Kelemen Blanka - Szóforgatók

Kelemen Blanka - Szóforgatók

    A rozsdásodó kapu nyikorogva kinyílt. Aggódó tekintettel Leóra pillantottam, aki huncutul rám mosolygot és kezeivel gesztikulálta, hogy induljak el. Sóhajtottam egyet, majd bevetettem magam a végtelennek tűnő bozótba. Az ágak recsegtek, ahogy eltoltam őket az útból. A bokrok olyan magasra nőttek, hogy nem láttam semmi mást magam előtt. Hamarosan ritkulni kezdett a bozót jelezve, hogy közel vagyunk az elhagyatott kastély falához. Futólépésben haladtam tovább és egy keskeny ösvényre érkeztem, amely az épület fala mellett haladt. Megálltam és felpillantottam az előttem magasodó kastélyra. Ahogy nyakamat meresztve bámultam a kopott aranykeretű ablakokat és a díszes szegélyt, amely körbe futott az omladozó épület falain, a fiú is kilépett az ösvényre, majd engem kikerülve tovább indult.

    - Nem jössz? – kérdezte felém fordulva.

     A fiúra meredtem és lassan követtem őt az ösvényen. Befordulva az épület sarkánál és megláttam a bejáratot. A kétszárnyú vaskos faajtót díszes vasrácsok keretezték. A bejárat mellett borostyán indák nyújtózkodtak a falon. Leó az ajtó elé lépett és egy pajkos mosolyt villantott felém. Amikor beértem őt, kezét a vaskilincsre helyezte és lenyomta. Nagyot nyeltem, próbálva leszorítani a bizonytalanságot, hogy nem kéne itt lennünk ezen az elhagyott telken. A hatalmas ajtó nehézkesen nyílt ki. Beléptünk az előtérbe. A padlón mindenhol kőtörmelékek voltak szétszóródva, a falakról hullott a vakolat és a falfestések a plafonon kívül nem sok helyen maradtak meg. A belső udvart elhatároló fal a lépcső mögött teljesen leomlott. A növények egyre beljebb kúsztak a romos épületbe. A fiú jobbra vette az irányt egy nappalinak tűnő helyiségbe. Bútorok nem voltak odabent és az ablakokat is bedeszkázták. A kandalló még állt, előtte egy piszkavas feküdt a földön. Több omladozó falú üres szobán is áthaladtunk, amikor egy nagy fehér ajtót kitárva a bálteremben találtuk magunkat. A terem világos volt és néhány törött ablakot kivéve épen megmaradt, persze bútorok nélkül. Csak egy leharcolt zongora szomorkodott a sarokban.

Tátott szájjal sétáltam végig a termen. A díszes mennyezet és a csillogó ablakkeretek elképesztő látványt nyújtottak.

    - Mondtam, hogy tetszeni fog Maja! – Leó a zongorához sétált, majd megpróbált leütni néhány billentyűt, de nagy részük be volt ragadva, így csak pár halk, hamisan csengő hangot tudott kivarázsolni a hangszerből.

    - Se baj. Nem kell feltétlenül zene. – mondta, majd peckesen felém sétált.

    Kérdően néztem rá, ahogy Leó odanyújtotta a kezét.

    - Szabad egy táncra?

    Mosolyogva forgattam a szemem, majd a fiú megcsókolta a kezem. Belekapaszkodtam a vállába, mire a hátizmai megfeszültek. Elkezdtünk körbe-körbe keringőzni a teremben. Nevetve botladoztunk, mert Leó egyfolytában a lábamra lépett.

A rögtönzött táncóra után felfedeztük a kastély többi részét. Végig jártuk az emeletet, majd kimentünk az erkélyre, amely az egyik hálószobából nyílt. Rákönyököltünk a fehér oszlopok tartotta korlátra és onnan csodáltuk a naplementét.

