Kulcsár Kata - Varázsvilág

Kulcsár Kata - Varázsvilág

Kivétel nélkül, minden napom ugyanolyan. Elmegyek dolgozni, haza érek, és elmegyek futni a közelben lévő erdőbe. Igaz, most ahogy jön a tél, hamarabb sötétedik, és hidegebb is van, de ez egy normális kis város. Pici, ködös és sötét, de én így szeretem. Amióta az eszemet tudom, magamat nevelem, hiszen árvaként nőttem fel mindenemet magam teremtettem meg. Na, de térjünk is vissza a minden napos rutinomhoz, ami örökre megváltozott november 19-én.

Mint minden nap, hazaértem, átöltöztem, bedugtam az egyik fülembe a fülesem, és elindultam otthonról futni az erdőbe. Borzasztóan hideg volt, a leheletem látszott a levegőben. Az idő csípős volt, de közben valahogy jól esett a hideg levegő. Éppen szaladtam a félhomályban, amikor hallottam valami hangot, ami megijesztett. Először nem reagáltam rá semmit, hátha képzelődöm, de amikor már másodjára hallottam még gyorsabban kezdtem el futni. A legtöbbször hátrafelé nézve loholtam, levegőért kapkodva, majd egyszer csak eltűnt a lábam alól a talaj. Bele estem a tóba. Hangosan felsikítottam, és másra nem emlékszem. Amikor felébredtem, meglepő módon egy fa alatt találtam magamat, egy sokkal érdekesebb világban. Óvatosan felálltam és körbe néztem. Nagy kastélyok és táblák voltak mindenhol, amik különböző kisebb városokba, világokba vezettek, mint például manó világba. Csoki vízesések, és cukorkafák mindenütt, és unikornisok vattacukor legelőkön. Felnéztem a levegőbe, ahol pedig sárkányok repkedtek, a hátukon valami emberekhez hasonlító lények. A sárkányok gyönyörűek, odavonzzák az ember tekintetét, ahogy a hátizmaikat megfeszítve csapnak a szárnyukkal. Még egyszer körbe néztem, mielőtt megindultam a városkába, ami előttem volt. Besétáltam, de nem nagyon találtam sehol senkit, így a kastélyhoz indultam. A bejárat előtt az őrök megállítottak. Úgy néztek ki mint a lovagok, mintha egy történelem könyvből léptek volna ki.

- Miben segíthetünk kegyednek?

- Igazából én sem tudom. Megtudnák mondani esetleg, hogy hol vagyok? – Kérdeztem, mire csak az arcomba nevettek.

-Menj haza kislány. – Mondták arrogánsan, mire csak megforgattam a szemem.

-Oh, már tegeződünk? És egyébként nem tudok haza menni. Futottam, bele estem a tóba, itt ébredtem. Szóval végre segítenének nekem? – Kérdeztem, ugyan abban a stílusban, ahogyan ők beszéltek hozzám. Egy másodperc alatt eltűnt a mosoly az arcukról, majd az ajtóból félre állva a szemembe néztek és megszólaltak.

-Második emelet, nagy, kék ajtó. – Mondja mire értetlenül néztem rá. – A kastély. – tette hozzá, mire mostmár bólintottam és beléptem a nagy ajtón a kastélyba. Gyönyörű volt belülről, mindenhol piros bársony függönyök és selymes szőnyegek. Mivel még mindig a futós ruhámban voltam, ami egy szoros cipzáras pulcsi, leggings, futócipő, a hajam pedig egy szoros copfba volt fogva, így kicsit kellemetlenül éreztem magam a kinézetem miatt, de elindultam a lépcsőfokokon felfelé, csöndesen.  A másodikra felérve halkan lépkedve nézelődtem a nagy, kék ajtót keresve. Amikor megtaláltam sötétkék, arannyal futtatott nagy ajtót óvatosan kopogtam, ami visszhangzott a csendes folyosón. Pár pillanattal később az ajtók kinyíltak előttem én pedig óvatosan belépve körbenéztem.

-Hahó? Van itt valaki? – Kérdeztem bizonytalanul.

-Segíthetek? – Szólt egy mély férfihang, ami hallatán ugrottam egyet és oda fordultam a hang felé, ami egy ötvenes éveiben járó férfihez tartozott.

-Nem tudom… Elmentem futni este, bele estem egy tóba és itt ébredtem fel. Az őrök ide küldtek engem… - Mondtam, az úr pedig végre rám nézett, és egy pillanatra lefagyott.

