Kozma Kíra - Szárnyak ébredése

Kozma Kíra - Szárnyak ébredése

december 25. hajnali 5 óra

Amikor kinyitom a szemem a kórteremben, a vakító fehérség nemcsak a plafont és a falakat tölti ki, hanem a gondolataim közötti teret is. Mintha mindaz, ami addig voltam, egyetlen pillanat alatt tűnt volna el, és csak egy halk, kérdésekkel teli üresség maradt volna utána. A gépek egyenletes zúgása összefonódik saját leheletem ritmusával, miközben a testem idegenül nehéznek érződik. Lassan tör fel bennem az egyetlen gondolat, melynek most értelme van: élek.

A nevem, Tristan Hale, késve érkezik meg, s bár tudom, hogy hozzám tartozik, mégis olyan, mintha egy másik élethez kötne, melyből most csak egy törékeny szál maradt. Amikor megmozdulok, éles fájdalom hasít a hátamba, mélyen, ott, ahol a hátizom a testet egyensúlyban tartja. A mozdulat kínja egyetlen villanással visszaránt a pillanathoz, melyben vég és kezdet találkozott.

december 24. este 7 óra

A hó ropogott rohanó lépteim alatt, a hideg csípte az arcomat, miközben leheletem fehér felhőként szállt fel az éjszakába. Minden lépéssel erősebben éreztem, hogy nem fordulhatok vissza. Vannak dolgok, melyeket még szenteste meg kell tennem.

A kórház felé igyekeztem lélekszakadva a beteg gyerekekhez, táskámban lopott ajándékok lapultak, melyek apró, törékeny bizonyítékai annak, hogy a világ jobb is lehet, mint amilyennek látszik. Nekem nem volt valódi otthonom, csak egy ház, ahol felnőttem, és az az állandó érzés, hogy zuhanok és nem tartozom igazán sehová. Futottam, mert féltem, mert siettem, hogy le ne késsem az öröm pillanatait, amikor a jeges járdán megcsúsztam.

Minden egyszerre történt: a dobozok kirepültek a kezemből, a játékok szétgurultak az úttesten, a világ elsötétült. A vakító fényesség már ekkor elért, mikor még nem tudtam, mi is történik velem.

Majd a földön fekve az első, amit éreztem, hogy a hátam a jeges aszfalthoz tapadt, miközben a mentők kék és piros villódzó fényei alatt a segítő kezek visszahúztak az élők világába. Homályos volt a látásom, de belül olyan érzésem volt, és talán láttam is, hogy valaki távolabbról figyel. Mintha nem csak a mentősök lettek volna ott a baleset helyszínén. Ő, akit nem láttam, de éreztem, hogy ott van.

Hanielt az a különös csend hívta meg a baleset helyszínére, amely akkor születik meg, amikor a lélek hirtelen kilép a testből, mert az már nem mozog, de jelenléte még oly erős, hogy nem engedheti el a világot. Haniel látta, ahogy a fiú teste mozdulatlanul fekszik a hóban, körülötte a szétszóródott dobozok és a játékok. Lelke mellette térdelt, még nem hagyta el az utolsó lehelet. Mintha valami csak félbe szakadt volna, s az ébresztő, hívó szóra vár.

Közelebb lépett. Először csak kívülről látta őt, de valami vonzotta a tekintetét. Elmélyülten figyelte és az tűnt fel, ami hiányzott. Nem volt benne az a törés, amit várt, nem volt szétesettség, mintha az ütés ereje valahol elcsúszott volna a fiún, mintha a teste máshogyan fogadta volna a becsapódást. Az arca szép volt és fiatal, a vonásai nyugodtabbak, mint kellett volna. A kezei nyitva feküdtek a teste mellett, nem szorultak ökölbe, nem kapaszkodtak semmibe, mintha az idő csak megállt volna.

