Marcsello - A jövő szava

Marcsello - A jövő szava

Mardov éppen a reggeli készülődéssel foglalkozott a kék csempés fürdőszobájában. Kevés, rövidre nyírt haját gondosan igazgatta egy hiányos fogú fésűvel a betört tükör előtt. Egy tavalyi fogkefével suvickolta piszkos fogait. Krumpli orrával és zöld szemével törődött a legjobban, azokra különösen odafigyelt. Pizsamája, egyben a ruhája is volt: fehér póló, fekete farmer. Milyen jókat is tudott aludni benne. Miután Mardov befújta magát savanyú dezodorával, nagyot kordúlt a gyomra.

A konyhája egyszerű volt. Fehér, zsírfoltos falak, piszkos konyhabútorok, és a Szovjetunió melléktermékeként megmaradt eszközök. A sütő fél éve nem működött rendesen, a mikró meg már akkor sem, amikor megszerezte. Szóval maradt a müzli tejjel. Csak egy baj volt. Nem volt tej. A kis bolt meg olyan messze volt. Nem hiszem, hogy ecsetelni kéne azt, a legtöbben ilyenkor mit tennének, de szerencsére leleményes egy ördög volt ez a Mardov. A mosogató csap alá tartotta a tálat, és vízzel töltötte meg. Elégedetten ült le az asztalhoz, majd jóízűen lapátolta be.

Leült egyetlen székébe, és bekapcsolta kockatévéjét. Éppen a professzorról beszéltek. Egy utolsó szélhámosnak, egy gazembernek tartották. Dühösen kikapcsolta, és visszatért a reggelihez. Ekkor, azonban a szobában, mintha a tévéből mászott volna ki, megjelent a professzor.

-Jó reggelt, Dr. Robertson! – mondta lassú, mély hangjával. Egyáltalán nem volt meg lepve. – Pont magáról beszéltek a tévében.

A professzor alacsony férfi volt. Szürke öltönye lengett a levegőben, miközben idegesen fel-alá járkált. Kerek szemüvege folyton leesett sasorráról, de egy arany lánc mindig visszatartotta az eséstől. Zöld csokornyakkendőjét hol meglazította, hol meghúzta. Kemény kalapját fel-lekapkodta kopasz fejéről. Még a szürke szakálla sem volt kifésülve, Mardov innen tudta, hogy nagy a baj.

-Hogy rólam beszélnek?!– ordibálta vékony hangján, még mindig a szobában körözve. – Ki másról beszélnének, amikor egy világrengető felfedezésem van?! Mondja, Mardov, maga szamár, mégis ki másról?

-Ne haragudjon meg, Professzorúr! Nem akartam felzaklatni!

-Inkább csendben vegye a kabátját és kövessen!

-Most?

-Mikor máskor?!

-A reggelit azért befejezhetnem?

-Mardov – mondta, ahogyan az óvónők az értetlen gyerekekkel szoktak. – Ez elég sürgető ügy, és… Te jó Isten, mégis mit eszik?

-Müzlit, Professzorúr.

-Vízzel?

-Ha egyszer nem volt más?

Mr. Robertson a homlokát masszírozta.

-Mardov, – fáradt volt a hangja. – dobja ki azt a szemetet, aztán szálljon be a kocsimba.

-De még…

-Mit de?! Nem hallotta, amit mondtam?

-Máris megyek, Professzorúr…

Mardov gyorsan átment a hálószobájába, és előkotorta lyukas kabátját. Sietett, de mire visszaért, a professzor nyugodtan ült a székében. A homlokát masszírozta, észre sem vette őt.

-Akkor indulhatunk, Professzorúr?

Nem válaszolt, csak a padlót nézte.

-Hisz maga a mesékben, Mardov?

-Nem mondhatnám, uram.

-És a sorsban?

Ezen azért már el kellett gondolkodnia, de gyorsan belefájdult a feje.

-Nem tudom…

-Ezt sem tudja?

-Nem, uram.

-Mit tud egyáltalán?

-Amit mond a Professzorúr, én azt elhiszem. – bizonygatta. – Azt tudom, amit elmagyaráz.

-De azért hisz benne, mert érti vagy mert én mondtam?

-Nem kell nekem értenem semmit. Elég a feje kettőnknek is.

