Négyesi Kamilla - A feloldozó nevetés

Négyesi Kamilla - Feloldozó nevetés

    A halk süvítést félbevágta a puffanás hangja, ahogy a nyílvessző célba ért. A nyúl egy rövid nyikkanást hallatott, majd elterült a földön és egy utolsó rángást követően végleg kimúlt. Shayan elégedetten egyenesedett fel a bokrok közül. Miután odasétált a csordogáló patak mellett fekvő nyúl teteméhez, az íjat letette maga mellé és térdre ereszkedve imádkozni kezdett. A malakáj törzs, amelybe Shayan is tartozott, megkövetelte, hogy a vadászok minden elejtett állatért kérjenek bocsánatot az istenektől és könyörögjenek azért, hogy a túlvilág befogadja a lelküket. Hittek abban, hogy azok az állatok, amelyek azért múltak ki, hogy a törzset etessék, különleges bánásmódban részesülnek majd a haláluk után.

    Furcsa emberek voltak már a kinézetük alapján is; fehér festékkel kentek rituális mintázatokat az arcukra és a felsőtestükre. Mezítláb jártak és barna bőrük volt. Ők voltak az egyik legbékésebb és leginkább ártalmatlan népség egész Amerikában - persze ekkor még nem volt Amerika, hiszen nem fedezték fel, a malakájokat pedig nem igazán foglalkoztatta a földrajz. Mindenesetre a lehető legjobb helyen telepedtek le; a gazdag és termékeny Malakaji-hegység völgyeiben. Minden tökéletes volt; rengeteg állat, fenyőerdők, több gyönyörű vízesés, zöldellő fű, kedvező időjárás. Azonban a letelepedésük után nem sokkal hamar problémába ütköztek. Nem ők voltak az elsők, akik lecsaptak a hegység adottságaira.

    Shayan még be sem fejezte az imádkozást, amikor valami hirtelen elrántotta előle a nyulat.

   – Hé! – kapta fel a fejét. Pontosan azt látta, amire számított. Nála valamivel magasabb, nyúlánk férfi állt előtte hatalmas, zöld köpenybe burkolva. Fiatalos, szinte gyermeki ábrázata, sötétbarna fürtjei, sárgásbarna szeme és hegyes füle elárulta, miféle lénnyel áll szemben.

    A Malakaji-hegységet ugyanis korábban már elfoglalták az erdei tündérek. Nem volt gyakori az érintkezés, hiszen az emberek a tisztásokon éltek, a tündérek pedig az erdők sűrűjében, viszont a tündérek saját szórakoztatásukra elkövetett folyamatos csínytevései jócskán megnehezítették az együttélést.

    – Zyndralis? – találgatott Shayan. A törzsben igen gyakran elhangzott ez a név, mint a legtöbb bosszúságot okozó tündér, merthogy Zyndralis személyes hobbijának tekintette, hogy időnként ellátogat a völgybe és felidegesíti a malakájokat.

    – Én vagyok – hajtott fejet Zyndralis.

    – Add vissza a zsákmányomat!

    – Ez az én zsákmányom. Én ejtettem el.

    – Nem igaz!

    Zyndralis kihúzta a nyilat a tetemből és összehasonlította Shayan fegyverével.

    – Nem is hasonlít. Ez határozottan az én nyilam.

    Azzal megmutatta a saját tegezét is, amelyből ugyanolyan mintázatú vesszők lógtak ki, mint amilyet a kezében tartott.

    – Nem tudsz átverni a szemfényvesztéseddel – jelentette ki Shayan. – Ha te abból az irányból lőttél, a nyíl nem ezen az oldalon lenne.

    Zyndralis sarkon fordult, de Shayan gyorsan ráugrott a hátára és leteperte mielőtt elsétálhatott volna.

   – A törzsemnek szüksége van erre! Nem veheted el!

