Ornyik Martin - A Styx fogadó

Ornyik Martin - A Styx fogadó

Sok a vendég, mint mindig itt, a Styx[1] fogadóban. Aki ide betér, többet nem is akar elmenni. Én vagyok a csapos, a papírmunkát végző, illetve a tulaj, egy személyben. Nagyon régóta üzemeltetem ezt a helyet, sokáig is fogom még, ha csak rajtam múlik. Nincs sok szobája, de egy ilyen helyre nem is kell hétnél több.

Igen gyakoriak a vendégek. Most elmesélem neked az egyik legérdekesebb csapattal történteket.

Átlagos csütörtök délelőtt volt, amikor is egy, még kezdőnek tűnő kalandorcsapat lépett be az étkezőbe. Két férfi, és két nő, mind a négyen egyszerű ruhában, könnyűpáncélzattal felszerelve. Az egyik, magasabb, csúcsoskalapos nő, kezében egy nagy bottal, ő lehet a csapat mágusa. Az alacsonyabb nő övén több, különböző tőr, valamint kis üvegcsék voltak, az ilyen emberek általában gyógyítók, ők csak végső esetben harcolnak. A sort hajtó férfi, mint egy kétajtós szekrény, hatalmas, egy törpnél is nagyobb karddal a hátán jött, éppen, hogy befért az ajtón. A társaság közepének egy átlagos magasságú, két kardot viselő, szinte még csak fiatalember, látszott. Nem voltak különbek az itt lévőknél, persze azt leszámítva, hogy az emberek itt az átlagosnál kissé ritkábbak, de amíg nem okoz bajt valaki, addig nem számítanak ők senkinek. A csapatot vezetni látszó kétkardos szólított meg:

- Egy kisebb küldetés miatt vagyunk itt, bár, magunk sem teljesen értjük, hogy mit kell csinálnunk – kezdte a beszédet – Fortis vagyok, ők itt a csapatom: Clara, a gyógyító, Furor, a barbár, és persze Astutia[2], a mágusunk. Egy öregúr megbízásából vagyunk itt.

- Üdvözöllek titeket a Styx fogadóban. Meglepődnétek, milyen sokan jönnek ide hasonló okokból. Mi a küldetés leírása? Meg tudjátok mutatni? Megnyugodhattok, nem lopom el a kalandot – csillapítottam keményedni látszó tekintetüket – Ti is tudhatjátok, hogy ha egy hivatalos küldetést elfogadtok, azért más jutalmat nem kaphat, csak ha hivatalosan át nem ruháztátok azt.

- Tudjuk, de ez az egyik ütője is a dolognak – szólalt meg a máguslány – nem kaptunk hivatalos kiírást, csak szóban egyeztünk meg.

- Ó, az nem szerencsés, bár gondolom ti is tisztában vagytok vele.

- Persze, igazából csak azért mentünk bele, mert nincs vesztenivalónk. Csak egy szót mondott, hogy keressük meg: Styx. Amikor megtudtuk, hogy ez csak egy kisfalusi fogadó neve, akkor úgy voltunk vele, hogy idejövünk. Nem tudod esetleg, hogy miért lehet ez a hely különleges?

- Nos, hogy is fogalmazzak úgy, hogy ne hangozzon olyan rosszul. Tudom is, a legegyszerűbb, ha belenéztek a tükörbe.

- Van itt valahol egy tükör? – kérdezte a gyógyító – nem gondoltam volna, hogy egy ilyen eldugott helyen lenne.

- Igen, sokakat meglep. Olyan, mint egy átlagos tükör, – mondom én, persze nem sokan tudhatják – egy kis különlegessége van csak: amikor belenézel, akkor látni fogsz egy szót a homlokodra írva. Ha minden igaz, az fog történni, bár én magam csak hallottam mindenki mástól, az én homlokomra nincs írva semmi. Ha bele szeretnétek nézni, ott találjátok a sarokban, letakarva egy pokróccal. Előre is elnézést kérek érte, ha nagyon poros.

Ekkor a csoport Fortis vezetésével a tükörhöz sietett, s nagy köhögésekkel kísérve eltávolították a tükröt takaró pokrócot, és az azt fedő porkupacot. Miután mindegyikőjük szeméből könnyesen kifojt az indított porlavina, tekintetüket elvette a látvány varázsa.

