Hanny - Mély alvás

Hanny - Mély alvás

    Még régen, amikor az emberiség megjelent a földön és először álomra hajtotta a fejét, csak jó álmokat látott. Megálmodhatott mindenféle jót, amit csak kívánhatott és boldogan aludt el. Ezek az álmok egyszer csak nőni kezdtek és egy egész országot alkottak, ami az emberiség felett lebegett a felhők középső részein. Az országot Szendernek nevezték el. Itt volt minden jó, amit az ember ki tudott találni, minden boldog és önfeledt álom lakója és lényei a végtelen virágos mezők és kellemes zúgok közt élt gondtalanul. Egészen addig, míg az ember el nem kezdett egyre többet felfogni a világból és megjelentek a sötét gondolataik. Így születtek a rémálmok. Minden olyan borzalom, amit csak az ember el tudott képzelni, most valósággá vált. A rémálmok elkezdték megrontani a jó álmokat és gyorsan elszaporodtak a negatív gondolatok és sok embert bekebeleztek. Szender legfőbb álmai összegyűltek, hogy megoldást találjanak a rémálmokra. Ekkor közös erejükkel létrehoztak egy tárgyat, ami képes összegyűjteni ezeket a negatív álmokat. Egy álomfogót. A varázslata működött, lassan az összes rémálmot elfogták és egy sötét verembe száműzték őket, amit Szomniának neveztek el. De nem nyugodhattak meg, hisz az emberek továbbra is sötét gondolataikkal éltek. Így kiválasztottak 3 rémálmot és megtisztítva őket felruházták őket az álomfogó képességeivel, hogy megtisztítsák az álmokat. Mivel még mindig rémálmok voltak, de saját magukról ezt nem tudták, nem bíztak bennük. Így inkább Szender elszigetelt területeire küldték őket.

    Ma borús idő volt. Egész nap esett az eső a felsőbb felhőkből. Egy romos ház erkélye szélén lógatta le lábait a legfiatalabb fogó, Velin. Agyagból készült testén számos bemélyedés és folt volt, ami az eső miatt egyre csak szétfolyt. Fehér haja kis copfba volt fogva, de rövidebb tincsei az arcát takarták. Mindig a két társától elszigetelten, magányosan ült és távolról nézte Szender tündöklő látképét. Egészen addig, míg egy ismerős hangot hallott maga mögül, ami szokásos aggodalommal csengett.

    -Velin! Gyere le, kérlek! Nem akarom, hogy leess! És teljesen szétfolysz az esőtől! – mondja a legidősebb fogó, Iris. A lány folyamatosan aggódott a legcsekélyebb dolgokon és túlságosan féltette társait. Fekete, nőies alakján számtalan szem figyelt, hogy biztonságos és rendezett legyen a környezete.

    -Mi értelme mindennek Iris? – kérdezi Velin és kiengedte benntartott leheletét.

    -Mi értelme? Hát az, hogy biztonságban maradj! – emeli fel idegesen Iris a hangját. Rendkívül aggasztotta a fiatal fiú viselkedése.

    -Nem annak. A létezésünknek. – javítja ki Velin.

    -Oh. Hát mi tartjuk egyben az erőket a fényesek és sötétek között. Így sokaknak hozunk békét. – mondja a lány, próbálva meggyőzőnek tűnni.

    -És ez nekünk miért jó? – érdeklődik Velin szkeptikusan.

    -Hát mert – Iris nem tudja befejezni a mondatát, mert egy hang mögötte félbeszakítja.

    -Mert szeretnek minket! – mondja Sonel. A lány kilépett hozzájuk az esőre és ép arcával mosolygott rájuk. Sonel különleges volt, hisz két lélek volt egyszerre egy testben. Így az arca egyik fele ép volt, míg a másik egy elsorvadt maradványa annak, amit fekete nyúlós fonalak tartottak arca ép feléhez. Ő volt az egyetlen, aki ruhát is viselt: egy fekete, garbós pulóvert és egy nagyon színes, bőszárú nadrágot.

    -De miért nem élhetünk akkor a többi álommal? – kérdezi arcának elsorvadt fele.

    -Hm, erre nem gondoltam. – mondja a lány ép arca.

