- Kezdőlap
- Nagy Gréta Rebeka - Kötényének csillagai
Nagy Gréta Rebeka - Kötényének csillagai
Nagy Gréta Rebeka - Kötényének csillagai
Olyan igazi téli nap volt, amikor az utcán sétáló emberek arcára piros pipacsként ül ki a sietség. Hozzányomtam az orrom a hideg ablaküveghez, és csak néztem, ahogyan száll a magasba a járókelők lehelete, és azt képzeltem, az égben ezek a kis lélektükör-képek összegabalyodnak, és ezekből lesz a sűrű, vastag téli felhőpalota. Ez a gondolat, akármennyire is tetszett, azért mégis örültem, hogy én bent kuckózhatok a szoba meleg ölelésében, egy jókora tál meleg palacsintatoronnyal az asztalon, amiket édesanyám szorgos keze készített. Olyan boldog voltam, mert elő-előbújt a nap a kényelmes felhőpaplan alól, kicsit úgy is látszott, mintha ő töltötte volna tele aranyló baracklekvárral a palacsintámat.
De nem ő volt, nem bizony. Furcsán hangozhat, amit most mondani fogok, de jó okom van komolyan azt feltételezni, hogy anyukámnak varázsereje van. És hogy erről meggyőzzem az olvasót, elmesélek pár kalandunkat, amikor ez nyilvánvalóvá vált számomra. Először is: mindig ott terem, ahol szükség van rá. Most is éppen a tűzhely mellett pakolgat, a köténye telis-tele ragyogó lisztpöttyökkel, mint apró fehér csillagok. Ahogy megfordul, a levegő is megfordul vele: a fahéjbarna illat körbefut a konyhában, és amerre a papucsának sarka koppan, a sunyi porcicák surranva menekülnek előle. Pedig nem egy könnyű népség.
Egyik reggel például, mikor iskolába indultam, sehogy sem találtam a piros kockás zoknim párját, és mikor elpanaszoltam neki, beavatott, hogy időnként bizony a lakásban megbúvó porcicahad túszokat ejt, ha felbátorodnak, és már elég sokan vannak. Én pedig a legutóbbi portalanításkor, amikor le kellett volna velük számolnom, nemtörődöm módon hócsatázni mentem. Nem csoda hát, hogy volt idejük felkészülni a csínytevésekre.
Anyukám bátran megragadta a tollas portörlőt, és lassú, megfontolt léptekkel közelített az ágy felé, ami köztudottan főhadiszállása minden valamire való porcicának. Én azért biztonságból szorosan a háta mögött vártam, hogy ugyan mi sül ki ebből. Támadott. Először azzal kezdtük, hogy óvatosan kipiszkáltuk az ágy alól a pórul járt zoknit, majd a felháborodott, azt körülvevő porcicákkal is le tudtunk számolni, így, hogy már előcsaltuk őket a rejtekükből. Elképesztő gyorsasággal össze tudnak ám tapadni: egy pillanatra úgy látszott, mintha egy egész porcicasárkánnyal küzdenénk. Prüszköltünk, fújtattunk, de végül szépen kupacba tereltük őket, és már röpültek is a szemetesbe, erősen szégyenkezve az elvesztett harc után.
Ha már szó esett a szobában megbúvó rossz népekről, említsünk meg még egyet. A sötét leple alatt ugyanis előcammog Rozalinda, a raplis, durcis szörnyeteg. Először nagyot nyújtózik, a hátizmát tornáztatja, csak úgy nyikorog alatta a padló, csak úgy csikorog a benne felgyülemlett méregtől a sárga fogsora. Nagy dirrel-durral, morogva mászik elő, az orra alatt motyogja az aznapi sérelmeit. Szó szót követ, és ez bizony így megy minden éjszaka. Gyakran szólongattam miatta anyát, hogy ez már igenis tűrhetetlen, de mire odaért, Rozalinda nagy, sötét árnyékként olvadt a sarokba.
