Sari - Az átjáró

Sari – Az átjáró

    Fáradtan léptem be az ajtón. A kabátomat a fogasra akasztva, halkan sétáltam végig a házon, nehogy véletlenül felkeltsek valakit. Fürdés vagy evés nélkül a szobámat vettem célba. Benyitottam a kis helyiségbe, majd lehuppantam a földre. A térdeimet felhúzva gombóccá kuporodtam az ágy mellett, ezzel is a biztonság nyugtató illúzióját keltve magamban.

    Elkezdtem körbepásztázni a szobát, valami biztos pontot keresve, ami eltereli a figyelmem a kínzó gondolatokról, de szemem megakadt a tükrön. Sokáig csak céltalanul méregettem a lányt, aki a másik oldalról ugyanúgy engem bámult. Üres tekintete volt, láthatóan szenvedett. Nagyon gyengének tűnt és elveszettnek. Mint egy kisgyerek, aki nem találja a szüleit a szupermarketben. Szinte már szánalmas.

    Közelebb másztam az üveghez és saját magam szemébe néztem. Kezem lassan mozgott, ahogy tenyerem a tükörhöz ért. Majd hirtelen, mintha elment volna az áram, egy pillanatra sötét lett. Nem volt hosszú, de mégis éppen észrevehető. Meglepetten pillantottam a lámpára, de nem úgy tűnt, mintha azzal lenne baj. Viszont az óra mutatója megállt. Halkan sóhajtva felálltam és kimentem a folyosóra.

    Nem tudom, mi történt és hogyan lehetséges mindez, de egy rét közepére kerültem. Az ajtó mögöttem volt, de nem voltak falak körülötte. Elképedve meredtem a zöld síkságra. Agyam máris kattogni kezdett.

    Talán álmodok? – gondoltam, de lehet, hogy ki is mondtam mert mielőtt további kérdések merültek volna fel bennem egy hang megszólalt a semmiből.

    - Nem álmodsz.

    Hirtelen hátrakaptam a fejem, amikoris megláttam egy szárnyas férfialakot karba tett kézzel lebegni. Azt hittem elájulok. A férfi közelebb lépett, akarom mondani repült és megint beszélni kezdett.

    - Úgy látom véletlenül átjöttél a kapun.

    - Milyen kapun? – néztem az ajtó irányába.

    - Nem – vágta rá, mintha a gondolataimba látna. – A tükör.

    Így már értettem. Legalábbis azt hiszem. A férfi kinyújtotta a kezét, arra várva, hogy kezet rázzak vele. Kicsit tétováztam bár, de megragadtam.

    - Az én nevem Mr Hátizom és ezek szerint én leszek ma a segítségedre – mutatkozott be egy nagyszerű mosolyt erőltetve arcára.

    Egy ideges vigyort formáltam én is és azon tanakodtam, honnan kaphatta ezt a röhejes nevet. Szerintem azt hitte hülyének nézem, mert a szemét forgatva magyarázkodni kezdett.

    - Ti emberek sose tudjátok kibírni, hogy ne kössetek bele a lényegtelen dolgokba. Tudod te, hogy mekkora hátizom kell elbírni ezeket a szárnyakat? Ha jobban belegondolunk egész találó név, nem?

    - Hát öhm… Persze – bólogattam szaporán a meglepő válasz miatt. – És egyébként mi vagy te? Mármint, ha nem veszed sértésnek a kérdést.

    - Angyalszerű lény vagyok.

    - Hát ez nem túl kreatív – csúszott ki a számon.

    - Nem kell mindent túlbonyolítani. A szavak jelentésének ereje van, amit érdemes használni és nem újakat kitalálni helyettük.

    Meglepett a válasza. Ebbe még sose gondoltam így bele, de végül is igazat adtam neki.

    - Szóval az életed kisiklott a helyéről, elvesztettél mindent és nem látod értelmét tovább? – folytatta a gondolatolvasást.

    - Ami azt illeti, igen. Elég durva időszakon vagyok túl…

    - Tudom, ne is folytasd. Nem érdekelnek a részletek. Meg egyébként a szavak erejének őrzésébe az is beletartozik, hogy nem magyarázod túl a dolgokat – szakított félbe.

    Esküszöm ő kezdett jobban idegesíteni, mint a nyelvtantanárom szokott ezekkel a nyelvmegőrzési kiselőadásaival. De persze ezt nem tettem szóvá. Ehelyett némán végigmértem, mert eddig a sokk miatt nem igazán sikerült. A szárnyai hatalmasak voltak, fehér tollakkal bevonva. Úri megjelenésű, hatalomról árulkodó. Viszont, ami cseppet sem volt felséges az a ruhája. Egy sötétzöld rövidujjú és egy szürke melegítő volt rajta, valamint egy fekete kopott zokni. Még cipő se. Kicsit fura volt így az összkép, de nem éppen voltam olyan helyzetbe, hogy ez zavarjon.

    - Neked Gyógyító papa kell.

    Már éppen kérdeztem volna, hogy miről is van szó, amikor megragadott és felhúzott magával a levegőbe. A hirtelen történésektől elállt a szavam és belém ült az aggodalom. Főleg, hogy tériszonyos voltam.