Pár percig csendben legeltettük szemünket a tájon, majd egyszer csak hangokat hallottunk odabentről. Mindketten összerezzentünk és ijedten egymásra meredtünk

    - Menjünk be! Gyorsan!- Leó hirtelen megragadta a kezem és visszavezetett a szobába.

    - Tudtam, hogy nem lett volna szabad ide jönnünk! – suttogtam ingerülten.

    - Nyugi már! Nem lesz semmi baj. – mondta a fiú és az ajtó felé húzott.

    Résnyire nyitottuk az ajtót és kikémleltünk a folyosóra. Több férfit és nőt pillantunk meg, akik a könyvtárszobába sétáltak be. Mind szokatlan öltözetben. A férfiak hosszú öltöny kabátokban voltak, cilinderrel a fejükön. A nők földig érő ruhákat viseltek és különlegesebbnél különlegesebb fejdíszeket. Mindegyikük könyveket és bőrborítású füzeteket szorongatott.

    Amikor az utolsó ember is bement a könyvtárszobába Leó kilökte az ajtót és kilépett a folyosóra. Fejével biccentett, hogy kövessem.

    - Te megkergültél? Nem tudjuk mit csinálnak odabent, bajba is kerülhetünk! – ripakodtam rá, amint nyomába értem a folyosón.

    - Ne mondd, hogy te nem vagy kíváncsi mi ez a maskarabál? – Leó kinyitotta a könyvtár mellett lévő szoba ajtaját és beslisszolt.

    - Ennek nem lesz jó vége. – sziszegtem a fogaim között miközben követtem őt.

    Innen nyílt egy oldalajtó a könyvtárszobába. Óvatosan kinyitottuk, hogy lássuk mi történik odabent. Meglepetésünkre, az a rengeteg ember, akit láttunk bejönni, köddé vált. Tágabbra nyitottuk az ajtót és láttuk, hogy öten tartózkodnak odabent. Az üres könyvespolcok között állt egy tükör, amelyet arany borostyánindák szegélyeztek, a tetején pedig egy arany sárkány ült két szőlőlevél között. Egy férfi állt közvetlenül előtte, hosszú pávatollal a kalapján, a többiek mögötte sorakoztak.

    - Aperi viam per vitrum – mondta a férfi, majd átlépett a tükrön, ami világítva fodrozódni kezdett.

    Meglepett arccal Leó felé fordultam, aki szintén elcsodálkozott az előbb látottakon. A következő négy ember is átlépett a jelszót kimondva és amikor az utolsó férfi is eltűnt, benyitottunk a könyvtárba.

    Egy gyertya égett a mahagóni asztalon a szoba közepén. A fénye bevilágított mindent. Odaléptem a tükörhöz és megérintettem, de a felülete szilárd és hideg maradt.

    - Aperi viam per vitrum – suttogtam, majd újra a tükörhöz értem, amely most fodrozódni kezdett az ujjam körül.

    Felemeltem a jobb lábam és beleléptem. Az egész testem bizsergett, ahogy fehér fény vett körül. Amikor elhalványult a fehérség, egy kertben találtam magam. De nem csak egy egyszerű kert volt. A bokrokon minden virág világított, lámpások kékes lilás fénnyel lógtak le a fákról és a térkő kanyarogva egy asztalhoz vezetett. Az asztalon gyertyák sorakoztak, köztük különleges virágok álltak vázákban.

    Egyszer csak éreztem, hogy valaki mögém áll és a karomat megragadva egy formára vágott tuja bokor mögé ránt.

    - Majdnem megláttak!  - mondta Leó a jelmezes emberekre mutatva, akik az asztal körül ültek.

    Az asztalfőn ült a férfi pávatollal a kalapján. Megemelte bronz borospoharát és egy töltőtollal megkocogtatta.

    - Alkotótársaim! Szeretném, ha elkezdenénk a Szóforgatók ma esti felolvasókörét. Remélem mindenki termékeny volt a legutóbbi ülésünk óta és ma is hallhatunk sok remek művet.

