Kovács Eszter - Deja és a varázstükör útja

Kovács Eszter – Deja és a varázstükör útja

    
    Deja félelemmel teli szívvel ült fel a lovaskocsira, amely egy még több szenvedéssel teli élet felé vitte. A tizenkét esztendős rabszolgalányt ugyanis Mr. White vásárolta meg, akiről köztudott volt, hogy a nőkkel, főképpen a fekete rabszolgalányokkal kegyetlenül bánik. Ráadásul nem is magának, hanem fiának vette meg Deját, akiről azt beszélték, még apjánál is rosszabb, mert fiatal még, így tovább bírja és gyakrabban is hívja éjszakai szolgálatra a lányokat. Deja már tizenkét évesen is tudta, mit jelent ez. Évekkel azelőtt a nővérét is elvitte Mr. White egy éjszakára, ahonnan a lány a fájdalomtól járni alig tudva tért haza. Az akkor nyolcéves Deja csupán annak örült, hogy nővére lopott neki egy tükröt. A kislány boldogan nézegette benne gyönyörű hematit színű bőrét és szépséges gyöngyszemeit, nem is sejtve, milyen csodának lesz részese évekkel később a lopott tükör segítségével. Csupán ez a tükör nyújtott neki egy kis vigaszt, ahogy azon az estén eddigi otthonát elhagyta.

    Mr. White fia, Dylan paranccsal köszöntötte a lányt. „Eredj a szobámba, ma éjjel ott van szükségem rád! – utasított – Aztán nehogy olyan legyél, mint az előző, mert aki ellenszegül, azt megverem. Ez – mutatott egy fehér szolgálólányra – majd mutatja neked az utat. Na menjetek!” A rabszolgalány rémülten követte a szolgálót, aki azonban nem a fiatal férfi szobájába, hanem a sajátjába vezette. Odébb tolta az egyik ágyat, leleplezve egy titkos ajtót. Felnyitotta, feltárva egy sötét alagutat. Mosolyogva intett Dejának, hogy másszon be. A lány zavartan nézett rá, de lemászott, majd a fehér lány bezárta mögötte az ajtót, visszatolta az ágyat és kisietett a szobából, dolga volt.

    Azonban Dylan meglátta őt a lépcsőn és ráripakodott: „Nincs a szobámban a lány. Eddig tűrtem tőled az ellenszegülést, de most megkapod az összes lányért, gyere!” Megragadta a rémült lány karját és elrángatta a szobájába, ahol levette az övét és verte, verte, amíg a lány eszméletét nem vesztette. „Mondtam neked, hogy megverlek, ha ellenszegülsz. – mondta, elégedetten belerúgva egyet a mozdulatlan lányba – Tudhattad volna, hogy nálunk szót tett követ.” Aztán odahívta a lány húgát, hogy vigye vissza a szobájukba. „De holnap legyen munkára kész, vagy többet nem lakhattok itt!” – ripakodott a rémült kislányra, miközben az kihurcolta nővérét a szobából.

    Eközben Deja végigmászott az alagúton. Közel húsz percig tartó kúszás után végre egy földalatti teremben találta magát. Körülötte hatalmas halmokban álltak a tükrök, mindegyik gyönyörű aranyozott keretben, melyen az M.K. rövidítés volt olvasható. Ugyanazok a betűk, amelyek Deja tükrén. Az egyik halom mögül Deja éneklést hallott, ezért félve ugyan, de belesett a halom mögé. Egy nagy, rozoga faasztalt látott, hasonlóan rozoga székekkel körülvéve. A legkisebb, legrozogább széken egy idős nénike üldögélt, a többi széken pedig kislányok ültek, a legnagyobb sem lehetett több tizenhárom évesnél, a legkisebb talán még nyolcadik életévét sem töltötte be. A néninek sápadt, ráncos bőre volt, fehér, mint a hó, míg a gyermekek bőre a barna és a fekete különböző árnyalataiban pompázott, de Deja meglepetésére mégsem féltek tőle. A legtöbb fehérbőrűtől féltek a rabszolgagyermekek, hiszen hatalmuk volt felettük és bántották, kihasználták őket, de valahogy ez a néni kedvességet sugárzott, így Deja is azonnal érezte, hogy benne megbízhat. A vidáman éneklő társaság tükröket készített. A néni faragta a kereteket, az idősebb lánykák ragasztották bele a tükörlapokat, míg a kicsik csiszolták-vágták azokat méretre.