Egyik este aztán anyukám megelőzte. Bejött lefekvéskor, az ágyam szélére ült, és lám, a köténye világító csillagokkal volt tele. A szoba közepére húzott egy széket, és kecses mozdulatokkal, mintha táncolna, tapasztotta egyenként őket a mennyezetre. És mikor egy-egy pontját nehézkesen érte fel, hát uramfia, picit elemelkedett a széktől, fölröppent egy pillanatra, de csak annyira, hogy a szoknyája épphogy meglibbent, mikor visszaérkezett. Közben elmesélte, hogy úgy hiszi, bár Rozalindánk sosem vallaná be, talán fél a sötétben. Én megértően
bólogattam, és ekkor elhúzta a függönyt, a holdra kacsintott. Hát sejthetitek, az menten utána fordult, hogy megnézze magának a gyönyörű anyukámat. És mivelhogy jó úriember, fényesebben ragyogott egy pillanat alatt, és esküdni mernék, hízottabbnak látszott a széles mosolyától. Hosszú idő óta ez volt az első este, amit Rozalinda végig tudott békésen szunyókálni.
Ekkor már sejtettem, hogy különleges anyukám van, hogy valamivel biztosan rá kellett jönnie Rozalinda nagy bajára. Na de másnap a játszótéren kerekedett csak el igazán a szemem. Éppen igen nagy lendülettel hintáztam, készültem kiugrani belőle, ugyanis tűzoltó szeretnék lenni, és muszáj a tanító néninek is megértenie: semmilyen helyzet mentés közben nem érhet majd váratlanul. (Jó, bevallom, azt valóban füllentettem, hogy a Nyálas Arankát azért locsoltam le szünetben, mert tűzoltónak készülök. Igazából csak sipított, mint a sziréna, és úgy véltem, valamivel ideje kizökkenteni.)
Na de vissza a hintához. Gyorsultam, gyorsultam, és visszaszámoltam az ugrásig. Majd hopp, ugrottam is! Akkorát puffantam, mint egy rosszul hajtogatott repülő, a térdem megütődött, és a fájdalom vörösen villant fel bennem. A könnyem sósan csípte a szemem, és a nagyképű piszokszemcsék kéreckedtek volna a bőröm alá. Felnéztem: a térdemen egy csúnya seb nyílt, a vére sötét rubinként gyűlt. És anyukám egyszerre ott termett, óvatosan törölgette a sebet, majd elővett egy ragtapaszt, és esküszöm, csak finoman a sebemre igazította. És mégis, azóta azt kívánom, bárcsak egyből utána megnéztem volna a sebet, mert szerintem ő cselesen már akkor eltüntette. Akárhogy is… este, mikor fürdésnél levettem, a sérülés már nem volt sehol. Anyukámnak gyógyító ereje van! Ekkor eszméltem rá. És ez még csak a kezdet.
Számtalan kalandunk volt: ott volt például a szomorú esőben leszakadt kabátgomb esete, a hervadó virágaim felvidításának története, és még sorolhatnám. Ha ítéletnapig írnék, se mesélhetném el mindet.
De most, hogy minden igyekezetem ellenére felnőttem… már nem csak sejtem, hogy titkos, különleges képességeket rejteget. Ott volt például az első szerelmi bánat vagy az első számlabefizetés esete. Az első koccanásról a kocsival, és az első komolyabb főétel elkészítéséről nem is beszélve… Teljesen biztos lettem benne, hogy az anyukám nem egyszerűen varázsol: ő maga a varázslat, a mindennapok puha, vaníliafényű szuperhőse, aki egyetlen mozdulattal kisimítja a gyűrődéseket a világ szövetén.
És bár ma már én fizetem be a számlákat, varrom vissza a leszakadt gombokat, és próbálom elhitetni magammal, hogy egyedül is szembe tudok szállni az életem sötét sarkaival, néha még mindig érzem: a levegő hirtelen fahéjbarna lesz, a porcicák menekülőre fogják, és valahol a mennyezeten egy csillag finoman felpislákol. Ilyenkor tudom, hogy ha elég csendben figyelek, meghallom a nevetését is a fényben és a felhőpaloták fölött a hold mintha megint egy kicsit hízottabb lenne.
Olyankor felszállok egy vonatra, egy órán belül pedig már bentről szemlélem a hóesést, nekinyomom az orrom az ablaküvegnek, miközben a szobában baracklekvár és a frissen sütött palacsinta illata simogat.