    A férfi levette a kalapját, kezével leírt pár kört a karimája körül és kihúzott egy cetlit.

    - Á! Celeste, örömmel töltene el, ha te kezdenéd meg a felolvasást.

    Az asztal másik vége felől felállt egy hölgy, akinek sötétkék háló takarta el a fél arcát. Felemelte a bőrkötésű jegyzetfüzetét szárított virágokkal a borítóján és olvasni kezdett:

A gyógyító

„Gyógyítóan hatott a csók,

de nem még sem ragasztotta meg törött lelkem,

Gyógyítónak tűnt a szó,

de nem csillapította vágtázó eszem…”

    Amikor befejezte a verset, az emberek csettintéssel dicsérték. Celeste után sorba jöttek a többiek és mindenki felolvasott egy, néha több verset vagy prózát amit maga írt. Leó és én levegőt is alig vettünk, annyira figyeltük az eseményt.

    Mikor mindenki sorra jutott, az asztalfőn ülő férfi beszédet mondott, majd koccintottak. Egy fél óra telhetett el, amikor befejezték a beszélgetést és az első ember a tükör felé indult. A kert lassan kiürült és a pávatollas férfi is a tükörhöz lépett, hogy visszatérjen a valóságba.

    Mi kiléptünk a bokor mögül és mindketten az asztal felé vettük az irányt. Az üres borospoharak között néhány papír lap is hevert. Arrébb toltam az egyik bársony széket, hogy jobban az asztalhoz férjek. Felemeltem egy köteg papírt, amit makulátlan kézírással íródott szöveg lepett el. Szemem végig siklott a folytatólagos mondatokon, amelyeket olyanok voltak, mintha már olvastam volna őket. Az utolsó oldalig lapoztam. A lap alján a „C. S.”  monogram állt, Celeste írását tartottam a kezemben. Valaki más ülőhelyéről is felkaptam egy lapot, amire verseket jegyeztek le. Minden vers alá a Gabriella White nevet írták. Ismerősen csengett, biztos voltam benne, hogy hallottam már valahol. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a kerti lámpások fénye elhalványul és az asztalon sorra kiégnek a gyertyák. A levegő hirtelen hidegebb lett.

    -Mennünk kell! – mondta sürgetően Leó, aki egy az asztalfőn hagyott jegyzetfüzetet tartott a kezében, majd a hónalja alá vágta és felém indult.

    A tükörhöz sétálva a levegő annyira lehűlt, hogy láttam a leheletünket magunk előtt.

    -Figyelj Maja, lehet idióta kérdés, de neked nem ismerős a Gerald Roman név? –kérdezte Leó maga elé tartotta a jegyzetfüzetet, amin a „G. R.”  monogram díszelgett.

    Az arcom elsápadt, amikor minden kitisztult a fejemben. Az Szóforgatók irodalmi társaság tagjai nem voltak mások, mint híres írók és költők. Celeste, a páva tollas férfi és a többiek nevének eredete beözönlött az agyamba, eszembe juttatva a műveket, amiket ezelőtt tőlük olvastam. Ekkor az egész kert elsötétült, csak a tükör fénylett. Ijedten odafutottunk és halkan elsuttogtam a jelszót.

    - Aperi viam per vitrum.

    Hamarosan a könyvtárban találtam magam. Hátra fordultam Leot várva, aki az aranyozott keretű tükörben megbotolva hasra esett. A füzet kiesett a kezéből és több lap is szétszóródott a padlón. Lehajoltam, hogy felszedjem őket, de a szemem megakadt az egyik papír szavain. Kezem remegett, ahogy tartottam a lapot. Az agyam alig tudta a sokktól összerakni a mondatokat.

„ A két fiatal félve, de a tilosban járás izgalmával vezetve vágtak át a kastélyt körül vevő bozóton. Odabenn kíváncsian rohantak át a romos termeken…”