Józsa Izabella - Arszinoé átka

Józsa Izabella - Arszinoé átka

Ahogy belépünk a hatalmas terembe, azonnal megpillantjuk a férfit. Éppen a létrán állva, kezében az ecsettel és a palettával egy freskót fest. Ő Ikarosz. Az a fajta ember, aki akaratlanul is vonzza mások tekintetét. Ő, a jóképű művész, mindenkit elkápráztat. Kívülről egy igazi úriember, egy határozott férfi, de ezt csak megjátssza az apjának, Daidalosznak, és másoknak, hogy szimpatikus legyen és hogy megbízzanak benne. De valójában egy álmodozó, imád egyhelyben ülni, gondolkozni és tervezgetni. Viszont a vágyaiért nem tesz sokat. Ha mások ismernék igazi énjét, lustának tartanák, nem bíznának meg benne. Nem adnának megbízást neki, mint most a király, Minósz, ezért is fedi el valódi énjét.

Most hihetetlenül összpontosít a munkájára, faarccal és tágra nyílt szemekkel végzi a feladatát, mert a legkisebb hiba is elrontaná a művét. Ecsetjével most Prométheusz alakját formálja meg, amint a tüzet tartja a kezében. Alkotásában próbálja visszaadni karaktere érzelmeit, elszántságát és vakmerőségét is. Ezért is ő az egyik legtehetségesebb festő itt, Krétán. Itt vendégeskednek apjával néhány hétig, amíg elkészül a labirintus a Minotaurusz számára.

Letette az ecsetet és a palettát, majd kiment a csarnokból.

­­­­­*   *   *

Arszinoé a kunyhója ablakánál ült és az üvegen át az eső után keletkezett szivárványt csodálta. Teljesen elvarázsolta a látványa, csak nézte-nézte a jelenséget, nem tudta levenni róla a szemét.

Lassan az idő múltával a szivárvány álomba ringatta. Egy virágzó rétet látott tele fákkal, pillangókkal, még egy őz is kimerészkedett ide az erdő sűrűjéből. Nagyon idilli kép volt ez. Majd hirtelen az égből egy hatalmas koporsó zuhant le. Egy kis ideig elsötétült a kép, majd személyváltás történt. Eddig csak egy szemlélő volt, de most már ő az, aki lezuhant az égből. Be van zárva egy koporsóba! — nyilallt bele a felismerés. Nehezen tudta eldönteni, hogy sírjon vagy kiabáljon. Majd minden erejét összeszedve sikított egy nagyot. Olyan sikítás volt, amire csak a gyermekek képesek. Kiáltott segítségért, sikoltott, üvöltött, toporzékolt, neki is rohant a gigantikus koporsó falának. De semmi sem történt. Majd hirtelen már kint volt a friss levegőn. Próbált elszaladni, de valami mintha mindig megakadályozta volna. Lenézett magára, de nem azt látta amire számított: fekete földig érő köpenyt viselt, és kezében egy kaszát tartott. Sikítani akart, de nem tudott, akármennyire próbálta. Érezte magán, hogy szomjazik a vérre, más halálára. Szeme kezdett megfeszülni, figyelte, hátha feltűnik egy árva ember. De hiába szomjazott rá, mert nem jött. Itt riadt fel az álmából.  Zihált. Zihált talán percekig. Csak lassan tudta megnyugtatni magát, ez nem a valóság volt, csak ő maga. Egy metaforában, amit minden bizonnyal az istenek küldtek neki. Hogy tisztázza magát, hogy ki és mi ő. 

Ahogyan később belenézett a tükörbe, önmagát látta, egy végtelenül csúnya, bibircsókos gonosz boszorkányt. Undorral nézett magára. Nem utálta magát, csak a külsejét, hiszen őt, egy kislányt Héra teremtett meg egy boszorkány testébe. Ezért is van úgymond két személyisége. Igen, ilyen rút ő kívülről, ám belülről egy igazi tündér. Mindig úgy érzi magát, mint az álmában: bezárva, segítségért kiáltva.