    -Na jó, elég ti hárman! Legyen elég annyi, hogy ez a kötelességünk. – szólalt fel a legidősebb fogó.

    -Vajon milyen lehet igazi jó álomnak lenni? – kérdezi vágyakozó sóhajjal a legkisebb és agyag teste lassan egyre jobban szétfolyik.

    -Oh, megint padlót fogott. – sóhajt sajnálva Sonel és Velin szétfolyt testéhez megy. – Majd mi segítünk. – szólal meg Sonel elsorvadt arcfélteke és megöleli Velin-t.

    -Köszi Sonel. – motyogja Velin és agyag teste a lány köré fonódik, mintha ölelésének gyógyító hatása lenne.

    Eközben Szender központjában a jó álmok legfőbbjei a tanácsteremen vitáztak a fogók kérdéséről. Egyre jobban rettegtek, hogy egy nap öntudatra ébrednek és rájönnek, kik is ők valójában.

    -Mi van, ha bosszút állnak a kifogások és a fajtársaik miatt? – hangzik el egy kijelentés.

    -Instabilak! Még magukat sem tudják kordában tartani! Nemhogy az egyensúlyt! – kiáltja egy másik.

    -Ők a csúf valóság, amitől meg akarjuk védeni a mieinket! – szólal fel még egy.

    Ezután a legelső jó álmok, a hős szerelmesek, akik uralkodtak a birodalom felett, csendre intették a termet.

    -Nyugodjanak meg kérem! A kiabálás semmit sem old meg. Ami a fogókat illeti, azért választottuk őket, mert engedelmesek és hűségesek hozzánk, mert nem tudnak semmiről. És a maguk kérésére távol a birodalom legtöbb részétől szállásoltuk el őket. – mondja a király nyugodtan.

    -Felség! Én sokkal jobb őrzőket tudnék a birodalom és az álmok megóvására! – áll fel az egyik álom – A fiaim ugyanolyan hűségesek és engedelmesek lennének a birodalom és az ön védelmében. – ajánlotta fel.

    A király egy pillanatra megállt és komoly arccal nézett az álomra:

    -És miért lennének jobbak a te fiaid?

    Ekkor az álom behívta a három fiút. A legidősebb fiú egy komoly, kötelességtudó lovag volt nehéz vaspáncéllal, aki a hivatásának és a gyengék megsegítésének szentelte életét. De sosem volt jó az érzelmekkel és folyamatosan szigorú volt mindenkivel, még magával is. A második egy igazi sármőr cowboy volt, akit mindenki kedvelt és minden álmot levett a lábáról. De sosem gondolkodott előre és gyakran félvárról vette a dolgokat. A legfiatalabb egy kis mágus volt, akinek hosszú köpenye takarta a testét és az arcát. Igazán félénk és visszahúzódó volt, de igazán profi a munkájában, ezért is temetkezett bele gyakran hosszú időre. Amikor megálltak, a király végignézett rajtuk, majd így szólt.

    -Tényleg biztos vagy benne, hogy megbirkóznának ilyesmivel? – kérdezi a király fáradtan.

    -Teljesen felség! A szavamat adom! – mondja a három fiú apja.

    Ekkor sóhajtott a király és ezt felelte:

    - Ha a többi álom is úgy látja, hogy fiaid méltóbbak, akkor áldásom rá. Ma este összehívom népem, hogy döntsenek e kérdésben. És a fogókat is meghívom, hogy ők is bizonyítsanak.

    Ez volt a király üzenete, amit elküldetett a fogóknak is.

    Este minden álom a kastélyban gyülekezett. Ott étel és ital is várta őket a nagy esemény előtt. A három fogó is megérkezett, de teljesen másképp. Iris becsukta a testén lévő szemeket és szép estélyi ruhát vett fel, de látszott, hogy nyugtalan, még hátizma is jobban feszült. Sonel összeolvasztotta a két arcát, de szokásosnál is jobban össze volt zavarodva. Velin pedig fiú alakjában, lila csokornyakkendőjében igazán aranyosnak tűnt. Az elején minden jól ment és feltűnésmentesen próbáltak elvegyülni. Iris a többi álommal beszélgetett, Sonel az ételes asztalokhoz ment, míg Velin csak a terem sarkában állt. Magát nézegette a hatalmas tükörben és ismét késztetést érzett az alakváltoztatásra. De akkor megjelent mellette a fiatal mágus fiú, így hírtelen zavartól teste tócsává folyt a padlón. Ekkor a mágus fiú hirtelen előkapta varázspálcáját és újra formázta Velint.

