Nereida - Fernweh

Nereida - Fernweh

Tate minden reggelét azzal kezdte, hogy tűzifát ment vágni az erdőbe. Annak érdekében, hogy a napját melegben és kényelemben tölthesse, korán kellett kelnie, mert minden nap csak annyi fát vitt magával, ami másnapig kitartott.  

Már hazafelé igyekezett, húzta a szánt maga mögött. Azon gondolkodott, hogy ma csinálhatna valami újat, bár szerette a rutinját. 

Mély levegőt vett, fejét az ég felé fordította, ahogy megtornáztatta elgémberedett vállát és hátizmait. Lélegzete látszott a hidegben, kezeit összedörzsölte. 

Halk nyöszörgésre lett figyelmes, kezében már nyílt a bicska. Megpillantott egy nagyobb kupacot a hóban. 

Remélte, hogy sejtései nem lesznek igazak, de nem mert léptein gyorsítani. Remegő lélegzet hagyta el száját, amikor egy kicsi emberi testet látott meg.  

Kérlek, ne légy halott!  

Lesöpörte a havat a kisemberről. A hóban elkenődő vér csak még jobban elborzasztotta. 

A gyerek didergett, véres volt az arca. Végtagjai nem voltak jó pozícióban, mintha a csontjai ki akartak volna szabadulni a testnek nevezett börtönből. Tate csak remélte, hogy a kisgyermek legalább addig lélegzik, míg vissza nem ér vele a kunyhójába. 

A karjaiban lévő ember nem tűnt emberinek, túl kicsi és törékeny volt.  

Csak érjenek haza, ne hívja  addig a Rémkirály. 

Bowie mindig is jobban szeretett aludni, mint felébredni. Persze szeretett játszani az erdőben a testvéreivel és a szüleivel, de álmában mágusok és varázslények közt járt. Emlékezett a történetekre, amiket szülei meséltek egy öreg mágusról, aki egy kunyhóban lakott az erdőben. A mágus madarak etetésével, palánták gondozásával töltötte napjait. Így nem volt magányos annak ellenére, hogy barátait sok-sok évvel ezelőtt elkapták és megölték a gonoszok. Tűzön égették el őket, hogy ne legyenek képesek tovább élni egy fában vagy a szélben, hogy majd később újra emberi alakot ölthessenek. Bár nem volt teljesen tökéletes semelyikük emberi formája, mert gyönyörű hófehér tollakból álló szárnyaik voltak, emiatt mindig kitűntek a tömegből, és ennek köszönhetően Bowie ezer közül is felismert volna egy mágust. 

Lágy barna szemeit többször kellett kinyitnia, mielőtt hozzászokott a fényhez.  Kényelmesen feküdt és kellemes meleg volt, de biztos volt benne, hogy nincs otthon. Ennek ellenére mégsem félt. Egy férfit látott, neki háttal állt. Valamit az asztalra helyezett, majd megtorpant. Magas volt, őszülő hajjal és szakállal, hosszú piros sálat viselt a nyakában. Csupán egy pillantást vetett Bowiera, majd kiment a szobából. 

A fiú azonnal lábra pattant és rohant a férfi után. A levest, amit korábban a férfi hozott még csak észre sem vette. 

 – Ki vagy te?  – kérdezte harsányan. A férfi rá se pillantott. – Hahó? – battyogott oda türelmetlenül. A férfi Bowie enyhén sántító lábára figyelt egy darabig, majd elkezdett elmosogatni maga után. 

Egyre kellemetlenebbül érezte magát attól, hogy a férfi egy szót sem szólt hozzá. – Miért nem válaszolsz? Ki vagy? Én Bowie vagyok és szeretném meg tudni, hogy te ki vagy és hol vagyok ésmitörténtésholvanLiliésRichieés– 

A férfi hirtelen Bowie felé fordult, amitől a szó megrekedt a torkában. De fenyegető tett helyett, csupán újból megpróbált ételt adni az ijedt fiúnak. Egy másik tálat helyezett le az asztalra, majd intett Bowienak. Nem értette, mit akar a férfi, de hiába is kérdezte újra. 

Az is lehet a férfinak is megrekedtek a szavak a torkában. – Gondolta Bowie, miközben a levest ette. A férfi arcán halvány mosoly látszott. 

