S. Elizabeth - Az átírók

S. Elizabeth - Az átírók       

          

                Az ember sokszor azt hiszi véletlenül ront el dolgokat, vagy esetleg a sikerek, amiket elér, azt magának köszönheti. Antonio azonban tudja, hogy ez nem így van, ugyanis ő tagja azoknak, akik átírják az életeket. Egy titkos könyvtárban dolgozik, amelynek bejárata Velence egy kihalt utcájában lévő régiségkereskedés díszes tükre mögött található, amelyen keresztül átléphet egy titokzatos varázs világba, Viautba. A tükröt elf varázslat segítségével bűvölték el, hogy az arra tévedő emberek, gyanútlanok maradjanak valódi jelentőségével szemben. A könyvtárban a polcok roskadásig voltak tömve, az asztaloknál pedig öltönybe öltözött tündérek, gnómok és egyéb lények szorgosan körmölték történeteiket a nyitott könyvekbe. Amint Antonio belépett már meg is látta a két méter magas tölgyfa pult mögött a mindig goromba főkönyvtárost, aki egy szigorú arcú, öreg kobold volt. Admowor lesújtóan nézett le a fiatal szőke fiúra, aki pofátlanul vidáman vigyorgott rá.

– Igazold magad! - mordult rá Admowor, majd felállt és miután leért a hosszú csigalépcsőn oda lépett Antonio elé.

– Jaj, ne már Admo, hiszen már két éve ismerjük egymást! –Vitatkozott a fiú, de csak egy szúrós pillantást ért el. Sóhatott egyet majd megfordult és felhúzta a pólóját. A kobold szemei hátrafordultak a szemüregében, majd kezét kinyújtva vágott át Antonio szövetein és hátizmán, egyenesen a szívéig, amibe mintha bele lett volna vésve egy fehér galamb tolla. A toll az írói mivoltát, a fehér szín pedig a szívében lévő tisztaságot jelképezte, ami megakadályozta, hogy kegyetlen sorsot írjon. Bár a procedúra nem volt fájdalmas, a fiú mégis kellemetlennek tartotta, és egy megkönnyebbült sóhajjal díjazta, amikor a kobold mordult egyet, és se szó, se beszéd visszamászott a pult mögé. Antonio nem értette mire ez a nagy felhajtás. Ritkán vannak ellenőrzések, akkor is csak azért, hogy az újonc koboldok gyakorolják a képességeiket. Nem mélázott sokáig, elindult a hosszú folyosón, aminek a végén két számláló volt. Egy a már befejezett könyveknek, egy pedig a még folytatásra váróknak. Büszkén nézett fel az utóbbira, majd leült a helyére, ami előtt egy végtelen magasságú polc állt. Két év alatt már neki is sok kész könyve volt, néhány jobb, néhány rosszabb véget ért egy-egy tinta folt miatt. Elkezdett dolgozni a legfrissebb könyvén, ami egy fiatal fiú életét írta le egy kis arany-fekete borítójú kötetbe. Már majdnem elkészült még egy fejezettel, amikor meghallotta a postás biciklijének hangját. A levélhordójuk egy fiatal tündér lány volt, fehér hajjal és mindig mosolygós arccal. Üdvözölte Antoniot, majd lerakott az asztalára egyet az aznapi közleményből. A fiú megköszönte, majd lenézett a lapra és megértette, miért is volt olyan szigorú reggel Admowor.

„Likvidátor szökött be az élet könyvtárába, átírva több száz értékes sorsot!”

Antonio szemöldöke az égig szökött. Hallott már legendákat, mint például, amikor egy hasonló alak eláztatta a könyveket, ezzel az emberek által csak özönvízként ismert történetet okozva. A pestis járvány pedig egy rosszul sikerült légpatkányirtás miatt történt, egy halom megrágott könyvet eredményezve. Nem szabadott bambulnia, mert a tolláról lecsöppent tinta egy újabb tragédiát okozott volna. Felállt inkább, hogy igyon egy boszorkány teát, ami fáradtság ellen kiváló volt. Feltette a vizet forrni, majd hirtelen, amikor a teáskanna fütyülni kezdett egy azonos magasságú sikoly ütötte meg füleit. A kétségbe esett hangot lassan a riadó szirénái váltottak fel. Kirohant a konyhából, és látta az egyik könyvespolcot lángokban állni. Kábulatából egy csapat gyógyító zökkentette ki, akik őt félrelökve rögtön a sérült átírókat kezdték ellátni, miközben a koboldok egy jégsárkány segítségével oltották a tüzet. Az eset után mindenkit hazaküldtek, mindenféle magyarázat nélkül. Miközben már az emberek között sétált Velence utcáin, Antonio egy elektronikai bolt kirakatában a hírekre lett figyelmes.

„Erdőtűz Californiában”

Ezek szerint az amerikai szekciót érintette az incidens, ami miatt Antonionak görcsbe rándult a gyomra. Az az ő részlege is volt. Nem értette mi történhetett, hiszen mindenkit ellenőriztek, amikor beléptek az épületbe. Másnap visszament és rögtön érezte a feszült hangulatot. Mintha mindenki őt nézte volna, a pillantások szinte égették bőrét. Megállt a nagy pult előtt felnézve Admoworra, aki most nem jött le elé megvizsgálni a jelet a szívén. Helyette csak ennyit mondott:

– Menj haza fiam, és egy darabig ne is gyere vissza.

