Ligeti Lívia - Hazafelé

Ligeti Lívia - Hazafelé

A zseblámpáink fénye cikázva vetül az aljnövényzetre, ahogy futunk. Fehér fény vetül a közeli bokrokra, fákra, ezzel is jobban kiemelve a hátrébb uralkodó sötétséget. Égetik az arcbőrömet a különböző ágak, gallyak, levelek, és ki tudja még mik, amik az arcomba csapódnak. Mégis, a fájdalom, csak pillanatokra tud eljutni a tudatomig, mert az adrenalin így is elnyomja. Lüktet a fülem. Sípol. Lehet, hogy futottam már gyorsabban életemben, de az életemért még sosem. Hallom a hátam mögött, ahogy szabálytalanul recseg az aljnövényzet a fenevad lábai alatt. Érzem a rothadó leheletét a fülemben. 

Hirtelen kiesik a kép. Amikor magamhoz térek, még mindig futok, de a többiek eltűntek. Eszembe jut, hogy használhatnám a képességem, de nem merem: egy ekkora lényt úgysem állítanék meg. Különben is, mi ez egyáltalán? Medvéhez képest túl kevés a szőre, a feje is szokatlan. Furcsa. Bizarr.

Az út hirtelen véget ér. Alattam sáros folyó mossa a partfalat. Nem tudok megállni, belezuhanok. Földszagú víz ömlik az orromba, szédülök. Valahogy felbukom a tajték fölé. Két fuldoklás között látom: a szirten senki sincs. Akkor veszem észre, hogy már nem éjszaka van. A nap fátyolosan dereng, és a nyárhoz képest is hideg van.

A folyó kiszélesedik, lelassul. A hátamra fordulok, a szürke eget nézem. Eszembe jut Ophélia: ahogy a tiszta víz lassan sodorja, virágcsokorral a kezében, énekelve, míg a ruhája lehúzza.

Aztán hirtelen bombázók hasítják ketté az eget. A zúgás belém mar. Nem bírom. Nem tudok menekülni.

Még mindig szorosan lehunyva tartom a szemem, miközben érzem, hogy hasogat a fejem. Lassan tisztulni kezd a kép. Végül teljesen visszaránt a valóságba, hogy Samu elkezdi rázogatni a vállamat. Három fürkésző szempár mered rám.

-          Hová tűnt a folyó? – a hangom rekedten, és idegenül szól

-          Miféle folyó? - röhög fel idegesen Andor. Talán azt hiszi megőrültem. Mondjuk én is ezt 

hiszem lassan.

-          Nem kérsz egy kis vizet? – csavarja le kulacsa kupakját Samu. Mohón kortyolok a

palackból, annak ellenére, hogy még mindig az a sárszagú fuldoklás jut az eszembe a víz szó hallatán.

Sötét van. A fák lombkoronája közül itt-ott kipislant egy csillag. Lent, a fák tövében pedig négy elhagyott gyerek beszélget. Három napja úton vagyunk, de még mindig nem értük el a határt.

A táborban töltött utolsó éjszaka kiszöktünk páran a közeli szirtre. A telihold fényében messziről kivehető volt a többiek alakja, ahogy támasztják a sziklafalat. Miután letelepedtünk, olyan tíz perc múlva Samunak (akkor még nem tudtam, hogy így hívják) az az ötlete támadt, hogy másszuk meg a kb. négy méteres falat. Nem volt túl egyszerű sötétben felküzdeni magam, de végül a homlokomat törölgetve én is felegyenesedtem a tetején. Innen pont rá lehetett látni a turisztikai tábor szállására, ahol az elmúlt napokat töltöttük.

Az egyik csaj könnyeden megjegyezte:

-          Ömm, srácok, nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szerintem égnek a szalmabálák.

-          Jé, tényleg! – vettük jobban mi is szemügyre a völgyet.

A tábor végében felhalmozott szalmabála kupac állt. Most vöröses fénybe vonta a közeli fákat, ahogy lángolt. A völgyből kiáltozás hallatszott, majd szakszerűen oltani kezdtek. Talán kicsit túl szakszerűen.

-          Te, kik ezek? –fordultam a mellettem állóhoz, miközben a tábor végében tevékenykedő marcona alakokra mutattam.

