Kresz Léna - A gyógyítás ára

Kresz Léna - A gyógyítás ára

Kellemes reggelnek tűnt a mai is, az ég szokásosan rózsaszín színben tündökölt a kolostorunk felett. Néhány hasonló kiválasztott társammal éppen a templomba igyekeztünk, hiszen késésben voltunk, a mesterünk pedig nem igazándiból szíveli a késést. Már négy éve gyógyító vagyok, de még ennek ellenére is folyamatosan fejlődnöm kell, hogy még jobb lehessek. A fekete csuklyás köntösünkben szaladtunk át Maerával, Tarával és Liorával a fenyőerdőn. Már évek óta tanulom a lehelettel való gyógyítás mesterségét, tehát már kellően régóta élek ezen a szokatlanul csodálatos szigeten. Mégis mindenre úgy csodálkozok rá, mintha akkor látnám először, mennyire gyönyörű is valójában.

            A templomba belépve nem a szokásos társaság fogadott. A mesterünk Toran, körülbelül egy mondattal vonta meg tőlem az örök bajtársaimat, amit követően egyedül maradtam vele. Nem igazán rajongtam az mesterért hiszen folyton talált bennem hibát, viszont akkor nem úgy tűnt, mint aki tanítani akar, sokkal inkább mintha kétségbe lett volna esve.

- Velora - térdelt le velem szembe, majd az enyémhez érintette az ő kezét - rád szeretnék bízni valami fontosat. Az arcáról lerítt a félelem és a kétségbeesettség. -Tudod, én már nem vagyok olyan erős, mint voltam, így te bizonyulsz a legalkalmasabbnak a többiek közül erre a feladatra.

A szívem egy pillanatra megállt, amikor ezek a szavak elhagyták a száját, mivel képtelen voltam elhinni, amit mondott.
- Én volnék a legerősebb? - szegeztem neki a kérdést, amire csak bólintott.
- Ma éjjel egy harcos érkezett hozzánk. Óriási terheket cipel, a hátizma már torzulni kezdett a súlytól, én pedig bármilyen szavakat is lehelek a hátára, képtelen vagyok enyhíteni a fájdalmát - sóhajtott.
- Még miután beszámolt a múltbéli sérelmeiről sem talált szavakat, Mester? – értetlenkedtem.
- Sajnos képtelen elmondani, de úgy gondoltam, talán feléd több bizalommal fordul, hiszen mégiscsak közelebb vagytok korban. - fejezte be a beszélgetést ezzel a kellően gyomorszorító mondattal.

            Toran kinyitotta a gyengélkedő szoba ajtaját. Egy sötét hajú, látszólag kamasz srác ült az ágyon előre dőlve, könyökét a térdein támasztotta. Rövid, khaki színű szövetnadrágot viselt egy fekete pólóval. Amint betettem a helyiségbe a lábam, az ajtó bezárult mögöttem, a szabályok érdekében. Mostantól csak akkor juthattam ki a szobából, hogyha meggyógyítom őt vagy halálra ítélem. Persze ha mester lettem volna egyáltalán nem kellett volna így lennie, hisz a nagyhatalmúak mentesültnek ezen kegyetlen szabály alól. Már számtalanszor kijutottam innen, olyankor mindig csak apró sebeket vettem át a sérültektől, de most valahogy ijesztőnek tűnt az előismeretek tudatában ez a szituáció.

- Heló Velora! - köszönt rám mély keserű hangon, miközben felém fordította a fejét - a nevem Josh - nyújtotta a kezét.
- Szia! – mondtam, majd helyemet elfoglalva mellette, kezet ráztunk. - Szabad? - mutattam a hátára, mire ő csak bólintott. A pólóját felhúzva kénytelen voltam konstatálni, hogy az öregnek az ereje nem is, de a látása igenis jól működik még, hiszen efféle torz és sebzett hátizmot még sohasem láttam.
- Őrülten fáj. - sziszegte halkan, miközben végig húztam az ujjbegyeimet a hegein, amit követően elé térdeltem.
- Megpróbálok én is gyógyító szavakat lehelni a hátadra, hátha tudok segíteni, de valószínűleg nem lesz elég. -magyaráztam, ő pedig ekkor a szemembe nézett. Földöntúli élménynek tűnt, mivel csodálatos dolgokat láttam benne, hegyeket, folyókat, sőt még vízeséseket is. Abban a pillanatban elvarázsolt velük.