-Hogy is hívnak? – Kérdezte tőlem elkerekedő szemekkel.

-Izabella… - Válaszoltam. Ekkor felállt, majd a kézfejemet felkapva nézte a csillag alakú anyajegyemet, és szorosan magához szorítva megölelt, én pedig meglepődve néztem rá.

-Izabella végre hazataláltál! Annyi éve kereslek!

-Ezt most nem egészen értem.

-Izabella, mi vagyunk a szüleid. Pontosabban már csak én, mert édesanyád elhunyt. – közölte velem, mire én egyszerűen elájultam. Amikor újra felébredtem egy gyönyörű szobában találtam magam, mindenhol virág minták, de mégis valahogy sötét volt, mintha tudnák, hogy egy rózsaszín szobában megőrülnék. Felültem, és egy fehér csónak kivágású hálóinget viseltem, a barna hosszú hajam kiengedve. Óvatosan felálltam és odaléptem az ablakhoz, a függönyt pedig elhúztam. A nap besütött az ablakon, a város, ami a szemem elé tárult, gyönyörű volt. Hirtelen egy ajtó nyitást hallottam és gyorsan megfordultam.

-Oh Hercegnő, már fel is ébredt? – Kérdezte a szobalány.

-Hercegnő?

-Igen. Ez Varázsvilág Hercegnő, valószínűleg átesett egy portálon és ide került.  Az édesapja a király, amikor kicsi volt, valaki elrabolta önt, de végre visszatalált az apjához! Az apja már a kérőit választja önnek, úgyhogy hoztam pár ruhát.

-Kérőt? De még csak most kerültem vissza!

-Igen, de 19 éves. Ilyenkor már rég férjnél kéne lennie a hagyományaink szerint.

-És még beleszólásom sincs, hogy kihez szeretnék hozzá menni?

-Az apja választ önnek egyet, és ha nem megfelelő akkor választhat másikat. – Mondta, miközben a gyönyörű selyem és bársony ruhákat helyezte az ágyamra.

- Ezt el sem hiszem… Hiszen egyedül voltam egész életemben, erre átesek egy portálon, és hirtelen családom van?

-Mi se tudjuk pontosan, hogyan történt Hercegnő, de fel kell öltöznie, mindjárt jön az első kérő. – Válaszolt kedvesen a szobalány, én pedig felvettem az ágyról egy ruhát. Hosszú, bársony anyagú, nehéz, bordó ruha, a dereka szoros, a mellénél szívforma kivágás. A következő egy hasonló ruha, csak sötétkék, és kocka alakú kivágással. Végül a pirosra esett a választásom. A hajam laza hullámokba volt sütve, a sminkem pedig egyszerű matt lett. A cipőm, pedig egy piros magassarkú volt. A tükörbe nézve megcsodáltam magam, majd mély levegőt vettem és kiléptem az ajtómon. A lépcsőn lassan lesétálva, ránéztem apámra, még mindig kissé összezavarodva, illetve a fiatal, húszas éveiben járó fiúra. Óvatosan mosolyogtam egyet, ahogy leértem a lépcső aljára.

-Üdvözlöm kegyedet. – Mondta a fiú, a kezemért nyúlva, hogy megcsókolja, én viszont megráztam a kezét.

-Szia! Tegeződjünk. – jelentettem ki, mire ő furcsán nézett rám. Hát igen, tanulnom kéne ezzel a világgal kapcsolatban. A fiú kellemetlenül nevetett egyet, apám pedig úgy döntött, hogy eltereli a témát.

-Inkább menjünk vacsorázni, nemde? – Kérdezte, mi pedig bólintottunk. Mint kiderült, a fiú neve Krisztián, és egyébként egy kedves, intelligens ember, de… nem érzek iránta semmit. Egy jó barát, semmi több. Egyelőre ezt mélyre nyomom magamban és megpróbálok máshogy érezni iránta, apám miatt.