- Azt a mindenét! Így még varázslatosabban festek – mondta Astutia – bár sajnos a hajam nem olyan fényes, mint amilyen lehetne. Lássuk csak, mi van rámírva… Lehet, nos, ez nekem nem mond semmit sem.

- Félreolvastad, máguska. És még te vagy a tanult, olvasott ember. A homlokodra az van írva: lehelet. – helyesbített Furor. – Én azt kaptam, hogy hátizom.

- Különös, az én homlokomon nincs semmi, hogy lehet ez? – kérdezte a paladin.

- Nem tudom, de az enyémen meg olyan, mintha el lenne maszatolódva – csatlakozott hangulatban Clara.

Szinte egy emberként fordultak vissza hozzám, majd Astutia intézte hozzám az egyébként gyakori, mégis ominózus kérdést.

- Mit jelentenek ezek a szavak? Mi ez a hely egyáltalán? Nem segített az, hogy belenézettél velünk a tükörbe! – hangján érezni lehetett az út fáradtságát, enyhe passzív-agressziót, de legfőképpen a kíváncsiságot egy rejtélyre.

- Ezekről a kérdésekről ne itt beszéljünk. – mondtam, jellegzetes rejtett mosolyommal, majd fejemmel a pult melletti ajtó fele intve folytattam – vonuljunk át egy kevésbé népes helyre. Az az én kis szobám, nem nagy, de éppen elég – magyaráztam a csapatnak, miközben magam is arra indultam.

Az ajtóval szemben kis, téglalap alakú ablak éppen elég fényt engedett be az alatta levő íróasztalra, hogy a rajta lévő papírkötegek visszatükrözzék azt a szoba belsejébe, ahol a fehér mennyezet tovább erősítse a hatást. Nem találni itt sok dolgot, az ágyam, kissé elnyűtt, nyikorgós favázával, egy kis szekrény, az annál még kisebb ruhatárammal tele, illetve két kikopott bőrfotel, melyekre a napsugarak fakított csíkokat húznak, amik napról napra egyre élesebbek.

- Szóval, mi ez az egész? – kérdezi Fortis.

- Hogy szakszóval fogalmazzak, a halálok. Az, hogy mi fog történni az ismeretlen hosszúságú életben, ami valamily módon hozzásegít titeket a véghez. Ez legtöbbször közvetlen, de volt már precedens arra, hogy közvetve okozza egy lény halálát. – mondtam kimérten, miközben végigpásztáztam a csoport arcán végbemenő folyamatos érzelemváltásokat. - Alapesetben nem ajánlott ezen tudás birtoklása, hiszen sokan beleőrültek már a megpróbált elkerülésbe.

- És az mit jelent, hogy lehelet, meg hátizom? – kérdezi Astutia, a szinte tapintható nyugtalanságával.

- Sajnos erre nem tudok biztos választ adni. Pontosan sosem lehet előjelezni. Van, amikor teljesen ironikus az eset, de sokszor kifürkészhetetlen módon történnek az események.

- És mit jelent az, hogy nincsen semmi rámírva? – kérdezi a paladin. – Nem fogok meghalni, vagy csak még nem találtak ki nekem semmit sem? És az, hogy Clarán pedig el van maszatolódva?

- Több oka is lehet annak, hogy valaki nem kap szót magára. Hogy sorrendben haladjunk, kezdjük az ifjakkal. Az újszülöttek, csecsemők és kisbabák esetében van, amikor még nincs rajtuk semmi. Bár ezt persze nem sokszor teszteltük még, viszont az esetek többségében már a legfiatalabbakon is szokott lenni – előztem meg az igaz választ. – Az, hogy rajtad nincs, két dolgot jelenthet: vagy magad is isten vagy, ezáltal nem halhatsz földi halált, avagy egy nagyerejű isteni oltalom alatt állsz. Neked, lányom – fordulok Clara felé – kettőt jelenthet eme maszatos állapotod: vagy eltörölték a halálod dátumát, vagy éppen csak meg akarják változtatni. De ha az előbbi az eset, akkor várhatóan hosszú életed lesz – fejeztem be kis monológomat egy félmosollyal.

