Pirisi Eszter - A tükör másik oldala

Pirisi Eszter - A tükör másik oldala

- Szikét! - szólt határozott hangon Beatrix. A sebésznő belevágott az előtte fekvő testbeés ezzel kezdetét vette a műtét. Együtt dolgozott a legújabb hazai fejlesztésű sebészrobottal, ami nagyon hasznos segítség volt, teljesen önállóan zárta be végül a pácienst. Még mindig hitt az emberi kéz fensőbbségében, de a robot, amely minden magyar sebészeti osztályon ott volt, kimutathatóan javította az eredményességet.

Két órával később Beatrix mosolyogva ment tájékoztatni a hozzátartozókat a műtét sikerességéről. A családot a rehabilitációért felelős főnővér gondjaira bízta.

-  Mit meg nem adnék most egy kávéért és egy jó forró fürdőért! – sóhajtotta, kiszabadítva a rakoncátlan göndör fürtjeit a műtőssapka rabságából. Már éppen elindult, hogy valami ebédet kerítsen magának, amikor hirtelen hívást kapott a traumatológiáról. Futva megindult, a hívás sürgős esetet jelzett.

- Harmincnégy éves férfi súlyos sérülésekkel, jelenleg stabil. Több emeletnyit zuhant.

- Csoda, hogy egyáltalán még él – vágott közbe Beatrix – szabad folyadék van a hasában és sérülések a jobb lábán, meg a hátán, komoly vérveszteség, mik ezek, lőtt sebek?  Réka, hívd fel a műtőt, vörös kód, életveszélyes vérveszteséggel és sérülésekkel, és szólj kérlek Csengének, hogy jöjjön azonnal.

- Jól van emberek, mozgás! Nem hagyom, hogy ez a fiatalember ma meghaljon!

A nővérek betolták a férfit a műtőbe, Beatrix bemosakodott, felvette a maszkját és a madaras sapkáját. A műtőbe belépve ráadták a gumikesztyűt, a fejére helyezték a lámpát. Gyors és rutinos mozdulatokkal elkezdte kitisztítani a sebeket a páciens lábán, ekkor futott be Csenge, aki kezelésbe vette a férfi gyomrát, VR-szemüveggel irányítva a robot munkáját.

- Huh, jó, hogy hívtál, ha sokáig így maradt volna, akkor meghal belső vérzésben. Az ultrahang szerint van egy nagyobb szakadás a belső hasfalán, muszáj lesz felnyitnom és belülről összehúzni. Még sosem láttam lőtt sebeket, kinek van manapság fegyvere? A traumán rutinból lekérdezték a rendőrséget, de nem jelentettek lövöldözést se most, se az elmúlt egy évben…

- Igen, nem is tudom, hogyan szerezhette őket. Én még sokáig itt leszek, a lábait muszáj kitisztítanom, aztán szeretnék egy CT-t és visszajönni, mert élek a gyanúperrel, hogy az egész hátizmát szétszakította.

- Bonnie, kérlek hozz még egy adag AB+ vért, szükségünk lesz rá!

A két nő elképesztő hatékonysággal küzdött a férfi életéért. Csenge sikeresen kipótolta a lyukat az érintett részeken, és megbizonyosodott róla, hogy nincs szivárgás. Miután Beatrix befejezte a lábat, elvitte CT-re, ahol beigazolódott a gyanúja.

- Rendben emberek, vissza a műtőbe, ezt még muszáj megcsinálnunk, különben mozgásképtelen lesz! Azzal kezdetét vette az újabb operáció.

- Egyszerűen nem értem, hogyan élhette ezt túl…, és a hátán ez a seb is olyan, mintha folyamatosan kisebbedne a kezeim alatt – motyogta magának Beatrix úgy, hogy senki ne hallja.

Másnap reggel Beatrix ennél, a legsúlyosabb esetnél kezdett. Belépett a szobába, a férfit már ébren találta.