Még Bowie be sem fejezte az evést, mikor a férfi felvette vastag kabátját, csákányt ragadt és az ajtó elé lépett. 

– Hova mész? – kérdezte Bowie szomorúan, de ez alkalommal sem kapott választ. Csípő hideg levegő jött be az ajtón, mikor kilépett. S mintha a ház melegsége is ment volna vele és piros sáljával.  

A ház azelőtt, hogy a férfi elment, világosabb, fényesebb volt, talán még valami halk megnyugtató zaj is volt, de most már csak a tűz ropogását és a csikorgást hallotta, amik az ablaktól jöttek, ahogy a fák ágai kapargatták azt. 

Bowie lába magától kezdett el járni. Szeme körbe-körbejárt a helyiségen, észrevette a mindennapi tárgyak között a sok üvegcsét a polcokon és a különleges növényeket. Mintha egy mágus házában lett volna. Ettől csak még izgatottabb lett, alig várta, hogy a férfi hazaérjen. Egyszerűen nem bírt magával. Egy kis zsámolyra állt, így nézegette a kicsi üvegcséket. Éppen az egyik varázsitalt vette le a polcról, mikor kinyílt az ajtó, Bowie pedig elejtette a mágikus elixírt.  

Már várta az üvegtörés éles hangját. Remegve nézett a ruhájáról havat leporoló férfira, aki gondtalanul dobta fel az asztal tetejére a halakkal teli kosarat, gyorsan lenézett. Szeme sarkából még pont elkapta, hogy az üvegcse magától visszalebeg a helyére, nem tört össze. 

Bowie izgatottan ugrott le a zsámolyról és rohant a férfi után. Most már biztos volt benne, hogy egy igazi mágus házában volt. Bár neki szárnya pont nem volt. De nem kell, hogy minden mágusnak legyen szárnya ahhoz, hogy mágus legyen, ha már egyszer varázsolt, nem? 

A délutánjuk azzal telt, hogy Bowie folyton kérdezett vagy mesélt valamit a férfinak, de ő sosem válaszolt. Helyette bólintott, vagy megrázta a fejét. Ezért a nap végére már nem is nagyon faggatózott.  

Ahogy a Nap lement és a tűz sem nyújtott igazán meleget, az ágyban feküdtek egy takaró alatt. A mágus háttal feküdt neki, így Bowie nem látta, hogy elaludt-e. A legfurább az volt, hogy a piros sálat még akkor is viselte. 

Lehunyta pilláit, de hiába, akárhányszor megpróbált elaludni szörnyű fájdalmat érzett az egész testében és rémképeket látott arról, hogy elveszik az erdőben és valahonnan leesik. Hamar rájött, hogy ezek megtörténtek és most nem tudja hol van. Mégis, ha magára nézett nem látott sérülést. Hiányzott neki a Mama. Ahogy a Papa, Lili és a kicsi Richie is. Haza szeretett volna menni, át akarta ölelni a Mamát. 

– Mágus – szólalt meg bízva abban, hogy még nem aludt el a férfi. Mikor nem fordult felé, Bowie szemeit könnyek lepték el, magányosnak érezte magát a Mama ölelése nélkül. 

– Mágus – próbálta megszólítani újból remegő hangon. A férfi egy sóhaj kíséretében megfordult, kitárta karjait, Bowie hozzábújhatott. Nem gondolkodott sokáig, megtette, de ettől csak még szomorúbb lett. A mágus ölelése annyira hasonlított arra, ahogy a Papa ölelte magához. 

Nem tudott segíteni magán, a könnyek nem engedelmeskedtek neki. A mágus ezért egy kicsit szorosabban ölelte. 

Lassan álomba szenderedett. Ugyan álmai, amikért annyira vágyakozott valósággá váltak, viszont a valósága csupán képzelt álmokká lettek.  

Másnap reggel a mágus hirtelen megjelent az ajtóban és intett neki, hogy kövesse, egy szánkót húzva indult el a háztól. 

Bowie örömmel a mágus után szaladt, gyorsan becsukta az ajtót és jól eszébe véste a kedves kunyhót a virágmintás faragott ajtóval. 