    -Jól vagy? Mi történt? – kérdezte a mágusfiú gyorsan a másik fiú mellé sietve.

    -Jól vagyok. – motyogja Velin kicsit remegve, félénken.

    -Te alakváltó vagy? – kérdezi a varázsló érdeklődve.

    -Mondhatni. – motyogja a másik fiú.

    -Ez igazán érdekes! Mi a neved? – kérdezi a mágus.

    -Velin. – mondja halkan a fiú.

    -Én Vaelis vagyok. – mosolyog a köpenyes fiú kedvesen.

    Velin furcsán érezte magát, mivel hozzászokott a külsője miatti megítéléshez, így furcsa volt, hogy valaki idegen érdeklődéssel néz rá. Eközben Sonel az étellel teli asztalnál áll és egyszerűen leblokkolt, mert most túltengnek benne a gondolatai.

    -Együnk pudingot? – kérdezi magában, mire a másik fele válaszol -De én laktózérzékeny vagyok!

    -Mit szólsz a csirkéhez? – javasolja az ép fél -Nem, nem szeretem! Igyunk inkább pezsgőt, az elegáns! -erősködik a másik fél.

    -Szó sem lehet róla! Tudod, hogy nem bírom! – válaszolja a másik -De én szomjas vagyok! – feleli a másik.

    Ennyi kellett csak, az arcai újra szétváltak és ismét megnyugodott.

    -Nem megyünk sétálni inkább? – kérdezi az ép arca, mire a másik bólogat -Menjünk.

    Miközben kifelé ment, látta, hogy Iris idegesen pánikolva próbálja letakarítani a kiborult foltokat a földről, testén a szemei tágra nyíltak és ide-oda cikáztak. Sonel csak vállat vont és tovább ment, amikor meglátta Velint, amint Vaelis társaságában nevet és mosolyog. Furcsa, hisz Velint mindig szomorúnak vagy elkeseredettnek látja, de örült, hogy a fiatal mágus mellett végre kibontakozhat. Mielőtt kimehetett volna, a király belépett az ajtón és csendre intett mindenkit.

    -Szender lakosai! Elérkezett a pillanat, hogy döntést hozzatok országunk védelmezőinek létéről. Sikerült választanotok? – kérdezi a király komoly hangon.

    Ekkor mindenki a három fogót kezdte szidni.

    -Nincs szükségünk rémálmokra! Nem ezt képviseljük! Újakat akarunk! – kiáltották.

    A három fogó értetlenül néztek egymásra, mivel nem tudták, hogy mik is ők valójában. De ekkor Vaelis, aki mindig is félénk volt, most felszólalt.

    -Elég! – kiáltotta -Ők titeket védtek egészen idáig! Egyedül küzdöttek nem csak a rémálmokkal, hanem saját magukkal is! Kezet kellene nyújtanunk és nem egy árokba taszítani őket! – ekkor megfogta Velin kezét és magához húzta -Nem minden tökéletlen dolog rossz! Talán csak nem látunk túl a szennyen, amit mi magunk hajítottunk rá!

    De az álmok kérlelhetetlenek voltak, így a király nehéz szívvel, de meghozta az ítéletet. Egy fekete portált nyitott, amiből fekete árnyak nyúltak ki, elkapva a három fogót, ezzel lerántva Szomniába. Vaelis próbálta varázslatával elűzni az árnyakat, de idősebb testvérei megakadályozták. Ott egy sötét, kihalt puszta fogadta őket. És az emberek szenvedtek, saját gondjaik és érzéseik torzzá tette őket, amiből egyedül sosem tudnának kijönni. Ekkor már világossá vált: nem a rémálmok voltak gonoszok, csak segítségre volt szükségük, amit sosem kaphattak. Szender ezt nagyon jól tudta, de a félelmeik és a másság iránti ellenszenvük elvakította őket. Ahogy minket is.