Crystal Salazar - A tükör túloldalán

Crystal Salazar - A tükör túloldalán

    Silas már hosszú hetek óta különös betegséggel küzdött. Nem volt láza, nem is köhögött, ám minden reggel állandó fáradtsággal ébredt és furcsa nyomás nehezedett a mellkasára. Sorban járta az orvosokat, akik mind egészségesnek találták a férfit, de ez egyoldalú megállapítás volt. A számtalan vérkép, röntgen- és laboreredmény is a doktorokat erősítette, így miután Silas nem kapott kellő figyelmet a baja kiderítésére, más módszerrel próbálkozott. Az alternatív gyógymódok embereihez fordult segítségért. Az egyikük egy kis furcsa, girbe-gurba házikószerű boltban fogadta. Amint meghallotta, mi a baj, kiszolgálta a vendégét egy barna színű, különös löttyel, amit egy termoszba öntött.

    -Ez tényleg használ? – vette kezébe a folyadékkal teli termoszt.

    -Minden reggel igyon meg belőle két-három pohárral és garantáltan új ember lesz! – sózta rá a terméket a „gyógyító”, aztán meghagyta neki, hogy csak otthon nyissa ki és kóstoljon bele a kulacs tartalmába.

    Hazaérve azonban csalódás érte Silast, mikor beleszagolt a termoszba. Megállapította, hogy amiért egy csomó pénzt kidobott, az tulajdonképpen csak kávé volt. Ezt pedig már jóval betegsége kezdetén kipróbálta, ám nem használt.

    A következő napokban egyre erősebben érezte azt a megmagyarázhatatlan ürességet, ami addig csak néha-néha mutatkozott. Valami hiányzott az életéből. Valami, amit nem tudott nevén nevezni… csak tudta, hogy hiányzik, és nem tudott szabadulni ettől a gondolattól.

    Napról napra újabb gyógyítókat keresett fel: kuruzslókat, javasasszonyokat, magukat szakértőnek nevező árusokat. Mind ugyanazt ígérték, és mind ugyanúgy kudarcot vallottak.

    Végül elérkezett egy nagyon lepukkant környékre, ahol az egyetlen életet adó zsivaj egy kisebb garázsvásárról hallatszott. Emberek apraja-nagyja tolongott a picike garázs előtt, ugyanis annyian voltak odabent a helyiségben, hogy nem fért be mindenki. Silast valami furcsa érzés kerítette hatalmába a tömeget látván. Olyan kicsinek érezte magát, mint egy hangya, akire mindjárt rálépnek, pedig elég langaléta férfi volt. Ekkor jelent meg a szédülés is, mintha az addigi megmagyarázhatatlan tünetek nem lettek volna elegek.  

    Úgy döntött inkább, kivárja, míg elmennek az emberek, és csak aztán deríti ki, hogy akad-e olyan dolog odabent, ami segíthet rajta. Bár benne volt a pakliban, hogy elkapkodhatják azokat a tárgyakat, melyek segíthetnek rajta, viszont egyszerűen képtelen volt utat törni magának a sokaságban.

    Lassan estefelé járt az idő, mikor már alig néhány ember bolyongott a garázsban. Silas végre kezdte kissé jobban érezni magát, persze a tünetei még mindig a nyakán lógtak, mint valami elviselhetetlen gyerek az apja hátán. A helyiségben alig maradt néhány tárgy, többnyire csak kacatok lógtak le a plafonról vagy éktelenkedtek egy régi tragacson, amit senki sem vett meg.

    Miközben elkezdett nézelődni, nem is olyan sokára megpillantott egy igen különös aurájú tükröt. Kopott faragás díszítette oldalt és egy igen szépséges drágakő foglalt helyet a tetején. Emiatt nem is nagyon értette Silas, hogy miért nem vette meg senki se, vagy miért nem feszítették ki a foglalatból a követ. Míg ezen morfondírozott, akaratlanul is egyre közelebb lépdelt a tükörhöz, ami hatására mintha maga a tárgy is reagált volna. Egy pillanatra ugyanis felizzott, ám hirtelen valaki elhúzta Silast onnan.