 Addig hemperegtek a földön, míg kis híján belegurultak a patakba, majd Zyndralis átfordult Shayan felett, és a kezében lévő nyíllal beledöfött a vadász hátába. Kihasználta a pillanatnyi bénultságot, és megragadta Shayan vállát, majd a patak fölé nyomta a fejét éppen csak addig, hogy az orra hegye ne érje a felszínt, aztán egy rövid varázsigét lehelt a fülébe. Shayan ott maradt négykézláb a patak mellett, Zyndralis pedig gond nélkül felkapta a nyulat és elindult vele az erdőbe.

– Lassíts, Yahto, egy szót sem értek – szólt közbe nyugodt hangon Kushin.

    Yahto nagy levegőt vett. Ő is vadász volt, méghozzá Shayan jó barátja, és most össze kellett szednie magát, hogy újra elmesélje a sámánnak, illetve a malakájok nyelvén szólva a hurgolnak, hogy mit látott. Kushint derékig érő ősz hajáról és piszkosfehér madártollakból készült ékszereiről lehetett felismerni, és a gyógyító erővel is bíró hurgolok védjegyéről; a két szemöldöke közé festett citromsárga spirálról.

    – Tehát a patak mellett sétáltam, amikor észrevettem, hogy Shayan a part szélén térdel és bámulja a vizet. Megráztam a vállát, kérdeztem, mi baja van, mire ő azt mondta, "Nézd, Yahto, milyen gyönyörű a tükörképem! Nem tudok másfelé nézni, csakis magamra!" Megpróbáltam elrángatni onnan, de alig bírtam megmozdítani. Egyből gondoltam, hogy Zyndralissal találkozott. Talán össze is verekedtek, mert elég csúnya sérülést láttam Shayan hátán, mintha belefúródott volna a hátizmába egy nyílhegy. Bementem az erdőbe és addig kérdezősködtem az erdei tündérek között, amíg végre megtaláltam Zyndralist. Kértem, hogy vonja vissza a varázslatot, de nem tette. Azt mondta, kössünk egyezséget. Egy darabig gondolkodott, aztán felajánlotta, hogy holnap idejön a táborba, és ha meg tudjuk nevettetni, elárulja, hogy milyen szóval tudjuk feloldani a bűbájt.

    Kushin lassan bólogatni kezdett.

    – Akkor hát nincs más dolgunk, mint másnap fogadni Zyndralist és megnevettetni.

    Yahto kikerekedett szemmel meredt a sámánra.

    – Akkor csak úgy hagyjuk, hogy elvarázsolja a testvéreinket és ott hagyja őket az erdő szélén aztán még kedvére válogasson, hogy milyen feltételekkel szabadítja fel?

    – Semmi ilyesmit nem mondtam. Ha nem sikerül kicsalni belőle valami nevetésfélét, akkor más megoldást fogunk kitalálni. De most ez a legegyszerűbb lehetőség. Én bízom bennetek, találjatok ki valamit.

Másnap Zyndralis eleget tett az ígéretének és csakugyan megjelent Kushin sátra előtt, ahol a hurgol mellett három másik malakáj is várta a tündért; két fonott hajú nő és Yahto.

   – Úgy értesültem, – kezdte Kushin – hogy egy nappal ezelőtt te elvarázsoltad egy társunkat, aki most nem tud elmozdulni a patak mellől, mert szerelmes a saját tükörképébe.

   – Így történt – bólintott Zyndralis derűsen.

   – Ha pedig ez a három ember, akik magukra vállalták a feladatot, képesek lesznek megnevettetni téged, akkor elárulod nekünk a szót, ami felmenti a barátunkat.

    – Így van – bólintott ismét a tündér, majd a többiekhez fordult. – Annyi időt kaptok, amíg el nem unom magam. Kezdhetitek.

    Azzal leült a földre a sátor elé és megvárta, amíg a malakájok kibotorkálnak a fűre. Látszólag mindhárman zavarban voltak és egy ideig szerencsétlenül álldogáltak egymás mellett, majd az idősebbik nő, akit Dakotának hívtak, kezébe vette az irányítást.

    – Szóval mi most el fogjuk játszani, hogy mik történtek velünk gyerekkorunkban – magyarázta Zyndralisnak. – Kezdjük az én történetemmel.

    Erre Yahto és a fiatalabbik lány, akinek Ayita volt a neve, hátrébb léptek és leguggoltak.

