Sarusi Tihamér - Jégbörtön

Sarusi Tihamér - Jégbörtön

-Ezt a történetet nemzedékek óta mesélik a törzsünkben. A vének elmesélik az ifjaknak, majd aztán ők is elmesélik, amikor megöregednek. Most rajtam, nagyapátokon a sor, hogy elmondjam e regét, a tűz mellet, ahogy azt szokás. Volt egyszer egy fiatal kalandor, aki minden küldetésre egyedül vállalkozott útjai során, annak ellenére, hogy már az ő idejében is tudták, hogy csapatban sokkal biztonságosabb bármibe is belevágni. De ő magányos farkas volt. Részben ettől lett híres, másrészt pedig azért, mert sosem bukott el egyik feladatával sem. Ugyan erről nem szoktak beszélni, de elég sokszor megesik, hogy az útonállók túl nagy fába vágják a fejszéiket. Még a híresebb kalandorok is buktak el, majd menekültek fejvesztve, ha a helyzet azt kívánta. De ő nem, és pont ezért lett belőle legenda. Egyszer történt, hogy a szóban forgó hős épp egy hegy lábánál kapott új feladatot, óriási fizetségért. Elmondták neki, hogy a hegy tetején él a jégkirálynő, aki számos hőssel végzet már, akik megpróbálták őt megölni és ezzel megtörni egy ősi átkot, ami a vidéket sújtotta. A vándor habozás nélkül elfogadta a kihívást és útnak indult a hegyen lévő kastélyba, ahol a királynő élt. Miközben felfele sétált megcsodálta a havas, fenyőfákkal takart tájat és elgondolkozott néhány nagyon fontos dolgon, ami miatt a sétája kicsit meglassult, de ennek ellenére hamar elérte a várat. Elég fura volt, hisz a többi nemesi nagyépülettel ellentétben itt egy a megszokottnál sokkal kisebb „kapu” volt. Igazából egy teljesen átlagos ajtó volt, ami épphogy csak egy arany kopogtatóval tért el egy átlagos városi faajtótól. A kalandor, mint azt szokták csinálni a kalandorok viccből, bekopogtatott a nagy gonosz bejáratán. Az ajtó magától kinyílt és a vándor besétált. Lassú léptekkel haladt, miközben megcsodálta a kastély „előszobáját”. Egy óriási folyósót, közepén egy hosszú, legalább 100 lábas vörös szőnyeggel. A szőnyeg mellett mindkét oldalról, nyomasztóan kevés helyet hagyva az embernek a sétára, emberméretű jégtömbök sorakoztak. Legtöbbjük olyan tisztán le volt csiszolva, hogy amikor valaki ránézett, a jégtükörben csak önmagát látta, azt nem, hogy van-e valami a jégbe fagyva. Furcsa látvány volt, hisz ha belenéztél, az előtted és mögötted lévő tükrökkel önmagad végtelen mását láthattad felsorakozva. A terem sarkaiban négy darab oszlop állt, amiknek ha végig követed a vonalait a plafonig, feltűnik, hogy meglehetősen magas a belmagassága. Furcsa volt látni, hogy a szinte teljesen tökéletesnek tűnő szoba tetején, a robusztus, sötét kőlemezekbe, amik plafonként szolgáltak, bele volt karcolva nagyon sok szó, amelyek befedték az egész mennyezetet. Lentről kicsit nehéz volt kiolvasni a szavakat, de pár szó átnézése után egyértelművé vált, hogy a szavaknak semmi közük egymáshoz, így a kalandor sem vergődött tovább az olvasással, és inkább tovább haladt a folyósó vége felé. Ott egy apróbb lépcsősor volt, minek a tetején egy, az előzőhöz hasonló, ajtó volt egy magas, hegyes boltívvel szegélyezve. Ahogy odaért, a vándor felsétált a lépcsőfokokon, majd lenyomta a kilincset, aztán meghúzta az ajtót. Aztán pedig tolta. Kellett pár pillanat, míg rájött, hogy be van zárva, de amint lecsapódott egy acél rácssor az ajtó előtt, már biztosra tudta, hogy csapdába sétált. Ekkor gyorsan hátra fordult, átugrotta a lépcsősort, majd elkezdett rohanni a kijárat felé. Futott, ahogy csak bírta a lába, de pont mikor az ajtóhoz ért volna, ott is lecsapódtak a rácsok, így teljesen bezárva maradt. Az ajtófélfának nekitámaszkodva lihegett a futás után, miközben azon törte fejét, vajon miképp jut majd ki. Alig bírt egy kicsit megnyugodni, amikor azon kapta magát, hogy a szoba elkezdett lehűlni. Ugyan eddig is hideg volt a teremben, de most elkezdte érezni a bőrén a fagy marását. A lélegzetvétel elkezdett fájni, a mellkasa szúrni és a szeme önmagától igyekezett becsukódni. Gyorsan beletúrt a táskájába, elővett egy apró, hosszúkás üvegcsét, amiben egy őszibaracksárga keverék volt. Ránézéskor is lehetett érezni benne a nap melegét. Az útonálló lepattintotta az üvegcse dugóját, majd hezitálás nélkül kiitta azt. Már a torkában érezte a melegséget, de amint leért a gyomráig az elixír, az egész teste visszanyerte a hőt, amit a légkör elvett tőle. Ezt a főzetet a falusiak adták neki, akik csak fajhő italként emlegették. Képes körülbelül öt percig felmelegíteni akárkit, aki megissza. Összesen öt adagot kapott, így kevesebb, mint fél órája volt kijutni. Amint feldolgozta a fagyhalálközeli élményt és újra teljesen kinyithatta szemét, meglátott egy olyan dolgot, ami eddig nem volt ott. A plafon közepén egy mondat aranysárga fénnyel pislákolt. „Mi a legkedvesebb az úrnő számára?”