Rádler R. Manuéla interjú 2025. 08. 02. 1. rész

Interjú készítője: Soraya (Noah)

2025. 08. 02.

Borítókép: Facebook, Rádler R. Manuéla szerzői oldala, 2024. június. 19.

Hogyan született meg Szellő karaktere? Emlékszel arra a pillanatra, amikor először "megszólalt" benned?

A Covid sokadik hullámában, a január szürkeségében szólalt meg bennem először. Ebben az időszakban már kissé nyíltak a kapuk, kevesebb korlátozás volt a társasági létre, ugyanakkor még aktívan dolgozott bennem a felelősségtudat, hogy a gyengébbeket védjük a megbetegedéstől. A veszteségtudat és a félelem-szorongás is megbújt még az emberek lelkében, szinte újra meg kellett szokni a szabadságot, a lélek nehezen nyitott.

Ebben a furcsa csendben szólalt meg bennem először Szellő karaktere. Szellő a szelek családjából származik, de emberi lélekkel áldotta meg a Sors.

A szélhez való kötődésem egyértelmű. Számomra a szél maga a változás. A lehetőség az újra, a másra, a tapasztalásra, a növekedésre. Ő a szabadság, a mozgás.

Soproni révén, külön szeretettel gondolok az időjárás ezen elemére. Idézem a helyi szólást: "Sopronban vagy a szél fúj, vagy harangoznak."

Mi inspirált arra, hogy elindíts egy ilyen mélyen emberi, mégis meseszerű utazást?

Régi motivációm, hogy egy származás- és növekedéstörténet szülessen a tollamból, azzal a szándékkal, hogy az segítséget, sorstársi jelenlétet nyújthasson az életveszteségek során. Ugyanakkor ezzel a történettel szeretnék emléket, méltó kopjafát állítani szüleimnek és a velük együtt elmúlt időnknek.

A meseszerűségre külön is reagálnék. Az Estimese az első történetem volt, amiben megengedtem magamnak ,hogy eltérjek a vonásonként pontos valóság ábrázolásától. Addigi novelláim hiperrealisztikus látásmódját a mesei eszköztár révén engedtem tovább bővülni. Számomra aha-élményt nyújtott az írás során megélt felismerés, miszerint "A valóság is lehet hamis és a nem valóság is lehet igaz."

Szellő fiatalkori döntése – hogy elhagyja a családját – sok olvasóban visszhangot kelthet. Te hogyan látod ezt a lépést: lázadás, önvédelem vagy valami más?

Ez egy sarkalatos pont. Számomra a kérdésed azt jelenti: Mi az, amitől bátrak tudunk lenni? Mi az, ami lépésre késztet, akár ilyen fiatalon is? Nos, ahány Olvasó olvassa Szellő történetét, annyi válasz születik erre a kérdésre...

Az én válaszom a Sorsszerűség.

Szellő arra született, hogy kiteljesedjen. Elindítja a hiányérzet, útra hívja a szíve, továbbviszi lépteit a kiváncsiság és lépésről lépésre gazdagítja a megpillantott világ.

Az ártás és jóvátétel témája ritkán jelenik meg ilyen érzékenyen. Miért tartottad fontosnak, hogy erről is mesélj?

Nemzedékek terheit láttam öröklődni a családomon belül. Hosszú út volt a felismerésük. Példaként egy történetet elmesélek a sok közül.

Testvéreimmel évente tartunk egy családi napot, ahol párjaink, a gyermekek is velünk tarthatnak. Egy ilyen alkalommal kerültek elő a megbarnult, fekete-fehér családi fotók. Szüleink már több mint két évtizede elköszöntek tőlünk, így legidősebb testvérem a régi családi történetek hordozója. Egy 1920 körüli, megbarnult fotón nagyanyám látható, két testvéröccsével, egyikőjük korhű sofőregyenruhában, az akkori Bécs utcáin. Nővérem elmesélte, hogy a három gyermek korán elárvult. Dédapánk elhunyt az első világháborúban, dédanyánk felakasztotta magát keservében. Nagyanyám ekkor kilencéves volt. A három gyermeket magához vette a kor szokásai szerint a keresztszülőjük, ám szív és köszönet nem volt ebben a gondoskodásban, csupán a falu szemének kívánt megfelelni. Teher volt a bővebb család, a fogadott gyermekeket a tél már cselédsorban találta, külhonban. Nagyanyám felnőttként tért vissza a szülőfalujába. Testvéreit kitanítatta, önálló életre indította.