    – Úgy képzeljétek, hogy az ott egy bokor – mutatott Dakota a társaira, majd nagy léptekkel tett egy kört maga körül és elindult a "bokor" felé.

    – Most el fogok esni és belezuhanok a bokorba – közölte, aztán lendületet vett és ugrott egyet a levegőbe. Feltételezhetően arra számított, hogy a társai elkapják, de Ayita és Yahto olyan gyorsan röppentek ki alóla kétfelé, hogy Dakota meg sem tudta akadályozni, hogy orra essen.

    – Azt mondtam, kapjatok el! – nézett fel dühösen.

    – Bocsánat – mondta Ayita.

    – Olyan szerencsétlenek vagytok! Most elölről kell kezdeni!

    – Nem folytathatjuk inkább az én történetemmel? Sokkal viccesebb! – szólt közbe Yahto.

    – Nem! Megbeszéltük a sorrendet!

    Zyndralis és Kushin homlokráncolva néztek össze.

    Dakota újrakezdte a mutatványt. Ezúttal sikerült őt elkapni, mire nevetségesen kalimpálni kezdett a lábával.

   – Jaj ne, beleestem a bokorba!

    Zyndralis tekintete egyre aggodalmasabbá vált. Dakota feltápászkodott és ismét nekilátott a gyakorlatnak, most viszont egyenesen átbukfencezett a társain. Miután erre sem érkezett reakció, felállt, leporolta magát és folytatta.

   – Miután kiszabadultam a bokorból, elindultam hazafelé.

  Miközben színpadias léptekkel közeledett a többiekhez, Ayita és Yahto kifeszítettek maguk között egy ruhadarabot, amibe Dakota belegabalyodott.

    – Jaj ne, egy pókháló! Most hogy jutok ki innen?

   Ekkor Zyndralis arcán már az unalom jelei mutatkoztak.

    – Kevés időnk van! Miért nem jöhet az enyém? – tárta szét a karját Yahto.

    – Mert még ezt sem tudtad megcsinálni! Teljesen haszontalan vagy! – förmedt rá Dakota.

    – Ha nem a te ötleteid alapján csinálnánk ezt az egészet, már rég nevetett volna és nem kéne így megalázni magunkat újra és újra!

    – Kérlek ne veszekedjetek! – kérte Ayita, azonban már késő volt. Dakota berohant a sátorba és Kushin fából faragott botjával tért vissza.

    – Az nem való a kezedbe, Dakota! – figyelmeztette őt a sámán, de a nő ügyet sem vetett rá.

    – Mit akarsz azzal? – kérdezte Yahto.

    Dakota habozás nélkül meglendítette a botot és úgy fejbe kólintotta a férfit, hogy az hátraborult és eszméletlenül terült el a fűben.

    – Jaj, nem akartam ilyen erősen! – térdelt le mellé Dakota. – Ne haragudj, úgy sajnálom!

    Zyndralis erre olyan harsány kacagásban tört ki, hogy a madarak felröppentek a közeli fák ágairól. Beletelt egy kis időbe, míg a döbbent tekintetek kereszttüzében abbahagyta a nevetést.

    – Nem hiszem, hogy ez volt a terv, de azt kell mondjam, sikerrel jártatok – szólalt meg, miután letörölte a könnyeit. – A tündérek pedig mindig megtartják, amit ígérnek, ezért azt hiszem, tartozom egy varázslat-feloldó szóval.

    Dakota és Ayita közelebb léptek.

    – A szó pedig: hilwayka. A tündérek nyelvén ez annyit tesz: szabad vagy.

    – Köszönjük!

   – Én köszönöm. Rég nem szórakoztam ilyen jót. És ha majd magához tér a fiatalember, adjátok át neki a bocsánatkérésem és kívánjatok neki minden jót a nevemben.

– Én addig segítek Yahtonak, hogy magához térjen – jelentette ki Kushin. – Dakota, téged figyelmeztetlek, hogy soha többé ne tegyél ilyet! Shayant pedig kísérjétek el hozzám! Van egy seb a hátán, amit majd be kell gyógyítanom.