-olvasta a fejében. Amint rájött, hogy a plafonon lévő többezer szóból kéne kiválasztani a helyes megoldást, a hős pánikba esett. Egy lehetetlen feladat választotta el az élettől, és ilyen nehéz helyzetben még sosem volt. Rémülten elkezdett fel alá járkálni a szőnyegen, a két ajtó között ingázva. Amikor odaért az egyikhez, belerúgott vagy beleütött egyet a rácsba, hátha az megadja magát. Ez nyilvánvalóan nem működött. Legalább ötven a rácsok ellen irányított támadás után ráhagyta a harcot, és elkezdett lassabban sétálni. Ekkor vette észre, hogy az egyik jégtömb különb a többinél. A folyósó azon végén, ami a kastély belsejébe visz, a lépcsőtől balra, volt egy vízszikla, ami nem volt olyan sima, mint a többi. A kalandor közelhajolt a jéghez. Hunyorítva látta, hogy van valami a jégben, de a felszíne még így tökéletlenül is túl sima volt, hogy rendesen bele tudjon látni. Ekkor előhúzott egy tőrt, és beledöfött a jégbe. Ettől mintha egy kicsit megtört volna valamiféle varázs, ami eddig a jégből tükröt csinált, és már egy kicsit jobban látta benne lévő valamit. Így hát folytatta. Szúrás után szúrás, majd megint, ameddig csak kellett, míg végül ki nem rajzolódott a jégbörtönbe zárt teremtmény. A látványtól hirtelen megijedve az utazó hátraugrott, majd megemberelve magát szemügyre vette a hullát. Egy fiatal, húszas éveiben járó férfit látott, aki nagy palástot hordott, egyik kezében pedig egy könyvet tartott. Pap volt. Egy gyógyító Isten katonái közül. Minden csapatban hasznos egy gyógyító, nagy eséllyel ő is másokkal jött. A jobb kezében, amelyiket nem foglalta el a könyve, egy papírt tartott. A papírt maga elé tartotta halála előtt, és ebben a pozícióban fagyott meg. Most a tömb falához tartja közel, így azt könnyen elbírta olvasni a jégtörő. „Ezeket már próbáltam:”-látszódott a nagybetűs kiírat, alatta pedig kapkodva le volt írva pár száz szó. Ezeket elolvasta, és megjegyezte őket, hisz a szakmája megkövetelte tőle az erős memóriát. Eztán hirtelen, mint aki rájött, hogy nincs vesztegetni való ideje, elkezdte tőrével a többi tömböt is feltörni. Rájött, hogy a tömbök mind rejtenek egy szerencsétlen lelket, aki a dér áldozata lett, és valószínű, hogy ők is írtak egy hasonló listát. Minden tömböt egyesével vágta addig, amíg az fel nem fedte a benne lakó foglyot, majd elolvasta az általa írt papírt, és már ugrott is a következő darabhoz. Így ment ez sokáig. Még azért sem ált meg, hogy kifújja magát, így a vége felé már erősen lihegett, amitől kivehetetlenek voltak a suttogásai, amit minden tömb előtt valamilyen holt nyelven pusmogott. Amikor az utolsóval is elkészült, leült a második lépcsőfokra a terem végén, hogy összeszedje magát, és megigya az utolsó fajhő elixírt, amit magával hozott. Amint legördült az utolsó csepp a torkán, felállt, felnézett és elkezdte végig pásztázni a szavakat. Sorban haladt, balról jobbra. Amikor elért egy olyan szót, amit nem látott egyik papíron sem, hangosan kimondta, majd tovább olvasott. Elődjeivel ellentétben ő nem írta le, hogy miket próbált ki, mert nem tervezett meghalni. Hitt abban, hogy ennyi segítséggel képes lesz kijutni. Csak úgy futottak a betűk, a szavak és hangok egymás után, ahogy a kalandor igyekezett mindegyiket letudni. De velük együtt, futott az idő is. Alig érte el a terem és a plafon közepét, amikor megint érezni kezdte. Hirtelen újra megérezte a szúrást a mellkasában, amikor nagy levegőt vett. A fádalomtól összeesett a szőnyegen, de apró lélegzetvételekkel, a lehető legkisebbre kuporodva, képes volt életben maradni. Ahogy feküdt, hallotta, hogy a rácsok felhúzódnak, egy ajtó kinyílik, majd léptek visszhangoznak a folyósón. Ki akarta nyitni a szemét, hogy megnézze ki az, de tudta, hogyha most kinyitja, szemei üveggolyókká fagynak. A gondolatait egy nő nevetése szakította meg, ami lenézően, pökhendien és öntelten hangzott. Ezt hamarosan abbahagyta a nőalak, majd megszólalt: „Még egy próbálkozásod van. Mondd Mi a legkedvesebb nekem? Az utolsó leheleteddel még ki tudsz mondani egy szót. Ki tudja, lehet, eltalálod. Bár arra nincs sok esély!”-fejezte be a királynő, majd újra nevetni kezdett. Várt egy kicsit, majd lehajolt a férfihoz, és közvetlen a fülébe szólt: „Gyerünk, ne húzd az időt! Annak semmi értelme sincs. Csak mondj valamit. Nem is kell hangosan, csak súgd meg nekem!”-kérlelte a férfit. Ekkor a hős egy kicsit feljebb emelte a fejét, majd az utolsó leheletével egy olyan szót súgott a hölgy fülébe, amire nem számított. „Nyertem.”- mondta a férfi, majd visszaejtette fejét a földre. Az uralkodó értetlenül nézett maga elé, amikor egy apró törés hirtelen visszhangot adott a folyósón. Felállt, majd körülnézett, de nem látott semmit. Eztán megint törést hallott, de most egy kicsit hangosabbat és többet. Ijedten kapkodta oda vissza a fejét, amikor végül meglátta a hang forrását. A jégtömbök alján egy apró repedést látott meg, ami minden egyes hangadással egyre nagyobbra és nagyobbra nőtt. Félve látta, hogy az összes tömb egyszerre repedezik, és lassan, mind el fog törni. Ekkor visszasietett a férfihoz, már sejtve, hogy mi történik, lehajolt hozzá, majd letépte hátáról a kabátját. Ekkor látta meg a férfi hátizmaira égetett jelet, egy fekete koponyát, amit a férfi már nagyon rég, kiskora óta magával hordoz. „nekromanta.”-mondta magának a nő, amikor hirtelen az eddigi legnagyobb törés hallatszott. A jégkirálynő, mintha lelassult volna az idő, látta, ahogy a jégszilánkok repülnek a levegőben mindenfelé, és az élőholt kalandorok mind felé indulnak. Próbált varázsolni, de amint felemelte volna kezeit, a hátulról érkező holtak elkapták azokat, egyesek ujjait belemélyesztve, mások pedig fogaikkal beleharapva. A nőt körbevették és kínok közt szétmarcangolták a testét. Nem azért, mert vadak, hanem mert mérhetetlenül mérgesek voltak mind. Mind kivéve egyet. A gyógyító lassan odavánszorgott a földön fekvő feketemágushoz, rátette rothadt, sovány kezét, és megszólalt: „Kelj fel és járj, sötétmágus!”.