-          Nem tudom, de nem hiszem, hogy Józsibáék- mondta élcelődve a mellettem álló lány.

-          Visszamenjünk? – pislantottam körbe. Senki sem válaszolt. Páran szó nélkül

visszaindultak. Mennem kéne? De mi van, ha veszélyes? Mi van, ha… Hideg futott végig a testemen.

-          És ha ezek itteni katonák? - kiáltok az épp most induló csapatra

-          És mi van, ha nem?

Végül csak én, és két másik fiú maradtunk fenn. Az egyik Samu volt, a másik Andor. Mikor visszamerészkedtünk a táborhelyre, az üresen állt. Látszott, hogy nagyon gyorsan hagyták ott. Amikor a menza épületébe értünk, hogy valami ennivalót keressünk, egy kislányt találtunk a konyhai hűtők előtt. A hűtő hideg fénye megvilágította maszatos arcát, ami tele volt a tegnap vacsorára felszolgált sütemények maradékával.

Faggatni kezdtük. A lány készségesen válaszolt, szemlátomást örült, hogy mégsem maradt egyedül. Tíz perc alatt sikerült összetennünk a fiúkkal az információmorzsákat annyira, hogy rájöjjünk mi is történt tegnap éjszaka.

Egyidőben a szalmabálák kigyulladásával, magyar katonák jelentek meg a tábor bejáratánál. Sürgős parancsot kaptak, hogy evakuálják a tábort, mert, hát, izé… hadban állunk az itteniekkel.  Miután segítettek eloltani a tüzet, két órán belül kiürítették a tábort, és mindenkit feltettek az utolsó Magyarország felé tartó vonatokra.

Illetve majdnem mindenkit. Pankának sikerült az utolsó pillanatban leugrania az állomás felé tartó buszról, mert akkor jött rá, hogy a faházban hagyta a telefonját. Én nem tudom, hogy hogy lehetett ennyire retardált mindenki, hogy senki sem vette észre, hogy hiányzik. Hogy hiányzunk.

A turisztikai tábort már az év elején meghirdették, de közben a politikai helyzet túl veszélyessé vált. A vezetőség nem akart ilyen kockázatot vállalni. A tábor helyszínét végül áttették a Balatonra. Arra a Balatonra, amiben már tavaly is tilos volt fürdeni. Én akkor már el sem akartam jönni.

Aztán tíz nappal az indulás előtt megnemtámadási szerződést kötött a két ország, így végül mégis a hegyekben kötöttünk ki.

A tábortűz- féleség, amit a többiek eszkábáltak ad egy kis meleget, de még így is libabőrös vagyok.

-          Ha jól számolom, akkor holnap elérjük a határt- szólal meg Andor. A táskájában kezd

kotorászni, aztán előhúz egy térképet, ami erősen azt a benyomást kelti bennem, mintha félig megrágták volna. Ügyetlenül szétnyitja, mutatja hol lehetünk, magyarázni kezd. Én nem figyelem már mit mondd, a szavak összefolynak, csak a folytonosság marad meg. Öt perc múlva alszom.

Másnap hajnalban elindulunk délnek. Az erdőt átjárja az a semmihez sem hasonlítható nyáriszünet-illat. A fű nedves a harmattól, és néha egy-egy madárcsicsergés vág bele a békés csendbe. Egészen jól érezném magam, ha tegnap nem kergetett volna meg minket egy eléggé vérszomjasnak tűnő lény.

 Andor megállás nélkül beszél, nem tudom kinek szánja a mondandóját, de a csapatból szerintem még Samut sem igazán hozza lázba a különböző márkájú fehérjeporok minősége.

-          Tegnap mi történt, miután elájultam? – teszek kísérletet a témaváltásra

A kérdésemre mindenki elhallgat. Fura.

-          Most miért nem válaszoltok? – nyögöm.

Végül Samu szólal meg. A hangja olyan más, ahogy mesélni kezd.