           Negyedórán keresztül próbálkoztam a legerősebb általam ismert gyógyító igékkel, ám mind hiába, még csak regenerálódni sem kezdett a bőre, így más eszközökhöz kellett folyamodnom.

- Mesélned kell nekem a múltadról, hogy képes legyek meggyógyítani téged. - ültem ismét mellé.
- De nem tudok beszélni róla, túlságosan kegyetlen volt velem az élet. - dörmögte az orra alatt miközben még mindig mereven a padlót bámulta.
- Adok egy kis ihletet hozzá. – javasoltam. Ő csak bólintott, így folytattam. -Még gyerekkoromban kerültem ide. Amikor rájöttem, hogy gyógyító vagyok, először gyűlöltem magam érte, hiszen eleve kívülálló voltam. Sosem illettem a képbe, az erőmmel pedig pláne nem. Később akadtak, akik felfigyeltek rám és számítottak a segítségemre, ezért meggyógyítottam őket. Csak tudod ezzel egy baj van, ha valakit megszabadítunk a terheitől, mi vesszük át őket. Így el tudod képzelni, hogyan is nézhet ki a hátizmom - meséltem, Josh pedig nem csinált semmit, csak árgus szemekkel nézett.
- Feltételezem úgy, mintha vágódeszka lenne, amin egy hároméves tanulna húst szeletelni - kuncogott fájdalmasan, amire én is csak egy bólintást követő nevetéssel tudtam felelni. Máskor teljes mértékben meg lettem volna sértve ezért az elbagatellizált hasonlatért, de ő annyira elvarázsolt.
- A gyerekkorom nekem is gáz, ha ez megnyugtat - fordult felém mostanra némivel több lelkesedéssel.
-Mi történt? - néztem mélyen a szinte fekete haja alatt megbúvó sötét szemeibe.
- Apám nem igazán értett a gyerekneveléshez. - ropogtatta a vékonyka ujjait feszülten.
- Bántott vagy elhagyott?
- Minden egyes apróságért megvert. - susogta szégyenteljesen, ugyanakkor dühösen. Olvastam belőle, mint egy nyitott könyvből, hisz nem ő az első ember azok közül, akivel találkozok és átment hasonlón: méreg tölti el a szívét, ha rá gondol, mégis szereti őt. Talán ekkor jöttem rá, hogy nem tűröm el, hogy ne tudjam meggyógyítani és hagyjam meghalni. Inkább cipelem egy életen át az ő fájdalmát, csak hadd segítsem meg az ő csodálatos lelkét.

