Kiss Csenge - A lebegő sziget

Kiss Csenge - A lebegő sziget

       Hajnalban újra megtörtént. Fel sem kelt még a nap, de már talpon volt majdnem az egész falu. Fejükben kirajzolódva állt az a kép, amit valószínűleg látni fognak. Fellegtó újdonsült lakói azonban kérdésekkel tele néztek ki új otthonuk ablakán. Mindenki az erdő felé futott. Egy férfi kihajolva kérdezősködni kezdett, mire csak egyvalaki válaszolt. Valami támadott. Egy kislány már izgalommal telve ment volna utánuk testvérével, de apjuk nehezen akart engedni.

Végül viszont megadóan velük tartott, bár aggodalmas léptekkel. A falu lakosaihoz érve azt nem látták, mit állnak körbe. Eltakarták azt a valamit, de nemsokára maguk is láthatták. Egy kis lovaskocsin négy hullát vittek, ám volt egy még életben lévő.

Az édesapa nem akarta, hogy gyerekei azt lássák, de ahogy megindultak, egy mély hang szólalt meg. Hosszú, fekete ruhában volt az úriember, kalappal a fején. Komoly ábrázattal és jól megválasztott, magabiztos szavakkal élt.

-          Ez már a sokadik alkalom, hogy az a bestia ránk támadt. Eddig csak védekezni próbáltunk, most viszont mi leszünk a vadászok!

A tömeg éljenezni kezdett, az apa pedig próbálta gyerekeit távol tartani a kocsitól, ahogy az mellettük haladt. Aztán a főtéren balra fordulva a lovakat egy kívülre eső házhoz irányították. Odaérve levették a túlélőt, majd bevitték a házba a gyógyítóhoz, de már ő sem tudott rajta segíteni. Sebei túl mélyek voltak és sok vért vesztett. Az immár szintúgy halottat visszatették a szekérre, majd továbbhajtottak velük.

            Másnap a mindössze néhány hete itt élők ajtaján kopogtattak. A kislány nyitott ajtót.

-          Mit szeretnél? – kérdezte illedelmesen.

-          Apukáddal lenne egy kis megbeszélnivalóm. Itthon van?

S addigra már az édesapa is leért. A küszöbön egy húsz év körüli fiú állt. Az apa elküldte lányát, mit az idegen türelmesen megvárt, majd kezdeményezett.

-          Sam Koner, igaz?

-          Igen – válaszolta meglepetten. – Miért jöttél?

-          Egy vélhetően fontos ügyhöz kellenél. A falu vezetője küldött érted. Erről a lényről esne szó.

-          Miért én?

-          Mert a harcképes férfiak közül mindenkit behívtak. Ha ez megnyugtat, a katonákat is bevonták.

Mindeközben a kislány bátyja is odament hozzájuk, egyrészt húga kérésére, másrészt kíváncsiságból. Az ajtóban még mindig a csevely ment, így csöndben maradt míg a küldött felfigyelt rá.

-          A fiad? – kérdezte a férfi háta mögé bökve az állával.

-          Igen.

-          Hány éves vagy?

-          16 vagyok csak – válaszolta.

-          Oh, az szuper – mondta, szinte kiáltotta az ifjú. – Te is jöhetnél. Több szem többet lát. Mi a neved?

-          Na állj – szólt közbe a fiú apja. – Értem jöttél.

-          Igen, ez volt a dolgom. De én sem voltam sokkal több, szóval ő is beszállhatna. Ha akarod, rá kétszerannyi felügyelet fog jutni.

-          Jó – mondta végül Sam, meggyőzve magát, hogy nem lesz baj.

Felesége tudtával a fiú elvezette őt és fiát, Maxet, a találkozópontra. Ábel, mint később bemutatkozott, nem mondott magáról sokat, csak azt, hogy ő sem innen származik, mikor beszélgetésbe elegyedett a vele közel egyidős fiúval. Mivel mindketten foglalkoztak állatokkal, viszonylag hamar megtalálták a közös hangot. Kora ellenére nem sokkal tizenhetedik életéve betöltése után bevették, hogy segítsen vadászni arra, ami akkor már egy hónapja szedte áldozatait. Sokszor önfejű, nála idősebbeket nem mindig tisztelő természete miatt sokan megvetették, viszont ügyessége miatt rendszeresen megtűrték.