- Ez azt jelenti, hogy élni fogok? – kérdezte könnyes szemmel Clara. – Nem halok kínkeserves halált?

- Egy ideig ezt biztosan elkerülöd, nekem elhiheted.

- MOST A TI NYAMVADT ÉLSZ-VAGY-NEM HELYZETETEKRŐL BESZÉLÜNK A MI HALÁLUNK HELYETT?!?! – kérdezte haragosan a mágus. – Már elnézést kérek, ekkora dilemmában soha nem akarnék lenni, hogy azon gondolkozzak-e, hogy örökké élek.

- Te csak ne panaszkodj! A te halálokod valami lehelet lesz! Annyi fájdalomban sem lesz részed, mint egy kihunyó vulkánnak! – bőszült vissza a barbár.

- Kérlek nyugodjatok le. Minden felmerülő kérdésre szívesen válaszolok, de ha felfordulást rendeztek, akkor sajnos ki kell rakjalak titeket.

Ekkor a paladin és a gyógyító heves igyekezettel indultak bajtársaik lecsillapításának útjára, szerencsére Claránál volt egy kis nyugtató hatású tömény citromfűkivonat, aminek segítségével mindjárt csendesebb lett a hangulat. Nem kaptam több kérdést. A csoport minden tagján látszott az összezavarodottság, van, akin már a megbékélés.

Pár megértő pillantásváltás után megköszönték a segítséget, és a szobaajtó felé igyekeztek. Egy éjszakát a Styxben töltöttek, majd másnap, reggeli nélkül haladtak tovább útjukon.

~

Sok-sok év múltán Fortis és Clara visszatértek a fogadóba, csak ketten. Elmesélték nekem, hogy Furor egy hajótörés közben rejtélyesen eltűnt, míg Astutia egy ősi tűzsárkány elleni harcban veszett oda, hasonlóan érthetetlen körülmények között. Ők maguk ismét beálltak a tükör elé, nyugton, szomorúan tapasztalták, hogy semmi sem változott.

Visszatérő vendégeivé váltak ők a Styxnek. Minden két évben eljöttek egyszer meglátogatni engem, a harmadik alkalom után már egy kis totyogóssal, az ötödik után pedig annak kistestvérével társítva. Talán a tizedik látogatásuk lehetett, amikor kicsit több beszédbe elegyedtünk:

- Üdvözöllek ismét titeket a Styx fogadóban! Mivel lehetek szolgálatotokra?

- Jó napot! Nincs szükségünk semmire, köszönjük, csak elgondolkoztunk azon, hogy bár annyi ideje járunk ide, nem kérdeztük meg még a nevedet. – mondta Fortis mosollyal az arcán. Ezen sok év alatt ő alig öregedett párat, ha nem ismerném régóta, azt mondanám, hogy ő még mindig az a tapasztalatlan kalandor, aki egykor volt.

- Engem Charonnak[3] hívnak. Nem túl gyakori név, tudom, de az év legvilágosabb napja volt, amikor én születtem.

- Ennyi idő alatt te sem tűnsz olyannak, mint aki öregedett volna, te is sorstársunk vagy?

- Ki lehet így is fejezni, bár igazából, van, amikor én sem tudom bizton megmondani.

A beszélgetés befejeztével tőlem elköszönve, vidáman indultak útjukra. Még jó pár évvel később bővült a társaság, a legutóbbi alkalommal pedig örömmel közölték velem, hogy nemsokára unokájuk születik.

Mindig érdekes is belegondolni, hogy mi lett volna, ha drága társam, Illudere úgy dönt, hogy Fortis és Clara homlokára is ráidézte volna a végzetes szavakat, melyeknek mindenki oly könnyedén bedől. Praktikusan egyszerű az embereket egy kis vallásosnak tűnő dologgal átverni, és kisemmizni, meg persze eltüntetni. Zavaróan egyszerű megélni ebből, nem véletlenül működtetjük ezt, az alapesetben önmagát fenntartani sem képes kis fogadót.

Vajon mi történne, ha valaki egyszer erre rájönne?