Maed Pirce - A nevünk tűzben serceg

Maed Pirce – A nevünk a tűzben serceg

Mindenki az igazságra vágyik; az összes áldozat, hozzátartozó, és a rendre törekvő irányítók, akik a hatalmukat akarják megtartani.

A mi Igazságszolgáltatásunk nem hagyományos. Az ezt a feladatot végző bizottság évtizedek óta felbomlott, amikor belátták, hogy semmi értelme felesleges energiát belefektetni tárgyalásokba és ítélethozásba.

A modern királyságunknak nincs szüksége rá, ugyanis már van egy alternatíva.

Az uralkodói zsarnokság és bűnök megtorlására egy jól bevált módszert vetünk be: piros tollal jegyezzük fel a „bűnös” nevét, majd egyetlen szóval magyarázzuk a tettét. A papírfecnit tűzbe dobjuk, és várunk. Vérvörös füstté ég a lap és árad szét a levegőben, és csak idő kérdése, míg elérkezik az elkövető méltó büntetése halál formájában.

Rengeteg ismeretlen tényező kering még ez új módszer körül, de egy kérdés minden emberben megfogalmazódik legalább egyszer: Ki – vagy mi – végzi el az igazságtételt?

Amit eközben átél az érintett, egyesek szerint egy betegség diagnózisának tudomásul vételéhez hasonló, amelyet semmilyen gyógyító nem kezelhet. Esetleg egy átok, ami balszerencsét hoz a hordozójára, és tragikus balesettel ér véget. Vagy talán egy hang, ami csak a fejben cseng. Csak suttog, mormol valamit, de később fülsüketítően ordít az elítélttel. Egyre csak kiáltja a mantráját, hangosabban és hangosabban, egészen addig, amíg valami el nem törik benne.

Ez mind ostoba spekuláció.

Detektívként nem egyszer találkoztam magyarázat nélkül maradt gyilkosságokkal. Olyannal, ahol egyszerűen lehetetlen konklúzióra jutni, mivel azt ember nem lenne képes véghez vinni. Egy ember nem, de egy misztikus szörnyeteg annál inkább.

Ma is egy ügyön dolgoztam.

A gondolataim menete véghez ért, amint átléptem a kordonszalagot, és körülnéztem az áldozat szobájában. Észrevettem pár fotót készítő kollégámat, majd intettem nekik és leguggoltam az élettelenül fekvő férfi mellé.

Az arca a padlót nyomta, feltételeztem, hogy a halála óta nem nyúltak hozzá. A ruházata koszos volt és szakadt: ha nem egy bérelt lakásban lettünk volna, akkor azt hinné az ember, hogy hajléktalan. Haja is hozzájárult a kinézetéhez. A hajtincseire száradt vér és mosatlan feje tökéletesen kiegészítette a megjelenését.

Megállt mellettem az egyik rendőrfelügyelő, viszont nem éreztem szükségesnek, hogy levegyem a szemem az áldozatról.

- Nem tudtuk beazonosítani a halottat. A szobában nem találtunk iratokat, és a testhez még nem nyúltunk hozzá.

Hümmögtem egyet válaszként. Fontolgattam magamban a szavait, majd felpillantottam és alaposabban szemügyre vettem a lakását.

Pár bútor kivételével teljesen üres volt a helység. Az ágya egészen a sarokba volt tolva, tiszta ágyneműhuzattal és újnak tűnő matraccal. Mellette egy magányos éjjeliszekrény állt, aminek a kihúzott fiókjait éppen tanulmányozták a helyszínelők – sikertelenül, mivel abban sem volt semmi érdemleges.

Semmi magántulajdon, semmi doboz, ami utalna a beköltözésre, és semmi jele nem volt annak, hogy bárki is élt volna itt.

- A házvezetővel beszéltek már? – érdeklődtem.

- Ő a házvezető. – felnéztem rá és vártam a többi információt. – Rajta kívül nem élnek ebben a házban.

- Értem.

Valami feltűnt.

Összevont szemöldökkel figyeltem a férfit és a környezetét és gondolkodtam.

