban.
A park kapujához érve belépett. Már valamennyire ismerte ezt a helyet és most valami más volt.
Egy test feküdt az egyik fa tövénél. Nemrég kerülhetett oda, mert Celeste  mikor legutóbb itt járt, nem látta.
– Szegényem… Mi lett veled? – mondta, és odalépett
Egy idős ember volt, hosszú, ősz szakállal, s vadbőrből készült kabátban. Mintha szándékosan feküdt volna oda. Ruhájára egy cetli volt ragasztva. Celeste leszedte, és elolvasta.
„Cél: az utolsó város. London.”
– Az utolsó város… – tűnődött Celeste. – Várj… lehet, hogy még tényleg vannak túlélők?...

Nézz magadba, lelked legmélyébe. Egy óceánon állsz mely mint egy tükör,  visszaveri képed. Itt egy lehetőség, még egy esély, ragadd meg. Most már érted, hogy jó a rossz nélkül nem létezhet? Indulj.
– A célom megértéséhez oda kell jutnom.

Celeste összepakolta holmijait, nem mintha sok lett volna. A viharok visszatértek, és mint kegyetlen szavak a szívre hatva, úgy hasított a szél e kihalt tájon.
– Vajon tényleg létezik az a város? Mi van, ha nem? Mi van, ha csak hazugság? De a levelek… és az a cetli… Nem. Még vannak emberek. Apám nem hagyna csak úgy magamra…
Amikor az égzengés elmúlt, Celeste elhagyta otthonát, és megindult az utolsó város felé, rejtőzködve a hideg elől. Az órák napokba folytak át. Csak magányos szellemeket látott maga körül, akik a békére vártak.
A holt erdőkön és az elpusztult, megbolondult világon át az vitte tovább, a makacs reménye.
Fényeket látott. Hetek óta először fényeket látott. Tudta, hogy ott áll előtte a cél.
Közelebb ért… és nem erre számított.
Elzárt területet várt, erős védelemmel, hogy azok, akik megmaradtak, elzárják magukat. De nem. Gyerekek játszottak a nagy hóban, építettek, csatáztak. Kereskedők kínálták portékáikat, nyüzsgött az utolsó város. Mintha soha nem történt volna semmi.
A fehérségből hóvirágok hada nőtt.
Most már érezte Celeste, ebben a fagyban ez volt a szeretet lángja, amit az ember, mint egy törött virágot, úgy dédelget...

Nézz magadba, szíved legmélyébe. Látod már, mit a kezdetén kellett. Hiszed most már, a hibákból van kiút. A vihar után jön a csend, és a béke után a nyomor. A kettő egyben, s egymással él. Mindig van esély tiszta lappal indulni.
Szavak nélkül állsz most előttem, de tudom, megértetted. Hiszen ez vagy te: a felém fújó szél, e téli hideg karján.