    Deja mély levegőt vett, majd kilépett a tükrök mögül. Pár percig ott állt, nem vette észre senki, majd egy kislány, valószínűleg a legkisebb, végre meglátta és felkiáltott: „Ruby megint küldött valakit!” Az összes lány Deja felé fordította a fejét, az öreg néni pedig letette a keretet, amin dolgozott, majd szuszogva felállt a székéről és Dejához sétált. „Mondd csak, gyermekem, – üdvözölte mosolyogva – Mi a neved?” Deja halkan, félénken válaszolt: „Deja. Deja vagyok.” A néni mosolyogva intett neki, hogy üljön le az asztalhoz, majd, mikor Deja és a többi gyermek is leült, mesélni kezdett. „Monica vagyok, gyógyító és tükörkészítő. Hogy főképpen melyik, az attól függ, kit kérdezel. A tükreim gyógyító erővel bírnak, bár nem én adok nekik gyógyító erőt. Évente egyszer jön Anestis. Ő egy pegazus, ezért nem élhet velünk az emberi világban. Messze innen, a felhők között él, onnan jár ide, hogy leheletével gyógyító erőt adjon a tükröknek. Már csak két hónap és eljön megint, akkor majd ti is láthatjátok, amint fekete lángot lehel minden egyes tükörre, erőt adva azoknak. Onnantól kezdve ezek a tükrök nem csupán a szépségeteket mutatják majd, – mosolygott – hanem életet is menthetnek. Ha valaki nagyon beteg, vagy súlyosan megsérül, csupán annyit kell tenni, hogy széttörünk egy tükröt, majd az egyik szilánkkal átvágjuk az illető hátizmát. A seb néhány perc alatt begyógyul, nagy, fekete heget hagyva maga után, de még a halálból is bárkit visszahoz. Tudom, durvának tűnik és az is, ha az illető eszméleténél van, akkor nagyon fájdalmas eljárás, de ha nincs más út a gyógyuláshoz, fontos, hogy a lehető leggyorsabban megtegye valaki. De óvatosnak is kell lenni vele, ha van más gyógymód, akkor azt kell alkalmazni, mivel egynél többször nem működik ez az eljárás, mert az előző heget kéne átvágni, ami nem tudna még egyszer begyógyulni. A lányaim, Ruby és Kaia...” – itt abba kellett hagynia. Ugyanis a tükörhalmok közül a rémült, kimerült Kaia lépett elő, élettelen nővérét hurcolva maga mögött. Monica néni felsikoltott, a gyermekek rémülten bámultak, Kaia pedig gyorsan elhadarta, hogy Dylan megverte Ruby-t, mert nem volt hajlandó többé tűrni, hogy elveszi tőle a rabszolgalányokat, mielőtt egyáltalán magáévá tehetné őket.

    Monica néni tehetetlenül simogatta halott lánya arcát. „Még meleg. – suttogta – Ha lenne még tükör, talán még meg tudnánk menteni. Hogy legyen átkozott az a Mr. White, amiért felvásárolta az összeset, aminek varázsereje volt!” Az öregasszony zokogni kezdett lánya holtteste fölött, Kaia pedig átölelte édesanyját. Percekig zokogtak egymás karjaiban, tehetetlenül. Ám ekkor Deja félve megszólalt: „Azt hiszem, az én tükröm segíthet. – hadarva folytatta – A nővéremtől kaptam még kiskoromban, Mr. White-tól lopta nekem. Azt hiszem, itt készülhetett.” Monica túlságosan le volt gyengülve a fájdalomtól, de Kaia odarohant Dejához és átvette tőle a tükröt. „M.K.” – olvasta a monogramot. A gyógyító monogramja. A kislány földhöz vágta a tükröt, mire az darabokra tört. Gyorsan felvette a legnagyobb darabot, majd odarohant nővéréhez. Odébb lökte zokogó édesanyját, benyúlt Ruby blúza alá, hogy ne lássa a vágást, majd egy gyors mozdulattal átvágta a lány hátizmát. Mindenki visszafojtotta a lélegzetét. Eltelt egy perc, majd kettő, három, de nem történt semmi. Végül majdnem negyed óra várakozás után Ruby sebei halványulni látszottak. „Lassan hat a varázs, mert sokáig vártunk, de hat.” – mondta megkönnyebbülten Kaia. Monica még mindig zokogva ölelte lányait, de már nem bánatból, hanem megkönnyebbülésből zokogott. „Deja, az utolsó pillanatban mentetted meg a lányom életét. – mondta – Ezért örök hálával tartozom neked.”