Mr. Robertson csak legyintett egyet. Mélyen gondolkodott.

-A sors… Kellemetlen egy téma ez. Miben hinnél inkább? Hogy amit csinálsz mérnöki pontossággal ki lett számítva, még mielőtt a világunk megszületett volna? Vagy inkább abban, hogy te felelsz érte egyedül? De hogy is felelhetnénk érte, amikor olyan… – végre rá nézett Mardovra – Csekély értelműek vagyunk… Miben higgyek? Melyik felfogás pusztító és melyik gyógyító a léleknek? – Mardovnak ez az egész túl magas volt. Sőt nem csak a fejét, de a hasát sem tömte meg ez a gondolatmenet. – Melyik a jobb? Utat csinálni, vagy egy kitaposott ösvényen járni? És melyik… Melyik lehet az igazság? – a monológ befejeztével hatásszünetet tartva nézte a plafont. – Nem hiszem, hogy sokat megértett belőle, Mardov, de… Maga, mégis mit képzel?!

-Bocsásson meg, Professzorúr! Nagyon éhes voltam!

-Lelkemet tárom fel ön előtt, maga meg tömi a fejét!

-Érdekes volt, esküszöm Istenre! De tudja… Nekem ez már magas.

-Magas? MAGAS?! Van fogalma róla, hogy… Tudja mit?! Reggelizzen csak! Nem is zavarom tovább!

-Professzorúr, kérem várjon! Nem akartam megsérteni! De egy pingvintől sem lehet elvárni, hogy megtanuljon repülni!

-Ó, ha egy pingvinnel állnék szemben! Az legalább értene is valamit, az okos állat!

De Mr. Robertson nem ment el. Pont ezért jött ide. Élvezte az egészet. Nem társalogni akart, csak hencegni, ahogyan a sajtóval is.

-Tegye le azt az átkozott müzlit, és figyeljen inkább rám!

-De nem úgy volt, hogy elmegyünk?

-Nem ez a lényeg… Hanem az, hogy tudom a választ!

-Mégis mire?

-Tényleg ennyire nem figyelt rám? Hát a sorsra! Rájöttem végre, mi az igazság!

Olyan kipirult arccal mondta, hogy Mardov egy percre maga is elhitte, mégis csak érdekli a téma.

-Na mondja! Ki vele!

-Jobbat tudok! Megmutatom!

Drámai lassúsággal húzott elő a zsebéből egy barna csomagot. Mardov izzadó homlokkal nézte, ahogyan óvatosan kicsomagolták előtte. Miden hajtogatás óráknak érződött, és végül ott volt egy… ott volt egy…

-Egy tükör?

Egy tükör. Egy sima kézitükör. Bár barokkosan túl volt díszítve, és a kerete ezüstből készült, de nem volt benne különösebb látni való.

-Ez nem csak EGY tükör! – dobbantott a professzor. – Hanem A Tükör.

Mardov megpróbált értelmes fejet vágni. Nem sikerült neki.

-Mi a különbség?

-Maga, Marha! Nem tudja, hogy mi van a kezemben?! Nem lehet ilyen ostoba…

-Ha a Professzorúr elmagyarázná, akkor biztos érteném az egészet.

-Jaj, Mardov, Mardov… Ez a tükör a válasz minden kételyünkre, minden döntésünkre, tényleg mindenre!

-Miért is?

-Azt nem várom el, hogy ismerje a bonyolult japán és görög mítoszokat, de a Hófehérkét csak ismeri?

-Azt tényleg.

-Akkor tudja, mit tartok a kezemben.

Mardov feje füstölgött egy ideig. Aztán hirtelen kikerekedett a szeme, amit nem tudott levenni többé a tükörről.

-Ez?! De hát ez olyan kicsi! Sokkal nagyobb volt a mesében!

-Mardov, Mardov… Ha ezt tudja, akkor azt is kellene, ahogyan végződik az eredeti mese…

-Izé… Boldogan éltek, amíg…

-NEM, MAGA IDIÓTA! A gonosz mostoha összetörte a tükröt! A szilánkokat persze attól még újra fel lehetett használni. Az évszázadok alatt ezek elkallódtak ugyan… Sok „baleset” is következett ebből. Elég csak Bloody Maryre gondolni…

-Ő is létezik?!