Rálehelt a tükörre, és azt az egy szót írta rá, hogy Ikarosz. Rá gondolt most is. Érdekelte, hogy mit csinál ő, és a tükör megmutatta: a fiú eddig a nagy csarnok faliképét festette, majd kiment az épületből sétálni egy kicsit. Mi lenne, ha élőben is meglesné? — bújt elő belőle a pajkos gyermek.

Vette is a kabátját és elindult a központ felé. Hamarosan meg is látta őt, amint egy padon üldögél. Arszinoé gyorsan elrejtőzött az olajfák árnyékában, nehogy észrevegye Ikarosz. Igen félénk teremtés volt. Csak néha tekintett ki búvóhelyéről, de akkor lehet, hogy túl hosszú ideig is nézhette a férfit. Ő kezét összefonta és a távolba nézett, néha magában is beszélt. Úgy látszott, valamin nagyon töpreng, mintha vívódna. Bár tudnám, mi az… — gondolta Arszinoé —, sőt, igazából meg is tudhatom, tükörmágiával. A nő elkapta a fejét, várt egy kicsit, majd újra ránézett a férfira. Igen jóképű és izmos ember volt. Arszinoét szinte úgy megbabonázta, mint a szivárvány a mai nap.

Ikarosz egyszer csak hirtelen felkapta a fejét, és pont arra az olajfára nézett, ami mögött ő bújt meg. Várt egy kicsit, majd észrevétlenül elsietett.

A fiú csak egy körvonalat látott elsietni. De vajon ki lehet ez? Mostanában kezdett hozzászokni, hogy a nők többször is megbámulják és figyelik.  Érezte a levegőn, és a szíve mélyén is, hogy ő más, mint a többi.

Nagy izgalommal tért vissza a kastélyba, és apja elé állt:

— Apám —, kezdte —, úgy döntöttem, hogy holnap elhagyom a szigetet. Muszáj elmennem, én itt nem tudok megmaradni! Annyira elvágyódom Leszboszra, a művészet bölcsőjébe, ahol végre kiteljesedhetnék.

— Fiam, nem engedem! — kezdte nyugodtan —, most életveszélyes lenne elhajózni. A zátonyok az eddigi legélesebbek Kréta partjainál.

— De apám, kérlek, én nem bírok ki még egy napot itt. Gondolj bele milyen idilli mindennapjaim lehetnének, sokan vennének festményeimből, és végre szerezhetnék magamnak egy mentort, hogy majd világhírű lehessek.

De az apa hajthatatlan volt:

— Válaszoltam kérdésedre: most nem, se holnap. Majd kitalálok valamit, addig is próbáld átvészelni ezeket a napokat —, kérte a legnagyobb megértéssel fiától.

*   *   *

A fák hajladoztak a komor éjszakában. A szél süvített, a varjúk károgtak, esőfelhők gyülekeztek. A varázslónő felpillantott az égre. A felhők teljesen beterítették az eget, már a Nap fénye is eltűnt. A hangosan süvítő szélben a fák hajladoztak, de annyira, mintha ki akarnának törni a földből.

Érezte, hogy a természet üzenni akar neki, és akkor egy csapat szárnyait verdeső varjú bekerítette. Azt károgták borzasztó hangosan:

— Ikarosz el akarja hagyni Krétát! —, és folytatták. Arszinoé körül keringtek, amíg a nagy hatástól ő el nem ájult. Mikorra visszanyerte az emlékezetét, már pirkadat lehetett. Tudta ezzel is a természet üzen neki, tudta, hiszen jós boszorkány volt. A kislány oldala máris tudta mit kell tennie: csak annyit mondott félhangosan, hogy szobrok. Ezt a szót lehelte a levegőbe, ami ott szárnyat bontott és elrepült a dolgára.

Van néha olyan, hogy pont az elképzelésünk ellentétét cselekedjük, mikor véletlenül saját magunknak teszünk keresztbe. Mikor a saját helyzetünket nehezítjük. A boszorkánynak sokszor van ilyen, mikor a rossz oldala győzedelmeskedik a jó felett, és az cselekszik.

