D. Sieve - Delinke és én

D. Sieve - Delinke és én, avagy lehet-e gyógyító a szó?

    Sokáig azt hittem, mindenre van magyarázat. De az elmúlt két nap eseményei alaposan megcáfolták ezt a gondolatomat, ugyanis egy olyan illetővel hozott össze a sors, aki az egész életemet megváltoztatta. Ezt az illetőt úgy hívják, hogy Delinke. Meg kell hagyni, elég különleges neve van, de ő maga sem egy átlagos személy.

    De ki is ő? Hogyan találkoztam vele? És miként változtatta meg az életemet ez a két nap? Őszintén szólva ez a legfurább történet, amit valaha is elmeséltem.

    Szóval, a már sokszor emlegetett két nappal ezelőtt, a szüleimmel hivatalosak voltunk a hároméves unokatestvérem születésnapi bulijára. Az én feladatom volt ajándékot venni neki, úgyhogy egy ködös és saras péntek délután bementem a könyvesboltba és vettem egy képeskönyvet a kislánynak. Ahogy hazafelé tartottam, egy parkon át vezetett az utam, a sáron keresztül. Már az út felénél jártam, térdig mocskosan és esernyő híján vizesen is, ugyanis a kabátomnak nem volt kapucnija sem, ami így utólag belegondolva elég idegesítő volt. Hirtelen azonban valaki megszólított:

    -Édesem, tudnál kérlek segíteni?

    Rögtön megfordultam, mert a hang eléggé kizökkentett a gondolataimból. Egy öregasszony állt mögöttem, hosszú szövetkabátot és fejkendőt viselt, négy szatyor volt nála, tele vadiúj tányérokkal, legalábbis én úgy láttam. Azonnal mondtam neki, hogy persze, szívesen segítek neki, erre az összes szatyrot odaadta nekem, én meg kishíján összeroskadtam a hirtelen súlyoktól, szinte megnyúlt a hátizmom. Az idős nő ezt észrevette ugyan, ezért elvette tőlem a gyerekkönyvet, aztán meg közölte, hogy azt majd ő viszi és elindult, én meg követtem. Nagyon köszönöm, gondoltam magamban zsörtölődve, ámde az öreg hölgy hirtelen azt mondta, hogy:

    -Szívesen aranyom.

    Nekem meg leesett az állam, de inkább nem is firtattam, hogy honnan tudta, hogy mire gondoltam, azt meséltem be magamnak, hogy csak szerencséje volt. Nagyjából két perccel később az idős nő megkérdezte, hogy hogy hívnak, gyorsan bemutatkoztam, és visszakérdeztem, de ő csak annyit felelt, hogy a neve Delinke. Nem volt valami bőbeszédű, de volt benne valami, ami kíváncsivá tett. Időközben megérkeztünk a lakásához, ami a nyolcadik emeleten volt egy panelházban. Ahogy beléptünk a lakásba, Delinke megkért, hogy vigyem be a szatyrokat a konyhába. Ott a legszembetűnőbb dolog nem is a két - meglehetősen régi- tűzhely volt, hanem az, hogy mindkét tűzhelyen hét platni volt. Ilyet én és szerintem még senki más sem látott eddig, de talán még jobb is, mert nagyon bizarrul nézett ki. Ami viszont még feltűnt a konyhában, hogy egy óriási antik tükör volt a falon a fura tűzhelyek fölött. Egyáltalán nem illett abba a környezetbe. Tehát, a szatyrokat leraktam az étkezőasztalra és Delinke megkért, hogy üljek le, érezzem magam otthon. Már éppen szólni akartam, hogy csupa mocsok a nadrágom meg a cipőm és elázott a hajam is, erre Delinke megkérdezte, hogy:

    -Biztos vagy benne? - és ahogyan lenéztem, láttam, hogy tiszta és száraz mindenem. Na jó, gondoltam magamban, Delinke egy boszorkány. Bár én nem hiszek a természetfeletti dolgokban, de egyszerűen más magyarázat nem létezik. Delinke viszont megint válaszolt nekem:

    -Én nem vagyok boszorkány, édes.