- Dr. Nemesi Beatrix vagyok, én és a társam műtöttük meg tegnap este. Hogy érzi magát? – közelebb lépett, hogy megnézze a lábát, de kis híján felkiáltott megdöbbenésében. A tegnap még brutális állapotban lévő végtag most úgy nézett ki, mintha legalább egy hét telt volna el a gyógyulási folyamatban. Felnézett a férfire, aki csak mosolygott majd így szólt:

- Én is érzem, gyógyító. Anton vagyok és köszönöm, a helyzethez képest jól érzem magam.

- Sebész vagyok, nem pedig gyógyító – mondta ridegen.

- Mhm...Akkor az a bizsergés az ujjaiban, amit érez, ha közeledik felém, nyilván csak képzelgés, ugye?

Beatrixnak erre elkerekedett a szeme, valóban egy különös, ám megnyugtató bizsergés járta át a férfi jelenlétében. Mások talán vonzódásként értelmezték volna, ám Beatrixnak ez volt most az utolsó, ami a férfiról eszébe jutott.

- Hogyan szerezte a sérüléseit?

- Úgysem hinné el, ha elmesélném…– mosolygott továbbra is Anton.

- Azért csak, tegyen egy próbát! – felelte Beatrix, és odahúzott az ágyhoz egy széket.

- Nos, nem egy épületről zuhantam le, ahogy sejtette. Nem a maguk világában születtem, nagyon kérem, ne ájuljon el… – kérlelte, mivel Beatrix kicsit megingott ültében. - Az univerzum több világból áll, és vannak benne utazók, mint én, akik gyakorlatilag ajtókat nyitnak egy tükör segítségével. Nem, a tükör az teljesen hétköznapi – hangsúlyozta, mielőtt Beatrix közbevághatott volna – itt inkább arról van szó, hogy a mágia áramlásait fogjuk meg a tükör segítségével. Én is egy ilyen ajtón keresztül jutottam ide, éppen küldetésen voltam, amikor valami eltérített, így hibás landolást vétettem, ezért estem az önök világába ilyen kellemetlen módon

- Tehát azt állítod – váltott tegezésre az elképedt sebésznő, – hogy más világok is vannak párhuzamosan a miénkkel, és te ajtókat nyitsz a mágikus tükröddel?!

- A tükör még mindig nem lényeges, de igen, nagyjából… Az, hogy te érzed a bizsergést a közelemben azt jelenti, hogy fogékony vagy a mágia áramlásaira. Az én világomban sem érzékeli mindenki a mágiát, de a társadalom tisztában van vele. Azok, akik érzékelik, keresettek, különleges feladatokat látnak el, mint gyógyítók, vagy olyan küldöncök, mint én. A legtöbb világban jól érzékelhető a mágia, és aktívan használják is. Amit tegnap este tettél a lábammal az mágikus gyógyítás volt, érzem a bizsergést.

- De nem csináltam semmit másképp, és nem értem, hogy hogyan csináltam… – fakadt ki kétségbeesetten Beatrix.

- Valószínűleg azért sikerült megragadnod egy mágiaáramot, mert körülöttem keringett még az utazás miatt. A gyógyítók csodálatos képessége, hogy a sebesültre tudják azt irányítani, utána a mágia már csak teszi a dolgát. Mint említettem, mágiából ebben a világban igen csekély mennyiségű áramlik, és az, hogy te képzés nélkül így is képes voltál irányítani, egy hihetetlen adottság, amiért egyesek szó szerint ölni tudnának. Bele se merek gondolni, hogy mire lennél képes, ha velem jönnél egy olyan helyre, ahol erősebb a mágikus tér.

- Nem jutok szóhoz – suttogta a doktornő, ám ekkor megszólalt a csipogója, ami újabb traumát jelzett.

- Mennem kell, de visszajövök, addig ne merészelj erről senki másnak beszélni! – felpattant és futva megindult a folyosón. A traumatológiára érve megkereste a beteget. A nőnek több égési sérülése volt, mint ép bőre és fülsüketítő hangon ordított.