           Gyorsabban pörgött a beszélgetés, mint azt az elején feltételeztem. Minél több információt hallott a múltamról, annál többet beszélt a sajátjairól. Ugyan az első néhány szóváltásunk nem kifejezetten ezt sugározta, igenis nehezen nyílt meg. Mintha arra várt volna, hogy harapófogóval húzom majd ki belőle a szavait. Megtudtam, miken kellett az édesapja miatt keresztül mennie akkor, amikor még az iskolába sem tudott egyedül elmenni, nemhogy olyan feladatokat elvégezni, amire az a férfi kérte. Amióta gyógyító lettem, meg kellett tanulnom, hogy nem ítélkezhetek más emberek felett a tetteik miatt, hiszen mindenki olyanná válik, mint amin keresztül ment az élete során. Viszont az apját a fia minden egyes szavát követően egyre inkább kezdtem meggyűlölni. Megtetszett Josh lelke, ahogyan megélte a dolgokat, és az is, hogy még így is van reménye a jobb jövővel kapcsolatban. Meglepőnek is tartottam, mivel a hozzá hasonló harcosok esetek túlnyomó többségében olyanok, mintha a tenger csak pont ezen sziget partjára sodorta volna őket véletlenségből. Így betántorognak hozzánk, egy ilyen ,,felesleges megpróbálni a lehetetlent” mentalitással, de persze nyilvánvalóan eddig mindegyikőjükön valamilyen úton-módon tudtunk segíteni. A gyógyító szabályaink szerint mi nem szerethetünk bele a pácienseinkbe, de én, a tudtomon kívül megszegtem a törvényt. Elvarázsolt, ezért végleg eldöntöttem, hogy megmentem őt. Hiába éreztem, hogy ezen kellően mély beszélgetés ideje alatt rémisztően közel került hozzám, még mindig nem csepegtette el azt az információmorzsát, amiből rájöhetnék mi az a szó, amivel megszüntethetném a fájdalmát a leheletem által. Egy megoldásom maradt, amiről fogalmam sem volt miért, de tiltottá lett még néhány évtizede nyilvánítva. Muszáj használnom az igazságmutató tükröt.

            Amint előrángattam a ruhásszekrény méretű öreg széfből a mágikus tárgyat, óva intettem Josht, hogy belenézzen. Háttal ült, én pedig felé fordítottam a varázseszközt, majd miután levette a pólóját, háttal a tükör elé térdeltettem, mintha egy mise következne. Csukott szemmel fordult meg, amit követően mögé pozícionáltam magam, majd egyenesen a tükörbe nézett. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, amit láttam. Az apja éppen egy késsel futott az anyja után. Amikor a nő már képtelen volt tovább menekülni a férje elől, a férfi sarokba szorította, amit követően kisebb-nagyobb ökölcsapások után kioltotta a húsvágó kés segítségével az édesanya életét. A hölgy vére végig folyt a padlón és az egész testén. Josh előttem térdelt és üvöltött kínjában. Ezen a ponton a hátizmára leheltem a következőt: anya. Abban a pillanatban éles fájdalom hasított belém, pontosan azon a helyen, ahol neki volt a sérülése. Úgy éreztem, mintha leégették volna lángszóróval a bőrömet, az effajta fájdalom pedig kivétel nélkül mindig csontig hatolt. Nekidőltem az ágy támlájának, hátha enyhül a szúrás érzete, ám nem így lett. Ekkor hatalmas meglepetésemre egy új jelenetet mutatott a tükör, amiben szóban forgó harcosunk becsülhetőleg öt éves korában a mára halott hölggyel játszik, valamiféle bábszínházas játékot. Nem kellett sokat gondolkodnom, milyen is volt akkor az a pillanat. Egyértelműen boldog. Úgy láttam, ez az utolsó esélyem, így egy új igével próbálkoztam: anyai szeretet. Amint kimondtam a gyógyító szavakat, azonnal megtették hatásukat: Josh abbahagyta az üvöltést és megkönnyebbültségében még inkább összerogyott, az én fájdalmam pedig ezzel egyidejűleg jelentősen enyhült.  Fájt még ugyan kissé a hátam, de csak az számít, hogy meggyógyítottam őt. Ezt követően elindultunk. A kikötő felé menet nem bírtam ki, hogy megkérdezzem valami számomra igen fontosról.

- Nem szeretnél itt maradni? - szegeztem neki a kérdést az ösvény végén.
- Maradnék, de van egy lány, aki haza vár. – felelte, mire összeszorult a gyomrom. Beleszerettem, az ő szíve pedig másért dobog.

- Persze, megértem. - bólintottam keserűen.

            Ez volt az utolsó megszólalásom az irányába, az elköszönést leszámítva. Végig kellett néznem, ahogyan elhajózik, majd tovatűnik a messzeségbe valaki, akit legszívesebben egy életen át magam mellett tartottam volna. Nem csak a szívemben éreztem ekkor a fájdalmat, hanem a hátizmomban is. De el kellett fogadnom: nem minden teher tűnik el. Van, amit tovább kell vinni.