    Azonnal haza akartam menni, még úgy is, hogy a lelkem mélyén mart a kíváncsiság. A bejárati ajtóhoz léptem és hátranéztem. Delinke időközben levette a kabátját és a fejkendőjét, és a lehető legnagymamásabb öltözetet viselte, ami egy hosszú ujjú blúz volt, fölötte kötött mellény és körülbelül vádli alá érő szoknya, harisnyával és csatos cipővel. A haja szürke volt, rövid és hullámos, és egy óriási, lilakeretes, láncos szemüveget viselt. Olyan sztereotipikusan nézett ki, hogy már az imádnivaló és a gyanús kategóriák közé esett. Nem volt szívem csak úgy ott hagyni, mellesleg még a gyerekkönyv is nála volt, szóval ismét a konyhába mentem, és leültem vele szembe. Delinke pedig csak mosolygott rám, én meg akaratlanul megkérdeztem tőle, hogy honnan szerezte azokat a tűzhelyeket, mire ő azt felelte, hogy ő maga készítette őket. Én ismét szkeptikusnak tűnhettem, bár ami azt illeti, az, hogy nem boltban vásárolta azokat a tárgyakat, egész hihetőnek hangzott. Delinke érezte rajtam, hogy kételkedek benne, úgyhogy inkább témát váltott, és megkérdezte, hogy kinek vettem az ajándékot, és beszélgetni kezdtünk. Vagyis inkább csak én beszéltem hozzá, ő meg csak hallgatott engem. Aztán úgy egy óra múlva közöltem, hogy nekem most már tényleg mennem kéne, ezért felálltam, magamhoz vettem a gyerekkönyvet, megköszöntem a rögtönzött vendéglátást, és Delinke kikísért az épületből, le egyenesen a parkba, utána megkérdezte, hogy holnap is megyek-e őt meglátogatni, mire én mondtam neki, hogy igen. Olyan hangsúllyal válaszoltam, mintha ez lett volna a világ legegyértelműbb ténye.

    Szóval így kezdődött a kettőnk furcsa, mégis értékes barátsága.

    Másnap megint elmentem hozzá, Delinke mosolyogva behívott, de ahogy beléptem a konyhájába, azt láttam, hogy a vadiúj tányérok még tegnapról, összevissza hevernek szanaszét a padlón. Egyik sem volt törött, vagy ilyesmi, hanem csak ott voltak szanaszét. Udvariasságból megkérdeztem, hogy szedjem-e össze őket, viszont Delinke meglehetősen hevesen tiltakozni kezdett, szóval inkább csak megkérdeztem, hogy miért vannak úgy a tányérok, talán főz valamit, de Delinke olyat mondott, ami igazán lesokkolt:

    -Drágám, én még sosem főztem. Az fájdalmas dolog?

    Az arcomat látva szerintem megijedhetett kicsit, szóval megígértem neki, hogy majd megtanítom főzni. Delinke ettől egyből felvidult. Ennek ellenére akkor még nem tudtam meg, hogy mire kellenek neki a tányérok. Egészen pontosan két óra múlva megkért, hogy üljek le és csak figyeljek. Én meg leültem és figyeltem. De amit akkor láttam, megmagyarázhatatlan volt. Ugyanis Delinke elővett egy üres papírt az egyik vitrinből, behunyta a szemeit és összpontosított. Majd hirtelen remegni kezdett az egyik tányér, és Delinke megszólalt:

    -Cseresznyéspite tejszínhabbal.

    A tányér rögtön abbahagyta a remegést, mert megjelent rajta egy gyönyörű cseresznyéspite, tejszínhabbal a tetején. Nem tudtam hova tenni a dolgot. Aztán Delinke leült mellém és elmagyarázta, amit láttam: ő azzal foglalkozik, hogy minden hónapban egyszer, a hónap utolsó napján éjszaka, ki kell mennie az őrá bízott temetőbe, és az ott lévő összes halottnak a kedvenc ételét kell elvinnie, majd odarakni a sírokhoz, gyertyát gyújtani, megvárni, amíg az étel eltűnik, utána pedig el kell fújnia a gyertyát, és haza kell mennie az üres tányérokkal. Őszintén szólva én ebből egy szót sem értettem. Mármint ez az egész egy nagy hülyeség, ki Delinke, a halottak ételfutárja?