-          Ahogy futottam, egyszer csak láttam, hogy nem vagy már velünk. Mondtam a többieknek

is, hogy lemaradtál. Nem tudtam, mit kéne csinálnom. Végül elindultuk visszafelé. Akkor hallottuk már, hogy jössz, de amikor olyan tizenöt méter távolságba értél, elestél. Az a fura lény utolért, de nem bántott. Olyan… - a hangja elakad, keresgéli a szavakat – Láttuk ahogy föléd hajol, majd hirtelen megáll. Nem egyszerűen meggondolta magát. Megfagyott. Az egyik kezedet az arcod elé kaptad, a másikat megálljt parancsolóan kinyújtottad. És akkor eltűnt. Így egyik pillanatban ott volt még, érted, ott állt – röhög fel kínjában Samu – aztán a másik pillanatban már csak te feküdtél a földön.

Nem… nem értem. A szemem tikkelni kezd. Először az avart bámulom, nem merek senkinek a szemébe nézni. Aztán elkezdem keresni a tekintetüket. Samu rám néz. Elismeréssel vegyes félelem, ami tükröződik a szemében. Azt hiszem nem az a fajta félelem, mint amikor a szörnyre nézett. Azt hiszem.

Panka bíztatóan mosolyog, Andor meg láthatóan már túllépett a témán. Közben egy szakadékhoz érünk. A távolban egy vasutaknak épült viadukt terpeszkedik.

-          Menjünk arra!

Miután átjutunk, megpillantjuk a határkövet. Nem tudom mikor örültem utoljára ennyire, hogy itthon lehetek.

Hamarosan leérünk a hegyről. A bükkfákat szántóföldek váltják fel. Komótosan gyalogolunk a töltés mellett, a kezdeti sebességünk töredékével. Poénkodunk, nevetgélünk. A tegnap éjszakát senki nem említi többet, bár nem hinném, hogy ilyen gyorsan túlléptek az egészen.

A távolban már látszanak az emeletes házak. A sín mellé szegődik még egy. Úgy tűnik, hogy több rossz már nem történhet.

 Panka egyszer csak megáll, lehajol, és nyögdécselni kezd. Először nem tudom mire vélni, visszafordulok.

-          Noah segíts! Nem tudom kiszedni – rángatja a cipőjét, ami belecsúszott a váltóba. Egy ideig próbálkozom én is, de nekem sem sikerül. Addigra már a fiúk is ott állnak, és nézik, ahogy szenvedek.

-          Nem megy – jelzek Andoréknak,

-          Na várj, engedj- lép közelebb Samu

De hiába rángatja, neki sem sikerül. Végül azt találjuk ki, hogy vágjuk le a cipőt a lábáról. Samu kotorászni kezd a hátizsákjában, de még mielőtt megtalálhatná a bicskáját, mély vonatdudálás vágja ketté a levegőt. Andor is odaszalad a kotorászó Samuhoz. Kiborítják a táska tartalmát a töltésre, de a bicska nem kerül elő. A vonat már látszik a távolból. Andor visszamegy Pankához rángatni kezdi a lábát.

-          Auu, ne csináld! Hügye vagy? Eltöröd! – szöknek könnyek a lány szemébe.

Samu megáll előttem, és mélyen a szemembe néz.

-          Ez így nem lesz jó – kiáltja a többieknek- Figyelj, Noah- fordul felém. Én bízom benned.

Ekkor jövök rá mit szeretne.

-          Ne, ne ne csináld, én nem tudom még egyszer- rázom a fejem, miközben legördül egy könnycsepp az arcomon.

-          De. Tudod. Most odamész, és megállítod azt a ki… vonatot- a hangja határozott, de mégis meleg.

Kinyújtom a kezem. A hátizmom megfeszül. Mintha bennem dübörögne a szerelvény. Hirtelen elered az orrom vére. A sós lé belefolyik a számba. Gyerünk. Állj meg. Állj már meg könyörgöm. A szemem könnybe lábad. A vonat ötven méterre van tőlünk. Utoljára megfeszülök. Érzem, ahogy a szememben is lepattannak az erek, a vér keveredik a könnyel. A vonat mintha fékezne. Aztán összeesem.

Legközelebb, mintha a szemem sarkából látnám, ahogy egy terepszínű ruhás ember, a fekvő Panka fölé hajolna. Talán valamiféle gyógyító. Mintha… mintha egy tükröt tartana a szája elé. Mozdulatlanul vár. Aztán ahogy a lehelet kicsapódik az üvegen, telefonálni kezd.