            A táborba érve Ábel odakísérte őket egy jókora sátorhoz, majd el is ment onnan. Kicsit várniuk kellett, azután pedig bemehettek a vezetőhöz. Az ezredes a térképét nézte éppen, miközben felettese mondta neki a fejleményeket. Miután befejezték a konzultációt a katona távozott. A parancsnok fogadta is őket, s egyből a tárgyra tért. Sam jól értett az állatokhoz, ezért kitűzött feladata az lett, hogy derítse ki, mi a fenevad gyengesége, miután terv szerint előcsalogatják.

            A lényről minden eddigi információt megkaptak. Ameddig csöndben hallgatott, Max elgondolkozott azon, hogy lehet csak egy átváltoztatott állat, de a tények ezt cáfolták. A falu legalább fele azt hiszi, hogy sebezhetetlen, viszont több esély van arra, hogy páncélozott, mint nemrégiben kiderült, főleg a hátizmait fedő kemény bőr és azok környéke.

            Az előző próbálkozásuk bármily furcsán is hangzik, tükrökkel történt, amiket a hold segítségével azért használtak, mert azt hitték, a fenevad érzékeny a fényre, másodszor pedig agresszivitását akarták ellene felhasználni, hogy „megtámadja” magát. Egyik sem működött.

Az adatokat jól elraktározva a sátorból kiérve két sötétzöld-világoszöld-fekete foltos terepszínű ruhába öltözött felderítőt vettek észre, akik már nyugalmukat elvesztő, aranycsíkos tigriseiken lovagoltak. Mágiájuk felhasználásával képesek erre, ahogy Sam és Max is. Ők csupán lehetőség hiánya által nem használják erejüket. Ámbár fontosabb képességekkel rendelkezők szintén jelen voltak a csapatokban, védekezésre készen. Estefelé látták, hogy Ábel visszajött a táborba, de semmit sem akart elárulni arról, hol járt. Az egyik őr, miután összeveszett vele, elmondta, hogy ő sokszor csinál ilyet, ami bár gyakran segítség, „Néha szó szerint olyan, mintha másik elmével gondolkodna. Számomra nagyon furán viselkedik” – mondta. Később viszont kiszedték belőle, hogy csak kötszerért ment.

            Mikor már teljes sötétség uralkodott, a két felderítő visszaért. Tigriseiknek most már fénylettek a csíkjaik és apró mintázataik. Jó hírekkel tértek vissza. Be tudták határolni, merre keressék a „prédájukat”, és, hogy eddig nem támadott. Erre az ezredes megindította a csapatokat. A táborhelyet elhagyva az erdő egy olyan arcát mutatta, amelyet nappal senki sem láthatott. A fák törzseinek barázdáitól elkezdve, leveleiken át, bokrokkal karöltve fénylettek, ragyogtak a sötétben, mint ahogy egy-egy meglátott erdei állat is meg-megmutatta kinézetét. Az erdő életre kelt. Ám ahogy mentek egyre beljebb, úgy a csend éppúgy nőtt. Néhány béka a közeli kis tavakba való csobbanását még hallani lehetett, utólag viszont csak azt, ahogy a hideg szél fújja a leveleket.

            Egy kis holdsütötte tisztásra érve megálltak. Ez volt az a hely, ahol a lény utoljára támadott. Nyugodt, csendes és meglehetősen árnyékos hely. Szinte ideális nagy testű állatoknak is. A katonák parancsra hallgatva a csapdák felállításába kezdtek, a felderítők tigriseikkel nekiláttak biztosítani a területet, mindezalatt az íjászok magasabb helyeket kutatva feltöltötték íjaikat mágikus italokba mártott nyilakkal.

            Sam és fia Ábellel együtt az egyik majdhogynem kidőlt fa tövében vártak pár íjásszal. Közben Max észrevett a különös fiú karján egy már begyógyult sebet. Úgy tűnt, mintha vérezne, holott nem.

-          Mi okozta? – kérdezte, mire Ábel meglepően gyorsan válaszolt.

-          A lény, mi más – felelte kis idegességgel a hangjában.

-          Azt hittem valamilyen ragadozó tette, amivel foglalkozol – folytatta a nála kissé fiatalabb társa, mire az idősebb már félhangosan és kicsit dühösen csendre intette.

-          Oké, oké, most maradj csöndben!