Arszinoé a komor szobája földjén ült. rezzenéstelen arccal dobta bele a kandallójába az összes szép dolgot, amit maga körül talált. Kifejezéstelen arccal dobta a tűzre a virágait, a másik énje rajzait és sok más vidám holmit. Készülődött. Tükrét a szoba közepére helyezte el, köré az égő gyertyáit helyezte el. Megállt, becsukta a szemét és rágondolt a szavakra. Majd ki is mondta halkan: Vox mortis vocat animas sine ruce. Rálehelt a tükrére és felírta ezt a hat ördögi szót rá. Ez a kulcs az egész rituáléban. Egyre hangosabban mondta, eljutott a normális hangerejéig, majd kicsit hangosabban. Még hangosabban, már kiabált, majd üvöltött, torkaszakadtából.

— VOX MORTIS VOCAT ANIMAS SINE RUCE!

Beleremegett, a kandallóban pislákoló tűz, a falak, kóbor macskák nyávogva futottak el a kunyhótól. És akkor az a pár szó életre kelt. Hirtelen kitörtek a tükörből, az összetört darabjaira. A szavak megelevenedtek, jelentésük bekövetkezett. Az átok beteljesedett. Ami így hangzott: Ikarosz hátizma gyengülni kezd, egyre jobba leépül, elsorvad. Soha nem hagyja el a szigetet! A nő a földre esett eszméletlenül.

*   *   *

Ikarosz ezen a napon nem tett semmit. Nem hagyta el a szigetet apja kérésére, igazság szerint lusta is volt a cselekvéshez. Egész nap a heverőn feküdt, gyümölcsöt csipegetett és körülvette magát nőkkel. Szokatlanul is érezte magát, mintha nem is saját maga lett volna. De ami este történt, az volt az igazán furcsa. Vacsora után elindult szokásos sétájára. Közben szembetalálkozott apjával, aki elújságolta, hogy most járt a szoborparkban, és az ő szobrai közül is van néhány. Kíváncsi volt apja műveire, tehát a park felé vette az irányt. Most már annyit sétált itt, hogy szinte kívülről fújja, hogy melyik utca hova vezet. A park igazán szép volt, sok szobor volt ott, köztük az apja munkája is. Mikor megdörzsölte szemét, azt hitte nem lát jól: a szobrok elkezdtek mocorogni, ásítottak egy nagyot, mint akik hosszú mély alvásból keltek fel. Ikarosz tágra nyílt szemekkel figyelte őket, elkezdett hátrálni, majd észrevette, hogy a mögötte lévő szobrok is ébredeznek. Kicsit fájlalta a hátát, vajon el tudna futni előlük? Nem volt benne biztos, de azért megpróbálta. Hirtelen megindult a kijárat felé. De nem jutott messze, mert az egyik szobor elélépett. Visszaerőszakolta őt a helyére, ő meg csak figyelt. Közeledtek felé és azt kántálták:

— Hallgass apádra, Ikarosz, ne próbáld elhagyni a szigetet, mert az életedbe fog kerülni!

Csak amikor reggel kikászálódott az ágyból, érezte igazán, mekkora fájdalom gyötri. Háta különböző pontjain nyilallt bele a fájdalom. Mikor az egyik alábbhagyott, a háta másik pontján érezte a kínt. Emlékezett, mit tanácsolt neki tegnap az egyik szobor, ezért úgy döntött, ma mindenképp felkeresi. Az ebédlőbe találkozott Daidalosszal, aki látta szenvedését, és kérte, látogasson el a város közelében élő gyógyítóhoz.

— Ugyan, apám, semmiség. Csak sajog a hátam… — válaszolt Ikarosz.

Aznap este az apa fia sokat beszélgettek, most talán évek után rendesen tudtak beszélni egymásnak az érzéseikről. Daidalosz retteg Minósztól és utálja ezt az egész szigetet, fia is hasonlóképp vélekedett.

Majd végül az apa fia elé tárta az ötletét: tervez majd mindkettőjüknek szárnyakat, amikkel végre maguk mögött hagyhatják a szigete.

 Ez a munka napokon át tartott. Míg Daidalosz egy műhelyben dolgozott, addig a fia a lakosztályában pihent. Rettenetesen fájt a hátizma, annyira, hogy még az ágyból is alig tudott kiszállni.