Eközben a másik család sokat gyarapodott és koldusnak tekintette a fiatal lányt, aki sosem kért, kilencéves korától megkereste saját és testvérei betevőjét. Önerőből megteremtette és megalapozta családja jövőjét.

Nagyot ugrok az időben. Azóta mi a második nemzedék vagyunk. Egyszerű, a tudást megbecsülő, dolgos család gyermekeként sosem értettem, hogy a módossá vált család leszármazottjai miért reagálnak ránk indokolatlan gőggel, lenézéssel. Az előző generációk titka volt az a viszolygás, az a félelem, amit számukra jelentett a tény, hogy a múltban, vállalásuk szerint másról is gondoskodniuk kellett volna. Az attitűd, a viszonyulás fennmaradt a viselkedésben, a kommunikációban, anélkül, hogy mára bármelyik fél értette volna az okát.

A jóvátétel a bűntudat-felelősség-megbocsájtás háromszögében tud létrejönni. A sértettnek segít feldolgozni a sérelmeket, a bántó félnek felismerni az okokat. A tevékeny részvétel a folyamatban oldja a tehetetlenség és kiszolgáltatottság vagy az önhibáztatás érzését... A bántást, az ártást generációkon keresztül adjuk át egymásnak, így esetenként a jóvátétel, az engesztelés-engesztelődés folyamata még a tanult történelemben is lekövethetővé válik. Szellő vezeklése túlmutat a saját történetén, azért, hogy megszakadhasson az "ártás" generációkon keresztüli láncolata.

A szülőkhöz való visszatérés, különösen a „megöregedés barlangja” szimbóluma, mélyen lírai kép. Mit jelent számodra az idős szülőkről való gondoskodás?

Ebben a barlangban sokan jártak. Keveseknek adatik meg, hogy "csendes fennsíkról", békés öregségtudattal tekintsenek le az addigi életútjukra. Az én szüleim barlangjában a demencia és a rák kegyetlen valósága lakott.

A gondoskodás a szeretetnyelvem. Az érintés, a minőségi idő a szavak feletti szférákban mondja ki a szeretetünket. Az időt senkitől, soha nem kapjuk vissza, a legnagyobb ajándék, amit adhatunk.

Azt vallom, hogy kapcsolatainkban nincs sok helye a későbbi megbánásnak. A mostban kell tennünk. Azt is fel kell ismernünk, hogy pontosan annyit adunk önmagunkból, amennyire abban a helyzetben képesek vagyunk. Ezt takarjuk el sokszor a késői megbánással, hiszen olyan nehéz tud lenni, hogy kimondjuk: Ennyi vagyok, ennyi voltam, ennyit tudtam önmagamból adni. Emberből vagyok.

Szellő megbocsátása – és talán saját bűneinek feldolgozása – szinte csendben történik. Szerinted a megbocsátás mindig ilyen halk folyamat?

A megbocsájtás útján sok a hang. Van benne dadogás, hümmögés, mély sóhaj, amikor belső blokkjaink gátolnak abban, hogy felelősségünk és sebezhetőségünk/sebzettségünk felvállalásával kimondjuk sértettségünk vagy károkozásunk tényét és mértékét.

Elhangzanak szidások, felmorranások, a harag és a bánat hangjai, amikor átéljük a fájdalmat, a gyászt és a történések feldolgozására törekszünk. Dolgozunk önmagunkon, új egyensúlyt keresünk.

Mély csend, majd nehéz szavak laknak a bocsánatkérés körül. Abban a csendben lakik az egymás felé lépés lehetősége.

Az elengedés, megbocsájtás bennem a végtelen mély csend békéje, olyan érzés, mint átölelni és mosollyal elengedni végleg. Azt is, akiben mélyen csalatkoztam.

És olyan jó lenne többé nem hibázni, és nem sérülni... Ám a komforthelyzetből kizökkentő konfliktusok, életveszteségek a legtöbb esetben előhívják a regresszív állapotunkra jellemző zsigeri válaszainkat.

Jó hír, hogy amit felismerünk, tudatosítunk, ott változtatni is tudunk. Kapcsolatokban sérülünk és kapcsolatokban gyógyulunk. A rombolás, a veszteség is szükséges, hogy új születhessen a régi helyén.

Az interjú második része elérhető: IDE KATTINTVA

Megnézem a könyvet