Vacsora után, pontosabban miután Krisztián elment, úgy döntöttem, hogy körbesétálom a kastélyt, amire apám nemet mondott, mivel már sötét volt, de makacs vagyok, úgyhogy miután valami kényelmesebb ruhát kerestem, egy köpenyt terítettem magamra, és kimásztam az ablakomon. A kerten végig rohanva, egy tóhoz érkeztem. A tó melletti padra rásütött a holdfény, megvilágítva a rajta ülő fiút, aki valamit rajzolt. A távolból figyeltem, és miután rájöttem, hogy ez eléggé ijesztő, óvatosan odasétáltam hozzá, és egy pár pillanatig egymást néztük, majd odébb csúszott a padon nekem helyet csinálva. Csöndesen leültem mellé, és csodáltam, ahogyan a sötét tavat rajzolta. Hirtelen, egy feldúlt unikornis ugrott elénk, a szarva félbe volt törve. Azonnal felugrottunk, és óvatosan megközelítve próbáltuk megnyugtatni. A fiú a kezeivel az unikornis szarva körül körzött minden irányba, valami fényt szórva a kezéből, amitől az unikornis szarva meggyógyult. Elkerekedett szemekkel néztem, úgy éreztem magam, mintha egy filmben lennék.

-Te tudsz varázsolni? – Kérdeztem halkan.

-Persze. – Jelentette ki, és ez az egy szó elég volt ahhoz, hogy beleszeressek. Krisztiánt teljesen elfelejtettem.

-Ez… káprázatos. Ez milyen varázslat volt?

-Gyógyító. Nem hallottál még róla? – Kérdezi mosolyogva, miközben az állatot simogatja.

-Nem. Igazából ez az első alkalom, hogy unikornist látok ilyen közelről. – Jelentettem ki, kicsit kellemetlenül, mire ő gyengéden megfogta a kezemet, és az unikornis orrához húzta. Óvatosan végig simítottuk a fején, majd rámosolyogtam a fiúra.

-Márk vagyok.

-Izabella.

-Örülök, hogy találkozhattunk, Izabella.

-Én is. – mondtam, és nyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de észrevettem, hogy napfelkelte van. – Ez itt normális? Hiszen csak egy pár óra telt el.

-Igen. Mindig így van. – Mondta és észrevettem, hogy ahogy a barna szemeit megsüti a napfény, gyönyörű arany színűvé, sárgássá válnak. Még egy pár percet beszéltünk, majd haza indultam. A napjaim így teltek el mind. Délelőtt aludtam, délután Krisztiánnal voltam, aki borzasztóan jó barátom lett, és mint kiderült, ő is így tekint rám. Esténként pedig Márkkal voltam, a tónál, aki mindig rajzolt, utána pedig különböző varázslatokat mutatott nekem és bolondoztunk. Márknak nem mondhattam el, hogy hercegnő vagyok.  Apámnak se mesélhettem Márkról, hiszen egy hercegnő nem állhat szóba egy varázslóval, mint megtudtam. Egy herceggel, egy sárkánylovaggal, annál inkább. Ma este sem volt más a szokásos rutin, a padon ülve Márk rajzolását néztem, a fejem a vállán. Márk hirtelen lenézett rám, a hajamat a fülem mögé tűrte, lehajolt, és egy pillanatra megállt, mielőtt még a szánk összeért volna, mintha arra várna, hogy elhúzódjak, majd amikor látta, hogy nem is gondolok ilyenre, megcsókolt. A hideg éjszakában felmelegített, és tökéletes volt.

Másnap rossz hírt kaptam. Krisztián egy csatában megsérült, így a helyszínre siettem Márkot magammal rángatva, hogy segítsen. Amikor lehajolt, hogy meggyógyítsa, az őrök durván fellökték, mert egy varázsló nem is nézhet a hercegre.

-Én vagyok a hercegnő, és ha engedélyezem, hogy segítsen, akkor fog! Ez parancs! – Kiáltottam az őrökre, akik odébb álltak, Márk egy pillanatra meglepődve nézett rám, majd próbált Krisztiánon segíteni, de sajnos, túl késő volt. Elvérzett. Lerogytam mellé és zokogtam, a szobámból napokig nem jöttem ki. Apám mérges volt, mert megtudta, hogy beleszerettem Márkba, de már semmi nem érdekelt. Egyik este írtam Márknak egy levelet, arról, hogy szökjünk el együtt, mert apám nem fogja engedélyezni a házasságunkat. A galambom az ablakon kirepült a levéllel, én pedig vártam, és vártam. Márktól napokkal később kaptam választ, a levélben az állt, hogy ő nem akart semmi komolyat. Képtelen voltam ezt elhinni, nem létezik, hogy végig hazudott volna. Úgyhogy eldöntöttem, hogy MEGSZÖKÖM.