Az édesapának erre nem jó szemmel tekintve lett volna néhány szava, de akkor hirtelen mögülük előtört a várt bestia, s karmaival megsebezte Samet és az egyik íjászt. Egy katona kikapta az íjat a kezéből és a lény hasára célzott vele. A célpontot ugyanakkor nem találta el, hegye a földbe fúródott. Ábel és Max ép bőrrel megúszta. Meglapultak és figyeltek. A fenevadat mindössze egy háló kapta el, amiből szinte gond nélkül kiszabadult, és tovább támadott. A katonákat farkával fellökte vagy megpróbálta eltaposni őket, miközben gyors mozgását kihasználva ugrással menekült a nyilak elől. A sérülteket rejteni próbálták társaik, ellenségük pedig ezidőtájt folytatta a tombolást. Az egyik felderítő tigrisét a lény felé irányította és nekitámadt. A két állat felágaskodva egymásnak feszült, egészen addig amíg a bestiának sikerült felsértenie ellenfele bőrét. A tigris meghátrált, ezzel utat engedett ellenfelének, hogy elmenekülhessen.

            Majdnem egy tucat sérült, két halott, és a sikertelen akció. Sam karsérüléssel, a mellettük lévő íjász pedig súlyosabb sebekkel élték túl, bár ők még a szerencsésebbek voltak. Veszteség sok volt, ám az ezredes mégis tudott egy jó hírrel szolgálni.

-          Most kaptam az új feljegyzést, hogy a lény megsérült a lábánál. Tehát nem sebezhetetlen! Holnap újra támadunk.

Ezzel a parancsnok visszairányított mindenkit a táborba. Út közben Max ecsetelni kezdte édesapjának az elméleteit. Azt gondolta, Ábelnek valami köze lehet a lényhez, úgy vette észre, mintha kerülné a témát és az elmondások alapján már őt is fúrdalta a kíváncsiság, hogy hova tűnhet el annyiszor.

-          Tehát meg akarod gyanúsítanod őt? – kérdezte az apa, miután Max végzett a mondandójával.

-          Csak… különös ez az egész körülötte… - válaszolta ismét elmélyülve a gondolataiba.

Visszaérve a sérülteket ellátták, mindenki lepihent és evett ahogy a nap már kezdett feljönni a fák mögül. Ábel csak lézengett egy ideig, majd odament az egyetlenhez a korosztályából.

-          Van nálad kötszer? – kérdezte.

-          Van – válaszolta Max, furcsállva, hogy Ábel kicsit biceg. – De nem volt nálad?

-          Elhasználták a katonák számára – felelte.

-          Oh, oké. Megsérültél?

-          Igen – hangzott a gyors válasz Ábeltől.

-          Mikor?

Erre a különös fiú már megakadt egy pillanatra. – Amikor a lény kirontott. Ráestem a lábamra.

            Ezután Ábel fogta a kötszert és megint az erdő felé vette az irányt. Eközben Sam is odament fiához, aki miután elmondta neki a történteket, már menni is akart engedélyt kérni a parancsnoktól, hogy követhesse most már tényleges gyanúsítottját. Apja vele tartott. Az ezredes kissé megdöbbenve látta újra az új lakókat, de mikor az ifjú elmondta minden észrevételét a különös fiúhoz kapcsolhatóan, meglepődötten fogadták, hogy a parancsnok hitt Maxnak, és Ábel után engedte őket, sőt pár íjászt és az egyik felderítőt is utána küldte.

            A tigris visszavezette őket a tisztásig, ahol a túloldali erdő szélénél meglátták Ábelt. Háttal ült nekik, mellette pedig egy kötszerguriga foglalt helyet és mintha magához beszélt volna, olyan hallkan, hogy alig lehetett érteni.

            Az egyik íjász megszólította. – Mit csinálsz ott? – Semmi válasz. – Van közöd a lényhez? – kérdezett újfenn.

            Erre váratlan dolog történt. Ábel felállt, lassan megfordulva pedig mögüle kijött a gyenge napfényre a sok ideje üldözött fenevad. A hideg levegőben látni lehetett a leheletét és mancsán felfedezhetővé vált a kötszer is. Egyből rácéloztak, mire Ábel elküldte a bestiát, és együttműködött. A falu vezetője elé állították és mindent nyugodtan bevallott. Mikor rátalált a lényre, titkon vérkötöttséget alakított ki, mert gyűlölte saját mágiáját, ami csak pusztítani tudott. Bűneiért meg is fosztották nem kívánt erejétől és száműzték Fellegtó szigetéről. Nem látták őt többé, de a lényt sem.