    Seperc alatt a felhők felett voltunk és aztán egy kis faluhoz érve elkezdtünk ereszkedni. Mikor földet értünk megkönnyebbültén rogytam le a fűbe. Egy idegen hang megszólalt.

    - Szerintem tériszonyos volt – lépett egy újabb angyalszerű lény Hátizom mellé, de nem igazán láttam, hogy néz ki. – Miért hoztad ide?

    - Kell neki Gyógyító papa – vágta rá az elrablóm.

    A másik alak elkezdett nevetni, majd felém lépett és kezet nyújtott, hogy felsegítsen. Egy nő volt. Szárnyai, mint Hátizomé, de ragyogtak. Ruhája bájos, szintén fehér, arany övvel körbefogva. Káprázatosan nézett ki.

    Megragadtam a kezét és felálltam. Alaposan leporoltam magam, majd érdeklődve néztem a nőre.

    - Gyere, majd én segítek. Ne foglalkozz Hátizommal. Mindenki tudja, mennyire gyerekes.

    - Még hogy én? Csak megint nem bízol bennem. Ő az enyém – vágott vissza Hátizom. Most már tényleg nem tudtam, hogy mi is történik. – Meg oldom ezt a problémát egyedül is.

    A nő felvont szemöldökkel pillantott rám, gondolom véleményt várva, mire csak tanácstalanul megvontam a vállam. Még egyszer sasszemet nézett a férfivel, majd elrepült. Aztán Hátizom megint felkapott és újra a felhők felett voltunk.

    - Ne is foglalkozz vele. Nem hisz bennem, de tudom mit csinálok. Csak meg kell keressük Gyógyító papát.

    - Klassz – mondtam tehetetlenül. – És ő hol van?

    - Nem tudom. Már 700 éve nem látta senki.

    Tágra nyílt a szemem. Nem lehet igaz, hogy itt ragadtam egy angyalszerű mániákussal, aki meg akar keresni egy 700 éve elveszett nagypapát, hogy meggyógyítson. Kezdtem azt hinni, csak hallucinálom az egészet a stressztől. Vagyis inkább reméltem. Nem elég, hogy az életem romokban áll, még meg is őrültem.

    Leszálltunk egy beomlott barlang előtt. Annyira szeretek a földön lenni, sokkal biztonságosabb, mint fenn a magasban.

    - Itt élt régen – mutatott Hátizom a kövekre és elkezdte elhordani őket.

    Én egy darabig tétlenül álltam, majd csatlakoztam hozzá. Besötétedett, mire elhordtuk az egész halmot. Belépve az üregbe alig láttunk valamit, ezért a szárnyas segítőm előhúzott egy lámpást a semmiből. Ezen már meg sem lepődtem.

    - Miért is keressük ezt a varázs nagyapát?

    - Gyógyító papa és azért, mert a lehelete elmulaszt minden fájdalmat – válaszolta, miközben a falakat fürkészte a kicsiny fényével. – Nézd.

    Megsimított egy kis vasdarabot, ami a falból állt ki és egy erős rántással kiszedte.

    - Ez egy kapszula. A lehelet titkát rejti, viszont feloldani nem egyszerű – a kijárat felé nézett, majd újra rám. – De most szerencsénk van.

    Kirepült a nyílás elé és az égfelé tartotta a fémdarabot. Én hitetlenkedve figyeltem mit csinál. Úgy éreztem magam, mint az idősek, akik először fognak telefont a kezükben. Nem értettem semmit.

    - Akarnod kell gyógyulni. Csak akkor működik.

    Pislogva meredtem rá, de miután ellentmondást nem tűrően bámúlt, inkább bólintottam.

    - Gyógyulni akarok – suttogtam, majd még egyszer, ezúttal magabiztosabban ismételtem. – Gyógyulni akarok.

    A vasdarab kis, fénylő szemcsékké bomlott és egy kört formált a levegőben. Ezután két vonalat a kör közepéből, amik mozogni kezdtek. Olyan volt, mint egy óra.

    - Az idő – szólalt meg álmélkodva Hátizom. – Az idő a lehelet, ami sebeidet gyógyítja.

    Az angyalszárnyúra néztem, aki mosolygott, de most őszintén, ami meglepően jól állt neki.

    Egyszer csak villódzást kezdtem látni és visszakerültem a rétre. Mint egy kijózanodott fiatal, fájós fejjel felálltam a földről. Hátizom nem volt ott. Az ajtó felé meredtem. Nem tudtam, menjek-e. Végül kinyitottam és visszaérkeztem a szobába. Tudtam, hogy ez még nem az én szobám ezért leültem a tükör elé. A faliórát láttam magam mögött, ami egyhelyben állt. A kezemet a tükörhöz érintettem. A villanás ismét megvolt.

    Az óra újra kattogott. Biztos voltam benne, hogy otthon vagyok, de azért kinyitottam az ajtót, hogy leellenőrizzem. A folyósó tárult elém a maga csendjével. Visszazártam a szoba bejáratát és leültem az ágyra.

    - Az idő – suttogtam, majd hátradőltem és a plafont bámulva emésztgettem a történteket.