    Úgy egy óra múlva Ruby újult erővel ébredt fel halálából. „Mi történt? Kaia, hogy kerültem ide? – kérdezte zavarodottan – Csak arra emlékszem, hogy Dylan a szobájába vitt.” Kaia meghatottan válaszolt: „Majdnem meghaltál, úgy megvert az a Dylan, de Deja – mutatott rá a kislányra – megmentett.” Ruby óvatosan felállt, majd sírva átölelte Deját.

    Monica, Ruby és Kaia abban egyeztek meg Dejával, hogy a többi rabszolgakislánnyal együtt őt is elviszi majd Anestis a felhők közötti varázsvilágba, ahol az emberi világgal ellentétben szabadon, biztonságban élhetnek majd. Addig pedig bent maradnak a műhelyben, nehogy Mr. White elrabolhassa őket. Ami pedig Rubyt és Kaiát illeti, Monica nem engedte többé, hogy Mr. White-nak dolgozzanak, így Rubynak fel kellett hagynia a  rabszolgalányok mentésével.

    Kaia és Deja hamar összebarátkoztak. Születésüktől kezdve sok mindenen mentek keresztül, így hamar fel kellett nőniük, de egymás mellett újra gondtalan gyermekek lehettek. Bár szerettek a többi gyerekkel játszani, gyakran bújtak el kettesben a többiek elől, hogy a legmélyebb titkaikat is megoszthassák egymással. Egy napon Kaia egy karkötőt adott barátnőjének. Felhúzta Deja karjára, majd felolvasta a rajta lévő szavakat: örökké együtt. „Sosem hagylak el, bármi történjék is.” – ígérte. Deja elmosolyodott, de mosolya hamar lekonyult. „Bárcsak betarthatnád. – sóhajtott – De nemsokára elmegyek a pegazussal és többé nem találkozunk.” Kaia egy pillanatra elgondolkozott, majd így szólt: „Veled megyek.”

    Az indulás napján Deja csodálattal figyelte, ahogy Anestis varázserőt lehel a tükrökbe. Habár sokáig tartott, hiszen többszáz tükröt kellett egyesével belehelnie, ezért a gyerekek előbb-utóbb megunták és inkább játszani kezdtek. Kaia azonban készségesen segített, mert tudta, ez az utolsó nap, amit édesanyjával és nővérével tölt, így minél több időt akart velük tölteni, még ha ehhez unalmas munkát kellett is vállalnia. Monica először nem akarta elengedni kislányát, hiszen még csak tizenkét éves volt, előtte állt az egész élet és ez a költözés hatalmas döntés. De látva, mennyire szereti egymást a két kislány, végül beadta a derekát. Bár Kaia az egész addigi életét feladta Dejáért, látszott rajta, hogy boldogabb, mint valaha. És egy édesanyának csupán ez számít.

    Amikor végre végzett, Anestis szárnyaival felsegítette a lányokat a hátára, majd az éj leple alatt elindult velük a felhők közötti varázsvilágba. Miután a többi kislány álomba szenderült, Deja hozzábújt Kaiához és így szólt hozzá: „Elhagytad miattam a családodat, az otthonodat, mindenedet. Miért?” Kaia megfogta a kezét, amelyen a karkötő volt és így szólt: „Megígértem, hogy örökké veled maradok. És nálunk szót tett követ.”