    Hirtelen Delinke megint megzavarta a gondolataimat azzal, hogy válaszolt nekem:

    -Nevezhetünk engem így is.

    Az alapján, hogy az öregasszony konkrétan belelátott a fejembe, kénytelen voltam elhinni neki, amit mond. Szóval, megkértem, hogy avasson be, és mesélje el a részleteket. Delinke úgy is tett. Azt mondta, úgy történik a dolog, hogy az adott hónap utolsó éjszakáján el kell vinnie az összes tányérját, eleinte üresen, zárás után a temetőbe. Azt mondta, a kamerán ő nem látszik, és a kapu magától kinyílik előtte. Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy miért, ő folytatta a mesélést. Miután bemegy a temetőbe, odamegy egy sírhoz, lerak annyi tányért, ahány lakója van annak a sírnak, és előveszi a papírt a zsebéből. Itt közbevágtam, hogy miért üres a papír, mire ő azt válaszolta, hogy azért, mert igazából azt a papírt csak én meg valószínűleg a kívülállók látják üresnek, hiszen valójában azon a papíron van rajta a halottak ételkívánsága. Delinke azt is megosztotta velem, hogy ő csak rákoncentrál a papíron szereplő ételre és a sírra, és az étel megjelenik a tányéron, utána gyertyát gyújt, mert ilyenkor van ideje a halottaknak „elfogyasztani” a kért ételt. Itt Delinke pontosított, hogy igazából ő csak annyit lát, hogy eltűnik a fogás és a gyertya kialszik. Egyszerre több sírhoz is lerak tányért, itt humorosan megjegyezte, hogy sosincs elég tányérja, ezért megvárja, amíg néhány üres nem lesz, utána azokat újra fel szokta használni. Emlékszem, ránéztem a fura tűzhelyekre, mire Delinke felnevetett, és azt felelte, hogy azért van szüksége ezekre a tárgyakra és arra a tükörre, ami felettük lóg, mert az utolsó napok délelőttjein, mint például a main (Delinke itt szomorúan azt mondta, hogy én erről pont lemaradtam), a tűzhelyeken a platnik izzani kezdenek (szigorúan hét-hét platninak kell lennie a szabályok szerint), és a tükörből egyszer csak kirepül egy üres lap, egyenesen a konyhaasztalra. Delinke itt közölte, hogy a tűzhelyek és a tükör összhangban állnak egymással, és ezek segítségével kap információkat. Ismét beleszóltam a monológjába, és megkérdeztem, hogy miért csak egy temetőért felelős, erre a kérdésre azt a választ kaptam, hogy minden temetőnek van egy olyan helytartója, mint amilyen ő is, nem emberek, de nem is valami mágikus lények, hanem csak helytartók. Szerintem a lehető legjogosabb kérdést tettem fel neki utoljára: -Miért nekem mesélte ezt el? De mielőtt bármit is reagálhatott volna, észrevett egy apró vágást a mutatóujjamon, majd finoman a kezébe vette az ujjam, utána elkezdett motyogni arról, hogy nincs fájdalom, nincs vágás, de hirtelen hátra hőköltem, ugyanis Delinke leheletének olyan szaga volt, mint egy dohos könyvnek. Delinke látta rajtam, hogy megrémültem és azt mondta, hogy minden helytartónak dohos könyvszagú a lehelete. Ettől valahogy nem igazán lettem nyugodtabb, viszont ahogy lenéztem az ujjamra, láttam, hogy a seb eltűnt. Delinke rám nézett és magyarázni kezdett:

    -A szavak gyógyító erővel bírnak, ha jól mondják ki őket. Ez az első dolog, amit a leendő helytartók először megtanulnak.

    Akkor én egy leendő helytartó vagyok? Ezt gondoltam magamban és azt láttam, mintha bólintana. Majd érdeklődött, hogy vele mennék-e este a temetőbe, én pedig válaszoltam.