Aztán meglátta körülötte a tárgyakat, a játékokat, a plüssmackót az út közepén, s ekkor valami összeállt benne. Ezt nem lehetett pusztán véletlennek nevezni! Ennek a fiúnak a lelke régóta őrá várt - hogy gyógyító energiájával innentől ő mutasson irányt, hogy végre önmagát elfogadva szárnyra kaphasson, hogy megtalálja belső békéjét és küldetését.

Lassan megérkeztek a mentősök, stabilizálták az ébredező fiút, majd kórházba szállították. Haniel végig csak figyelt, de már tudta, hogy hamarosan találkoznak új pártfogoltjával.

december 25. délután 5 óra

Délután hazaengedtek. Szerencsém van - azt mondták a kórházban – megúsztam egy kis agyrázkódással, karcolás nélkül. De az a furcsa fájdalom a hátamban csak nem szűnik. Inkább egyre erősebbé és pontosabbá válik, mintha a hátizom mélyén valami lassan helyet csinálna magának. Keresem az okát, egy szó visszhangzik a fejemben: tükör. A fürdőszobába menet, a pulóveremet leveszem. A tükör előtt állva, a bőrömön halvány vonalak kezdenek kirajzolódni. Nem hegek, nem tetoválások, hanem olyan minták, melyek inkább egy még be nem teljesedett mozdulatra emlékeztetnek.

december 25. este 8 óra

Karácsony estéjén, amikor újra a tükörbe nézek, a hátam mögötti tér megváltozik, mintha a levegő ott sűrűbbé válna, s bár a szobában nincs senki, a tükörben mégis meglátom őt. A lányt, kinek alakja nem érinti a földet, csak lebegve áll mögöttem.

Áttetsző fény és árnyék határán mozog. Szárnyai nem hatalmasak, mégis betöltik a teret. Rám néz, tekintete békés, úgy érzem, jól ismerjük egymást, nem kell félnem.

Megfordulok, a szoba sötét és üres. Amikor visszanézek a tükörbe, ugyanott áll mozdulatlanul, mintha a valóság és valami más közé szorult volna.

Nem szól, mégis értem, hogy figyel, rám vigyáz, mióta azon az úton feküdtem, és valamiért nem haltam meg.

december 25. éjfél

A hátamba nyilalló, kínzó fájdalom eléri az elviselhetőség határát. A hátizom megfeszül, majd elenged. Úgy érezem, testem keretei egyszerre feloldódnak, s közben nem vér, hanem fény szakad fel bennem. Kérdések törnek fel bennem:

Mi történik?

Miért nem félek jobban?

Miért érzem azt, hogy ennek így kell lennie?

Az ágyra zuhanok, a testem már nem nagyon engedelmeskedik, de az elmém még kapaszkodik valamibe. Az egyetlen gondolatba, mely nem akar elengedni. A gyerekek jutnak eszembe, azok az arcok, a mosolyok, amelyekért azon az estén elindultam…. nem kapták meg az ajándékokat… hogy pótoljam?

A világ lassacskán elnémul körülöttem, a hangok elcsúsznak egymás mellett, szívem ritmusa gyengül, már alig pihegek. Mielőtt még minden elsötétülne, egy furcsa, megmagyarázhatatlan nyugalom ereszkedik rám, mintha egyszerűen végre nem kellene tovább tartanom semmit, mintha a testem és a bennem lévő feszítő akarat végre ugyanarra a pontra jutna.

december 26. pirkadat

A hajnal könnyűséggel érkezik. Amikor a tükör elé állok, a hátamon már nem vonalak vannak, hanem valódi szárnyak, melyek engedelmesen követik a mozdulataimat, mintha mindig is ott lettek volna.

A lány ott áll mellettem, most már nemcsak a tükörben, hanem a térben is. Továbbra sem szól, mégis ott cseng a neve a fejemben: Haniel.

Már minden világos! Amikor Haniel kezét fogva kilépek az ablakon, elrugaszkodom és először csapok szárnyaimmal a hajnali hideg levegőbe, már nem zuhanok! Felemelkedem, s tudom, újjászülettem! Amit azon az éjszakán túléltem, nem véletlen... ez a kezdet!