Semmi nem utalt betörésre. A kulcslyukak épségben voltak, az ablak zárva, ujjlenyomatok nélkül, és minden túlságosan tiszta volt. Beleértve a padlót is a férfi alatt.

Egyedül csak a feje alatt hevert vértócsa, de az is csak a földre esés következtében alakult ki. Ha nem szívroham vagy más belső probléma okozta a halálát, hanem tényleg gyilkosság történt, akkor ez fizikailag lehetetlen. Nem volt semmi arra utaló jel, hogy valaki erőszakkal elvette az életét.

Hirtelen felindulásból felhúztam egy kesztyűt és felemeltem a férfi hátán lévő rongyot, ami egyszer még az ing nevet viselte. Amint már semmi sem takarta a halott bőrét, a kezem megfagyott a levegőben, és nagyon kevés kellett ahhoz, hogy ne csússzon ki a vékony anyag az ujjaim közül és ismét belepje az áldozat felső testét.

Négy vastag friss vágás hasított végig a hátizmán, mintha egy vadállat véste volna belé a karmait. A seb nem vérzett; teljesen száraz volt a felszíne, bár nyilvánvaló, hogy nemrég szerezte. A megszokott piros szín helyett viszont feketén húzódott végig a testén, és nagyon sok önuralom kellett ahhoz, hogy ne simítsam végig rajta az ujjaim, bármennyire is elbűvölt a rendellenessége.

Lassan visszatettem az inget a hátára, és megállapítottam, hogy ez az eset egy dolgot biztosan igazol: itt „igazságtétel” történt.

Pár perccel később már átkutattuk a férfi ruházatát, és megtaláltuk a személyes papírjait.

Nem tudtam eldönteni, hogy ez az igazolvány hivatalos vagy hamis -e. Többször is át kellett néznem, hogy megbizonyosodjak, de minden ellenére igazinak tűnt. Egy bökkenő volt csupán; minden adat tökéletesen megegyezett egy élő emberével. Születési adatoktól kezdve egészen az fényképen látható arcvonásokig azonosak voltak, így utolsó esélyként felemeltem a halott fejét, hogy az arcára pillanthassak.

Már ekkor megvoltak a feltevéseim. Átgondoltam az összes lehetséges magyarázatot, és még a legelvontabb feltételezéseket is észben tartottam. Amint viszont láthatóvá vált a férfi arca – ami ténylegesen egyezett az igazolványon lévővel – a szívem kihagyott egy ütemet. Bármennyire is számítottam erre a végkifejlettre, mégis remegő kézzel fordítottam ismét a föld felé a fejét és álltam fel.

Abban a pillanatban, amikor kiviharoztam az ajtón, ki a szobából és ki a helyszínről, nem jutott el a tudatomig, hogy ketten is utánam kiáltottak. Teljesen kizártam a környezetemet, és csak egy gondolat forgott az agyamban.

Az esetet a királynak rögtön jelentenem kell.

Kopogás után rögtön benyitottam az irodájába.

A király éppen telefonált. Az érkezésemre felém pillantott, jelzett a kezével, hogy egy perc és végez, majd tovább folytatta a beszélgetést. Csendben leültem az asztalával szemben lévő székre, és tudaton kívül elkezdtem a személyigazolványt forgatni az ujjaim között. Hirtelen nagyon melegnek hatott a szoba, így kelletlenül néztem a kandalló felé, amiben nagy lángokban csapott fel a tűz. A szívem még mindig hevesen dobogott.

Nemsokára kinyomta a hívást, és látva milyen idegállapotban vagyok, kérdőn felvonta szemöldökét.

- Mi szél hozta, nyomozó úr?

- Ma egy új ügyön dolgoztam. Amikor a helyszínen megnéztem az áldozat zsebét, - letettem az asztalra az eddig kezemben szorongatott igazolványt. – ezt találtam.

Felvette a személyit, amin rajta virított az ő arca, az ő neve és az ő személyes adatai. A saját személyigazolványának tökéletes mását tartotta a kezében.

- Emlékszem, - a hangom beleremegett. – említette, hogy önnek van egy öccse. Ő az áldozat.

A király nyugodtan levegőt vett, majd visszaadta nekem az igazolványt.