Élvezte, ahogy ropogott a hó és elsüppedt benne a lába. Egy idő után feltűnt neki, hogy csak a szán által hagyott két csíkot látja a hóban, a mágus lábnyomait egyáltalán nem. 

– Nincs lábnyomod. 

A mágus egy huncut pillantást vetett Bowiera, majd megvonta a vállát és hirtelen minden lépte meglátszott a hóban. 

– Várj, ne! Csináld vissza! – kiáltott, majd boldog kacagásban tört ki, mikor újra eltűntek a mágus lábnyomai. – Te egy mágus vagy ugye? Egy gyógyító fajta! Meggyógyítottál! Tudom, hogy te voltál! Ezért vagyok itt, igaz? – Izgatott lélegzetet vett, mikor egy új gondolat formálódott meg pici fejében. – Azért gyógyítottál meg és hoztál ide, mert a tanoncod lettem? Megtanítod, hogy kell varázsolni és én is mágus leszek?... Lesz szárnyam? Várj. Neked miért nincs szárnyad? Rejtegeted? 

Egy nem túl meredek dombot választottak, a mágus leszaladt az aljára, majd intett. 

Nevetés szakadt fel tüdejéből, amikor a mágus elkapta őt a csúszás végén. A mágus válla remegett, egy halk hörgésféle hang jött ki belőle, ami csak halványan hasonlított nevetésre, de Bowie akaratlanul még boldogabb lett, hogy képes volt megnevettetni a mágust. 

Lelkesen kiabálta – Újra, újra! Legalább százszor megismételték. 

Habár a Nap már igyekezett nyugovóra térni Bowie és a mágus még nem a kunyhó felé vették az irányt. Bowie nem értette, miért mennek másfelé, viszont nem rágódott rajta sokat, bízott a mágusban. 

Igaza lett, mikor megpillantott egy hatalmas befagyott tavat. A tó felületén a Nap színes sugarai megcsillantak. A mágus elmosolyodott, ahogy figyelte az elkápráztatott gyereket. Ledobta a válláról a kötelet és lehuppant a hóba. Bowie melléült. Így figyelték a tükörsima felületen visszaverődő színjátékot, amit a Nap tartott nekik, mielőtt elhagyta a színpadot, hogy teret adjon a Holdnak. 

Miután visszaértek a kunyhóba a mágus azonnal nekilátott a tűzrakásához, így mire Bowie megette a levest, már egészen meleg lett a kunyhóban. Érdeklődve figyelte, ahogy a mágus egy kisebb táskába pakol élelmiszereket, vizet és különböző eszközöket.   

Pár óra múlva újfent ágyban voltak, melegben és biztonságban. Ezúttal hamarabb sikerült elaludnia. 

Bowie mindig is szertett aludni. Természetesen szerette a nappalokat, de szívében mindig is fontos helyet foglaltak el álmai, mikor varázslényekkel volt körülvéve. 

Bowienak össze kellett szorítani a szemét a hirtelen fény miatt. Össze-vissza morajlásokat hallott, amiket nem teljesen értett. 

– Úristen, ez egy kisgyerek... 

– Nem ő az, aki az újságban volt?... Nézd!... Két hónapja... 

Valaki rázogatni kezdte Bowiet. Szemét kinyitva egy fiatal nőt és egy férfit látott, egy üres szobában. 

Riadtan húzódott a falhoz, tekintetével a mágust kereste. 

Nem lehetett az egész csak egy álom...  

Nem kellett a párnak sokáig győzködnie ahhoz, hogy velük tartson, haza tudják vinni a Mamához. 

Ahogy kifelé lépdeltek a kunyhóból csak egy lerombolt épületet látott, ami árnyéka sem volt a mágus otthonának.  A polcokon nem voltak növények, sem mágikus elixírek. De az ajtó, még mindig az a faragott virágos ajtó volt, amire emlékezett. 

Hirtelen a fiatal férfi felé kapta a fejét, aki a saját táskáján kívül egy kicsi táskát vitt. Azt, amibe este a mágus mindenféle dolgot pakolt. 

S az is lehet, hogy a fák között egy árny bolyongott lábnyomok nélkül egy piros sállal a nyakában.