 — Hogy fogok én ilyen állapotban repülni? — tette fel a kérdést magának napjában többször is.

De nem talált rá választ.

Órákig csak az ágyában ült, és rajzolt, néha elbóbiskolt, majd felriadt. Próbált kiszállni az ágyából, de akkora kín hasított a hátába, hogy azon nyomban a földre esett. Próbálta tornáztatni a hátát, de nem igazán sikerült neki. Ezeken a napokon nagyon lehangolt volt, nem igazán tudta, hogy mit kéne tegyen, tehát imádkozott. Az istenekhez, ez volt talán az első kétségbeesett kiáltása feléjük. De mintha azok meg se hallották volna. Egyre közeledett a nagy nap, és Ikarosz még mindig gyengélkedett. Majd eljött, mint a halálraítélt ért a hóhér.

Másnap, az indulás napján komor, borús reggellel kezdődött a nap. Ez egy jel, gondolták, lehet így üzennek az istenek nekik, de ennek ellenére előhozták a szárnyakat.

— Úgy működik —, kezdte az apa —, hogy ha jobbra akarsz menni, akkor a jobb karodat húzod hátra, ha meg balra, akkor a balt. De óvatosan, fiam, ne menj túl közel a Naphoz, mert megperzselődik a szárnyad.

— Köszönöm apám, ígérem, nem fogok —, majd belebújt a szárnyba.

Még utoljára körül nézett ezen a furcsa szigeten. A hatalmas fényűző palota eltakarta a szép hegyeket. Ez olyan különös sziget. Egyszerre ördögi és angyali. Megvan benne a gyűlölet, a gonosz, de közben a háttérben ott lakozik az a kis varázs. Csodálattal gondolt vissza az emlékére a névtelen gyógyítónál, ez az emlék örökké élni fog a szívében. De ő, aki csak a szépért és a jóért élt nem tudott volna itt maradni, ezen az ördögi szigeten. Felkapta a hátára a szárnyait és elindult apja után a magasba. Csak most gyengül a fájdalma, olyan megkönnyebbülő érzés volt, mikor a felhőre feküdt le. Csak szállt fel a magasba és nem foglalkozott semmi bajjal. Hirtelen elfelejtette minden fájdalmát, ami az előző napokban mintha egy koporsó lett volna. Csak arra vágyott, hogy magasabban, gyorsabban szelje a levegőt. Arra gondolt, mennyi mindent csinál, mikor végre Leszboszba érnek.

Leszboszba, a művészetek városába, ott alkothatna, a leghíresebb festőkkel találkozna és ők inspirálnák. Talán egy nap ő is olyanná válhatna. És ott lenne az a sok nő, aki a kegyeimért fog ábrándozni. Végre talán megtalálná az a szerelem, ami után a festményekben és az életben is kutat.

Annyira elvarázsolta a szabadságérzete, hogy nem is vette észre, mekkora kínt érez a hátában. Mámorosodottan kívánkozott feljebb és feljebb, a siker felé. Nem is vette észre azt sem, milyen közel kerül a Naphoz. Egy hirtelen pillanatban, mintha szétszakadt volna minden, belenyilallt az a hatalmas kín, amiből már tudta, ehhez ő sem elég erős. Ebben a pillanatban minden álma odaveszett, mikor félig látta, hogy a szárnya megperzselődött. Akkor abban a pillanatban a nap is lebukott az égből, ő pedig lezuhant a föld felé.

— Ikarosz! — üvöltött édesapja, de már csak a rémület maradt neki. Fia után röpült, hátha el tudja kapni, de már túl késő volt.

A fiú hatalmas robajjal esett a földre. Odaveszett vele együtt minden álma, az eszménye és minden szép a világból, amit alkotott. halálával odaveszett a Nap világa, azóta már sose fel, szégyellte ő is magát, amiért egy ilyen fiú vesztét okozta. Daidalosz minden reménye elhalványult, ezek után már soha nem hagyta el Krétát. Arszinoé is sötétségbe vonult, ki tudja, azóta előjött-e valaha.