-A tükörnek számos titka van, amiket alig ismerek még. Hát nem csodálatos?! Már ez a tükör önmagában is nagy felfedezés! A mesék igazak!

Mardovval először fordult elő, hogy nem tudott hinni a professzornak.

-Professzorúr…

-Látom, nem hisz nekem… Akkor, hadd bizonyítsam be! „Tükröm, tükröm mond meg nékem, Mardov reggelijét meséld el szépen.”

Mardov már nevetett is, amikor a tükör zölden világítani kezdett, és a felületén megjelent egy felirat.

„Mardovnak nem volt semennyi teje

Vizes müzlivel volt tele feje.”

-Na, mit mondtam?!

-Ez nem lehet…

-Érti már?

-A jövőt is tudja?

-Na mit tippel? – gúnyolódott. –  A kezemben van az életértelme! Ez megmondja, mit kell csinálnunk! Nem lesz több depresszió, és viszlát filozófusok! Ez, barátom a Sors tolmácsa, a végső válasz! Képzelje el, ha minden darabja meg lenne…

-Professzorúr… Ugye szabad?

Mr. Robertson önelégülten és lekicsinylőn mosolygott. Hagyta, hogy játékszere is hadd szórakozzon.

-Nem bánom… De legyen nagyon óvatos!

Mardov kis ideig csak bőrkeményedéses kezeivel simogatta, de olyan puhán, mintha felhők lennének.

-Tükör mit fogok ma csinálni?

Nem történt semmi.

-Rímbe szedve beszéljen! Csak úgy érti!

-Jól van, akkor… „Tükör, tükör… tükör arra kérlek szépen… Izé… Mond meg mit kéne csinálnom ma nékem?

-Hát, magából sem lesz költő, Mardov. – jegyezte meg a professzor.

A tükör felülete megint zölden hullámozni kezdett, és megjelent rajta a következő felirat:

„Mardov, az egyszerű ember,

Ki annyira nyugodt, mint tenger,

Fiókjába nyúl kés után,

Majd hadonászik vele sután.

Mr. Robertsonba szúrja,

Először hátizmát találja,

-Izomrostok mind szakadnak-,

Majd neki esik a májnak,

Harmadjára szíven döfi,

S addig folytatja, addig öli,

Míg ki nem leheli lelkét.

Mardov így rázza le bilincsét.”

Mind a ketten mereven álltak a tükör előtt. Még akkor is, amikor a felirat már rég eltűnt. Mr. Robertson lassan hátrálni kezdett az ajtó felé, de elesett a székben. Mardov nehezen talált szavakat.

-Én nem gyűlölöm, a Professzorurat, Isten látja lelkem.

-Mardov… Álljunk meg egy percre!

-De hát nem maga mondta, hogy a tükör mindent tud?

-Ez csak egyszerű filozofálgatás volt. Nem több egy teóriánál!

-Azt mondta, hogy a tükörre kell hallgatnunk, és én hallgatok a Professzorúrra.

-Ugyan már , Mardov… Barátom… Hiszen a sorsunkat mi magunk írjuk! Ettől érdekes az élet, nem?

-Az előbb még nem ezt mondta. – találta meg a kést.

-Kérlek, ne csináld ezt! – vetette térdre magát.

-Ne kezdje el, Professzor, mert esküszöm sírva fakadok.

-Mardov, kérlek! – kezdett el sírni.

-Őszintén sajnálom, de ön mondta: „a sors tolmácsa…”

Az egyszerű Mardov aztán először Mr. Robertson hátizmába, majd májába és szívébe szúrta a kést. Aztán addig vagdosta, amíg tényleg ki nem lehelte a lelkét az öreg professzorúr.

*

Miután befejezte, amit elvártak tőle, lihegve ült le a székére. Hosszasan nézte a holttestet, de nem érzett semmit csak kételyt. Eddig nem kellett gondolkodnia, mindig a professzor szavára hallgatott. Most mihez kezdjen? A tekintette lassan a tükörre szegeződött. Felvette a kezébe, és egy jó rímen kezdett el gondolkodni. Mert mit ér a nép elnyomó nélkül, mit ér Renfield Drakula nélkül?