Posta Hanna - Tükörtestvérek

Posta Hanna - Tükörtestvérek

Üveges tekintettel bámultam magam elé. Arcvonásaim mázoltan tükröződtek vissza a szürke fémgolyóbisról.

            – Szerintem nem használt. – sóhajtom egykedvűen.

            – Csak várj egy kicsit. Ígérem működni fog.

Válaszul csak egykedvűen hátradobtam az előreeső fonatomat.

Ekkor egy kismacska landolt nyitott ujjaim között. Még épp elkaptam a perifériás látásommal Ben reménykedő mosolya töredékét, mielőtt elrejtette azt.

A jószág törékeny teste puhán simult bőrkeményedéses tenyeremhez. Egy szívdobbanásnyi ideig könnyebb lett volna a létezés. Majd újra minden visszasüllyedt az elmúlt időszakban már megszokott búskomor egyhangúságba.

            – Vidd innen ezt a dögöt, mielőtt kolbász lesz belőle. – szűrtem fogaim között. Igyekeztem minél távolabb eltartani magamtól.

            – Ne húzz fel. Tényleg semmit nem érzel? – faggatott nyűgös éllel hangjában. – Nem is próbálkozol.

            Időközben a cica is rájöhetettt, hogy feleslegesen reménykedik pocak vakarásban és talpára érkezve leugrott. Mielőtt bárki megállíthatta volna, eltűnt a bokrok között.

            – Szerintem aranyos volt. Ha jobban megnézted volna, lehet beválik.

Talán egy kis bűntudat is bújkált a hangjában, ettől függetlenül nem volt fair, ahogyan velem viselkedett mostanában. Folyton csak hibáztat, aztán újabb és újabb ötletekkel bombáz, amik persze sosem válnak be. Miért is tennék? Marhaság az összes.

            – Szerintem meg abbahagyhatnád ezeket és fókuszálhatnál másra.

            – Mire?

            – Bármire rajtam kívül.

            – Egy okot mondj.

            – A helyzet reménytelen. – sóhajtottam magamba roskadva.

Ajkait kezdte rágcsálni, mint minden alkalommal, amikor ideges vagy tanácstalanná vált egy vitában.

            – Csak mert eddig még senkinek nem sikerült megtörnie az erejét, még nem jelenti azt, hogy lehetetlen lenne.

            – Pontosan ez a kifejezés szótári jelentése. – morogtam.

        Hogy pontosan mitől lettem hirtelen ilyen arrogáns, azt nem tudtam. Váratlanul ismét belém hasított az a mára jól kiismert mellkas táji zsibbadtság. Ben reménytelenségnek nevezi. Én szívinfarktusnak. 17 évesen még korai lett volna, de sosem lehet tudni, mikor emel fel a Nagy Kéz.

Legszívesebben erősen meglegyintettem volna az előttem tébláboló fiút. Amikor így beszél, mindig azt a gyerekkori barátot látom benne, akivel sárpitéket gyúrtunk a kertben. Azonban egy szőke fonat is gyakran felbukkan az emlékekben. Hirtelen ólomsúlyú kimerültség lett úrrá rajtam.

        – Inkább hagyjuk. A golyó repedt volt. Biztosan nem is működött rendesen. Talán több idővel térnek vissza, mint általában… vagy soha. Nekem végül is mindegy.

Ben megnyúlt arccal meredt rám.

            – Ne beszélj így. Megijesztesz. Ő is azt hitte, gyógymód és segítség nélkül oldja meg.

            Éreztem, ahogy kezem ökölbe szorult. Nyakamat fájdalmasan hátracsapva elüvöltöttem magam.

            – Milyen jogon emlegeted fel őt nekem? Talán célozgatni próbálsz valamire?

Habogva mentegetőzni kezdett.

            – Szonja meghalt.

            Miattam.

A fiú valószínűleg leszűrhette a kimondatlan szavakat és láthatóan elszégyellte magát.

            – Én nem …

            Közelebb lépett hozzám. Karját ölelésre nyújtotta, de elutasítóan hátráltam.

A golyó a zsebemben hűvösen nyomódott a hasamnak. Bár tudom, hogy a fizikai jelenlétének semmi köze a hangulatváltozésomhoz, szívesen tudtam volna most máshol.