- Fájdalomcsillapítást, azonnal! Csipogjanak a plasztikára, hogy tudjanak róla. Nem hagyom, hogy ez legyen az utolsó lehelete! – Beatrix rutinosan irányította összeszokott traumacsapatát. A nő főbb sérüléseit ellátták, Márk, a plasztika főorvosa is hibátlan munkát végzett, ám Beatrix pontosan tudta, hogy ez csak az út kezdete. Miközben indult vissza Antonhoz azon gondolkodott, amit a férfi mesélt neki. Zaklatottan rontott be szobájába, majd gyorsan becsukta maga mögött az ajtót.

- Gondolkodtam, és lehet, hogy igazad van… mármint sokszor éreztem azt már komoly műtétek közben, hogy bizsereg az egész testem, de eddig az adrenalinnak tulajdonítottam ezt az érzést.

- Mondd még egyszer – mosolygott sármosan Anton. Beatrix erre csak a szemét forgatta.

-  Gyere velem!

- Hogy tessék?! – nézett rá nagy szemekkel – mégis hova?! Járni se tudsz, már meg ne haragudj…

-  Az én világomba, hogy kiképezhessenek. Nézd, mi éppen egy hatalmas háború küszöbén állunk, szükségünk van minden gyógyítóra, és egy ilyen született tehetség, mint te, komoly előnynek számítana.

- Még mit nem – nevetett fel a doktornő – semmi, de semmi közöm ehhez az egészhez… és végképp nem vagyok hajlandó elmenni veled valami átkozott ajtón a semmibe, hogy furcsa lényeket gyógyítgassak más világokban. Itt élő embereknek segítek nap mint nap!

- Nézd, ez ijesztő lesz, de azok az idegen felderítők, akik az én utamat is szabotálták, és ebbe a világba belöktek, keresik, üldözik azokat a lényeket, akik érzékelik a mágiát. A lényeg, hogy veszélyben vagy Trix, és nem hagyom, hogy ők vigyenek el magukkal.

- Dehát itt lakom – fakadt ki a nő – igaz, hogy régóta már egyedól, de akkor is ide köt a hivatásom, Anton itt vannak a társaim akik megbecsülnek és szeretnek.

- Ha nem jössz velem, akkor mások fognak megtalálni, előbb vagy utóbb.

- Nem véletlenül kerültél ebbe a világba és találkoztál velem, ugye?

- Nem, nem volt véletlen, gyógyítókat keresek minden világban, ez a küldetésem – mondta komoly hangon Anton, miközben tekintetét mélyen belefúrta Beatrix szemébe.

- Akkor remélem bírod a csalódást, mert én ugyan nem megyek innen sehova, és egy jó darabig még te sem.

- Annyira már jól vagyok, hogy ajtót nyissak – felelte Anton, miközben elkezdett feltápászkodni az ágyból, ám Beatrix megállította.

- Nem, szó sem lehet róla, minimum egy hétig még itt fekszel!

- Egy nap.

- Három. Ebből nem engedek.

Három nappal később Anton sérülései már szinte teljesen begyógyultak, Beatrix pedig kontrollvizsgálatok céljából állított be a betegszobába. Antont a mosdóban találta, ahogyan alig látható, csillogó aranyszálszerűségek és egy közönséges fürdőszoba-tükör segítségével egy kaput hozott létre. Nem volt kézzel fogható széle, de mégis jól láthatóan ott volt. Beatrix kíváncsian közelebb lépett, hogy megnézze, ám amikor az átjáró elé ért, erős lökést érzett hátulról és beleesett. Olyan érzése volt, mintha átpréselték volna egy kulcslyukon.

Anton elárulta. Hasra érkezett, hideg sár csapott fel a nyakába. Körülötte egyenruhás, fegyveres alakok, kék-sárga felvarróval a felkarjukon. Anton sehol, távolról robbanások hangja. Az egyik egyenruháshoz fordult, de az számára ismeretlen nyelven válaszolt:

-  Vse harazd, rosiyany po nas ne strilyayut!

Megérkezett a háborúba. Oda ahol leginkább szükség van egy gyógyítóra.