-Így történt hát, hogy Faerun legszebb tája, A Magas Jég, azaz otthonunk, felszabadult a jégkirálynő átka és zsarnoksága alól. -fejezte be egy hosszú, fehér szakállú, kopasz férfi, aki két unokájával szemben, egy fatuskón ült.

-De hát Bjorn papa, ennek semmi értelme! Ki volt a kalandor? Hogy hívták? -kérdezte a szőke hajú kisfiú a tűz túloldaláról.

-Igen! És miért kezdett el kalandozni? Honnan jött? -folytatta a szintúgy szőke, kétcopfos kislány, akinek ugyan valójában semmi kivetnivalója nem volt a történettel kapcsolatban, de szerette volna a bátyja pártját fogni.

-Hát szabad így beszélni nagyapátokkal? -emelkedett feléjük Bjorn papa, amitől a kis Sven és Björg kicsit meghúzták magukat.

Nem papa.-mondták szinkronban, érezhetően nem először.

-Ez a történet a mi eredetünkről, és csak ez számít. -mondta Bjorn papa-

-Menjetek, fárasszátok anyátok, nekem most dolgom van. -zárta le a beszélgetést, majd Bjorn elindult a hóesésben.

A távolból Björg megpillantott egy furcsa jelet Bjorn papa lapockái között, amikor a szél pont felverte a felsőjét. Ugyan homályos volt, mégis úgy látszott, egy fekete koponya volna a hátizmain.