            – Soha nem ráncolja az orrát furcsán, csak hogy valakit nevetésre bírjon, akit ő is tudja, hogy képtelenség. Az elszívta az erejét. – egy lépést közelítettem felé. – Nem rántgat bele mindenféle marhaságba, mint amikben te még ma is keresed az örömöt. Térj észhez Ben! Ez mind nem történt volna meg, ha hagysz engem és a kumrilomat.

            Hosszú csend állt be közöttünk. Fojtogató és nehéz. Pont, mint az élet. Végül a másik törte meg.

            – Jobb is, hogy ezt már nem láthatja. – suttogta megtört hangon.

            – Mit beszélsz? – kiabáltam az arcába. Gallérja foszlott anyaga tovább szakadt reszketeg ujjaim között.

Nem emlékszem mikor markoltam rá.

           – Az a valaha életvidám lány saját kezűleg vágná el a torkodat, ha meglátna. Már nem ugyanaz vagy, aki voltál. Még egy elcseszett tükörképének sem neveznélek.

            Nem tudom mi üthetett belém. Talán a nemrégiben titokban szerzett adag. Kikaptam az apró, de annál veszélyesebb tárgyat, földhöz vágtam és a következő pillanatban már az utcán rohantam.

Felhőszerű szöszök tapadtak a fekete pólómra, ahogy a menetszél a hajamba kapott. Tarkómon felálló apró hajszálakat borzolta. Ez máskor megnyugtatott volna, de akkor valahogy nem voltam képes gátat szabni feldúltságomnak.

Ben hangja szólalt meg mögöttem. Gyorsabb tempóra kapcsolva még előtte értem el az egyetlen helyre, ahol tudják a gyógyírt a legnagyobb problémámra.

Több utcányi szűkülő és táguló utcasort követően egy vörös muskátlival telepakolt ablak előtt fékeztem le.

Szinte berúgtam az ajtót magam előtt. Minden második tárolószekrénybe és vitrinbe beleakadtam, mire a kopott pulthoz értem.

            – A szokásosat. Gyorsan. Ben a nyomomban van és már csak te szolgálsz ki az egész városban.

            – Neked is kellemes délutánt Veronika. – köszöntött ízléstelenül nagy szemüvegét orrnyergén beljebb tolva. – És én még azt hittem azért jársz hozzám, mert az én gömbminőségem a legjobb a környéken. Mellesleg mi lett a konkurenciával?

            – Az az őrült valahogy elintézte, hogy megszállottnak nézzenek és már úgy gondolják nem jár nekem több golyó.

          – Véleményem szerint sem kellene többet kapnod. Nézz magadra. – sóhajtott. – Csont és bőr vagy. A tekinteted pedig olyan tébolyult, amilyennek az a fiúcska leírt.

            – Van pénzem.

            – Most, hogy így említed, nem is nézel ki olyan borzasztóan. Máris hozom azt a kumrilt.

            Szinte azonnal eltűnt a kiállított csecsebecsék és más varázstárgyak forgataga között. Magamban a kétségbeeséssel vegyes harag vergődött az üresség hálójában. Egy belső hang üvöltötte, hogy azonnal hátráljak ki a boltból és koncentráljak jobban Ben eszkábált módszereire, de em voltam rá képes. Csak még egyet és utána leállok. Szonja is megértené.

            Frászt. Bár az összesféle mágiát imádta és gyűjtötte, a kumrilgolyókat messzire elkerülte. Pontosan ezért. Ha aznap is hű maradt volna az elveihez, még ma is itt lenne.

Ha itt lenne megint együtt tiltakozhatnánk a gyárak előtt a termelésük ellen. Vagy valami hasonló őrültséget, ami épp egy fáradt kedden kipattant a fejéből.

– Mellékhatása lehet végleges érzelmetlenség és …

            Dávidnak ideje sem maradt elmondani a kötelező átadás előtti figyelmeztetéseket, azonnal lecsaptam rá.

Szinte csak odaszórva a fizetséget elrohantam. Két sarokig bírtam. Bár úgy terveztem elmegyek valami szupertitkos rejtekhelyre, muszáj volt itt megállnom.

Levegőt kapkodva szorontgattam menekvésemet. Ismerős alakja épp a tenyerembe illett, mintha oda teremtették volna. Volnai legjobb barátnőm rosszallná ezt a hozzáállást.

Egy pillanatra ténylegesen közel kerültem a szívrohamhoz. Egy ismerős, világos tekintet meredt rám a golyó ezüst felületéről. Nem pislogott, csak nézett. Mintha magába akarná szívni a látvány minden egyes rezdülését.