Antonio szemein zavarodottság futott át, és amikor meg akart szólalni, a kobold csak megrázta a fejét csöndre intve a fiút. Antonio fejét lehajtva hagyta el a könyvtárat. A tükrön keresztül visszatért Velence most nyirkos utcáira. Két lépést tett, amikor az átjáró darabjaira tört. A legrosszabbtól félve, ahhoz a bolthoz szaladt, ahol múltkor látta a híreket. Amint odaért, egy kisebb tömegre lett figyelmes, akik szintén a tévéket nézték. Szemei kikerekedtek, és mintha az idő lelassult volna, úgy látta az eseményeket peregni maga előtt. A bemondó tüzek ezreiről számolt be világszerte. Antonio megfordult, visszasietett az átjáróhoz, és megpróbált rajta átmenni Viautba, de az már nem működött. Hazament tehát és a fürdőszobájában lévő tükörrel próbálkozott. Mivel átíró volt, működnie kellet. Hátra lépett, majd nekifutásból bele ugrott, miközben erősen koncentrált a könyvtárra. Amikor érezte, hogy egy köves úton gurul, nem pedig üvegdarabok állnak ki belőle, sikernek tudta be a tervét. Ugyan nem a könyvtárba jutott, de legalább Viautban volt. Ekkor észrevette, hogy egy vörösen táncoló fény az árnyékát veti az útra.  Antonio megfordult és meglátta a lángokban álló könyvtárat. A fiú azonnal berohant, de amit érzett azt nem tudta felfogni, mintha ezt is csak valaki leírta volna egy tragédiában. A dél-amerikai és a kelet-európai részleg a lángok martaléka lett, a földön pedig egy mozdulatlan alak feküdt. Antonio habozás nélkül rohant volna segíteni, de amikor közelebb ért azt látta, hogy az öreg kobold teste hagyja, hogy a vörös tenger megölelje őt. A fiú rosszul lett. Admowor meredt, hátrafordult, fehér szemei már nem vizsgáltak semmit, csak üvegesen néztek maguk elé. Antonio megpróbálta tekintetét levenni a halottról és felállt. Berohant a lángok közé, felkapkodva a még ép vagy menthető könyveket, majd kimenekült az utcára, ahol addigra már jelentős tömeg gyűlt össze. Antonio alig kapott levegőt. Végig nézett a teremtényeken, akik aggódva nézték a számlálókat, majd megpillantott egy fehér maszkos alakot –olyan volt, mintha lebegett volna a fekete köpenye alatt –, aki őt figyelte. A fiú körül hirtelen minden megfagyott. A leheletét látta maga előtt, ami úgy kanyarodott, mint a betűk. Betűk, amikből a következőt olvasta: Fuss! Kezébe kapta azt a pár könyvet, amit kimentett a lángok közül, és senkivel nem törődve rohant végig Viauton, sarkában a maszkos üldözőjével. Tudta, hogy ebben a világban esélye sincs, így amint a kanyar után meglátott egy tükröződő ablakot gyorsított és ugrott. Arra gondolt, hogy merre kéne mennie, amikor is egy erős kéz megragadta és behúzta őt egy sötét sikátorba. Egy átíró volt, akit Antonio csak látásból ismert. A fiatal elf fiú szemeiben harag dúlt.

– Ez mind miattad történt! – sziszegte, majd a könyvekre nézett. Antonio nem tudta, hogy a másik fiú miről beszél, hiszen nem is volt a könyvtárban, amikor az eset történt. Nem kellett sokáig gondolkoznia, mert az elf megint megszólalt egy gúnyos mosollyal – Mit gondolsz, miért te vagy az egyetlen ember átíró, hm?  – Itt megállt egy pillanatra, majd közelebb lépett. – Mert egy hiba vagy! Aki téged írt elrontott valamit a sorsodban, és azzal javította ki, hogy ideküldött. Rég meg kellett volna halnod, de ehelyett az átíród feláldozta magát és helyet cserélt veled!

Antonio alig fogta fel a szavakat. Hogy lehetne halott? Hiszen életben van és két éve a könyvtárban dolgozik!

– Most téged keresnek a likvidátorok! - folytatta komoran a fiú kizökkentve Antoniót a gondolataiból, majd lehuppant a földre. Amikor látta a másik értetlen tekintetét sóhajtott. – Ők felügyelik, hogy minden jól menjen a könyvekkel és képesek mindent lerombolni, ha csak egy hibát is találnak. Addig pusztítanak amíg az meg nem szűnik.

– Szóval, csak én vagyok a probléma? Ha eltűnők, vége? – kérdezte Antonio felébredve kábulatából, mire az elf bólintott. Antonio letette a könyveket a kezéből és keresett egy tükröt. Az elf fiú csak nézte mit csinál, majd Antonio megragadta a kezét és magával rántotta vissza a könyvtárba, ahol a tűz nem akart csillapodni. Berontott és keresni kezdett az olasz részlegen, miközben a füst szorongatta tüdejét. Végre megpillantott egy kicsit koszos, piros alapon fehér gyöngyös könyvet a nevével. Lekapta a polcról kinyitotta és odanyújtotta az elfnek. Ezután felvett egy szenes fadarabot, majd azt is odaadta neki, és most rá is parancsolt.

– Írj! – mondta, és diktálni kezdett. Ahogy a másik átíró körmölte a sorokat, úgy lett Antonio egyre kábultabb, csak azt nem tudta eldönteni, hogy a füsttől, ami csillapodni látszódott vagy attól, hogy éppen átírják az életét. Az utolsó mozzanat, amit látott az volt, hogy az elf lerakja a botot, és a tűz kialudt. Ezután Antoniót a sötétség ölelte magához.

                Pár nappal később Antonio végig sétált egy eldugott velencei utcában, amikor valami azt sugallta, meg kell állnia. Oldalra nézett és egy törött tükröt pillantott meg. Közelebb ment, és mintha egy fehér tollat látott volna a szemében. Elmosolyodott majd fütyörészve sétált tovább egy piros, gyöngyökkel kirakott könyvet hordozva a kezében.