- Sajnos évek óta nem láttam. Köszönöm, hogy szólt, viszont nem tudok hozzáfűzni semmit.

- Nem csak azért jöttem el, hogy ezt közöljem önnel.

Az arcán nem láttam semmilyen reakciót. Helyet foglalt az íróasztala mögött, maga elé vett egy köteg papírt és dolgozni kezdett. Tudtam viszont, hogy még fél füllel figyel, és a feltételezésemet igazolta, amikor ismét megszólalt.

- Kérem, folytassa.

Nyeltem egyet. Tisztában voltam vele, hogy meg kell válogatnom a szavaimat, mert akkor hibát nem véthettem.

- Egyszer az élete során, még sokkal a trónra kerülés előtt, ön nevet változtatott. Ez publikus információ. Eddig senki nem firtatta, miért döntött így. Én viszont furcsállom, hogy miért vette fel ugyanazt a keresztnevet, amit a testvére használt, és ami ezen az igazolványon van.

Végzett az egyik papírral, így másikat vett maga elé, anélkül, hogy rám nézett volna, mégis éreztem, hogy a levegő megfeszült köztünk.

- Illetve, valamit rosszul mondtam. – dobolni kezdtem az ujjaimmal az asztalon. – Önnek nem öccse volt, hanem ikertestvére. Aki előbb jött világra, mint ön.

Egy pillanatra megállt az írásban.

- Használta az Igazságtételt, hogy ne tudja jogosan elvenni öntől a trónt. Mert ön felvette az ő személyazonosságát, így ön lett a király.

Felnézett rám, de a tekintete üres maradt. Semmilyen érzelmet nem mutatott ki. A nyugalma szinte bizarr volt.

- És ha igen? Már nem tehetünk ez ellen semmit – felelte ridegen.

- Önt nem illeti a hatalom! – csattantam fel.

Szótlanul felállt. Kezébe vette az egyik papírt, majd letépett belőle egy darabot. Tett egy lépést hátra, majd még egyet, és még egyet. A kandalló már csak egy karnyújtásnyira volt tőle.

Ekkor tudatosult bennem, hogy amíg én a lapjait terítettem ki, nem hivatalos papírokkal foglalkozott. A nevemet jegyezte fel.

Nyugodtság. Ezt kellett volna éreznem, mivel tudtam, hogy semmi rosszat nem követtem el. Mégis, a légzésem instabillá vált. A szívverésem letért a periodikus pályájáról, és hol felgyorsított, hol pedig lelassult. Én ártatlan voltam.

Mégis, a kételyeimet igazolta a király.

- Az Igazságtétel nem tudja megkülönbözteti az egyszerű vádat és tényleges bűnt.

Tenni akartam volna valamit. Felállni, és elvenni tőle a fecnit. Ordítani, hogy ne tegye. De mégsem tudtam rávenni magam, hogy cselekedjek.

- Pedig maga nagyon jó nyomozó volt. Talán túlságosan is tehetséges.

Ezzel a mondattal ejtette bele az ítéletemet a lobogó tűzbe. A papír szinte azonnal elégett; vérvörös füst szabadult ki a kandalló falai közül, körülvéve engem és a királyt is.

Eddig még nem vettem észre, de a kandalló felett volt egy tükör.

A riadt arcom nézett vissza rám. A sápadt bőrömre ráncok ültek ki, ami miatt sokkal idősebbnek néztem ki, mint a valódi korom. A szemem ijedtségtől kitágult, alatta pedig a karikák mintha erősebbnek hatottak volna.

Nem ismertem magamra.

Már nem a számomra jól ismert nyomozót néztem a tükörben, hanem egy éjfekete sziluettet mögöttem. A hegyes sárga fogát rám vicsorította, majd a hosszú ujjait a nyakam köré fonta. A szörnyszerű lény kemény körmeit éreztem bőrömön, mintha egy kést húztak volna végig rajtam. A száját csattogtatta, mintha beszélni próbálna.

Az utolsó leheletemet kiengedve nem kellett sokáig gondolkodnom, hogy rájöjjek; az Igazságtétel eljött értem.