Pislogott. Pislogtam.

Reszketve megdörzsöltem a kumrilt. Enyhe émelygéssel kísérve kiszívta az összes fájdalmamat. Egytől egyig eltűntek a belsejében, vagy tudja a bánat hová küldi őket. Talán Szonja is ott van. Jobb volt erre gondolni, mint az aszfaltba csapódó képére.

Nyakamat hátravetve erőltetetten fellélegeztem. Tekintetem megakadt a szemben lévő épület frissen mázolt vakolatán.

Szerencsére nyáron a lakók nyitva hagyják a lépcsőház ajtaját. Mire feleszméltem, már a tetőről lógattam a lábam a mélységbe.

Fejemet hátravetve élveztem, ahogy az augusztusi szellő az orromon keresztül a tüdőmbe hatol.

Váratlanul Ben robbant ki az épületből. Felálltam. Hátizmai megfeszültek, ahogy szorosan magához vont. Keze remegett, körme vállamba vájt.

            – Láttam, ahogy feljössz ide. – suttogta. Könnye felsőmet áztatta. – Már azt hittem, hogy… hogy…

            – … úgy végzem, mint Szonja?

Eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen. Egy pillanatra elbizonytalanodott. Biztos ő is a testvéremet látta maga előtt.

            – Soha többé ne csináld ezt velem.

            Belsőmben, mintha mocorogni kezdene valami.

            – Sajnálom. – motyogta.

            – Nem kell. Teljességgel igazad van. Nem leszek már az, aki voltam. – hosszat sóhajtottam.

            – Az ember tanul a hibáiból. Nem kellett volna összetörnöm azt a gömböt korábban. Csak mérges lettem és nem akartam, hogy teljesen kicsináld magad azokkal a gömbökkel.

            – Buliból adtam neki a gömböt. Most attól féltél a múlt megismétlődik. Igaz?

A fiú közelebb lépett. Épp csak egy lehelet választott el bennünket. Abban a pillanatban ez többnek érződött, mint bárhány átszelhetetlen óceán. Éreztem hűvös citromos illatát.

Önkéntelenül a leg oda nem illőbb megjegyzés bukott ki a számon.

            – Megint lefújt az automata légfrissítő?

Száját visszafojtott mosolyra húzta.

            – Találd ki. – suttogta mielőtt ajkai közé vette volna az enyémet.

            Ujjaim göndör tincseibe akadtak. Csókja édes volt és lágy.

            Mikor elhúzódott homlokomat övének érintettem.

            – Határozottan megint beleszaladtál a nagymamád illatosítójába.

            – Lebuktam. – nevetett fel.

            Nem is ez a jó szó rá. Sokkal inkább hahotázás. Gurgolászó kacaj.

            Pillanatok múlva azon kaptam magam, hogy csatlakozok. Döbbenetemben azonnal abbahagytam. Ez neki is feltűnt.

            – Jól hallottam, hogy az előbb…

            – Nem vagyok benne biztos. – motyogtam, majd hirtelen mozdulattal ismét szájához préselődtem. Érzékelhetően meglepődött, de valószínűleg tetszett neki a fejlemény, mert szinte azonnal ellazultak az arcizmai.

            Kipirult arccal váltunk szét.

            – Hát ez meg?

            – Tetszik. Boldoggá tesz. Érzem.

            Látom az arcán mikor esik le neki a mondandóm jelentősége. Azonnal a korábban zsebébe rejtett golyóbishoz kapott, de én gyorsabb voltam nála. Türelmetlenségtől feszítő mellkassal dörzsölgettem.

Bármennyire alaposan tapogattam, nem éreztem a repedéseket.

Tekintetünk összefonódott, mintha egymásból akarnánk kiolvasni a választ a kimondatlan kérdésekre.

            – Beforrt. – mondta ki a nyilvánvalót.

            – Aha.

            Más esetben elszégyelltem volna magam, amiért csak ennyi telt tőlem egy ilyen pillanatban. Most azonban ebbe az egy hétköznapi szóba sűrítettem minden megkönnyebbülésemet és bánatomat.

            – Elvesztette a hatását.

Értetlenül meredt rám.

Magyarázkodás helyett közel húztam magamhoz. Hosszú idő óta nem a testvérem gyilkosa voltam. Csak önmagam, kumril nélkül.