    -Azt inkább nem venném meg a helyedben – közölte a véleményét egy kicsivel alacsonyabb, görnyedt hátú férfi.

    Körülbelül egyidős lehetett Silasszal, klasszikus pilóta sapkát viselt és mivel rossz volt a háta, egy botra támaszkodott.

    -Miért mondod ezt nekem? – kérdezte értetlenül Silas.

    -Sokak életét megkeserítette, köztük az enyémet is – mutatott magára az idegen. – Átjárót nyit oda, ahová csak szeretnél, ám vissza már nem tudsz térni – hajtotta le a fejét szomorkásan, mintha egy régi és fájdalmas emléket idézne fel.

    -Azt mondod ne vegyem meg, de itt van kiállítva a sok ócskaság közé, amiket szívesen eladsz – tárta szét értetlenül a karját Silas. – Mégis miért nem akarod eladni?

    -Hallottad egyáltalán, amit mondtam?! – förmedt rá azonnal az ember, ám aztán visszavett a hangerejéből. – Nem hagyhatom, hogy mások is azon essenek át, amin én.

    -Akkor pusztítsd el.

    -Szerinted nem próbáltam? Valamiért elpusztíthatatlan – nézett farkasszemet a tükörrel, aztán elé vánszorgott fájó hátával és botjával. – Kellene az az átkozott virág, hogy véget vessek ennek a fájdalomnak – szisszent fel frusztráltan.

    -Miféle virág? Képes lenne meggyógyítani?

    -Meggyógyítani? Haver, az a növény mindent képes helyrehozni, ha képes vagy egyetlen szóban kimondani a fájdalmad gyökerét. Bár nekem egyáltalán nem tűnsz betegnek – mérte végig beszélgetőpartnerét a pilóta sapkás.

    -Attól még, hogy nem látszik, igenis van valamilyen bajom – kérte ki magának Silas. – Egyébként meg Silas a nevem, ne hívj havernak!

    -Oké Silas, nem kell leharapni a fejem. Amúgy Milo vagyok, nagyon örvendek – nyújtotta felé ekkor a kezét bemutatkozásképp.

    Az ismerkedést követően pedig Silas végre feltette a legfontosabb kérdést.

    -Hol található az a virág?

    Milo pedig, akit igen meglepett a kérdés, nem tudta miképp reagáljon, ám új ismerőse hamar folytatta mondandóját.

    -Nem felejtettem el azt, amit a tükörről mondtál, de figyelj… szükségem van a virágra, és ahogy elnézem neked is. Szerintem te sem akarsz egész életedben fájó háttal élni.

    -Oké, figyelj… én teljesen megértem, de… – még mielőtt befejezhette volna, Silas egy hirtelen ötlettől fogva őt és saját magát is a titokzatos tükör elé vonta, aminek a kristálya azonnal felizzott. – Most meg mit csinálsz?

    -Az előbb is felragyogott, mielőtt elhúztál előle, szóval gondolom így működik… – ekkor a tükör üvege fodrozódni kezdett, és mielőtt bármit tehettek volna, egy láthatatlan erő magával rántotta őket.

    A túloldalon viszont nem egyből a virág fogadta a két embert, hanem egy hegyes fennsík, amit kezdett beborítani a misztikus ködfátyol. A hideg egyre mélyebbre mart, hogy a lehelet is látszódott, ahogy kifújták. Mindeközben a nap túlzott gyorsasággal tűnt el, és helyét azonnal a hold vette át.     Aztán a hegy csúcsáról különös sárga fény kezdett el világítani.

    -Hol vagyunk?

    -Mit gondolsz, hol, zsenikém?! Soha nem hallottál még a Rettegés völgyéről? – tápászkodott fel a földről Milo és már a sétabotját kezdte el keresgélni.

    -Miért hívják a Rettegés völgyének? Egész szép hely. Fura, de szép értelemben.

    Ebben a pillanatban találta meg Milo a botját, amin egy nagy pata pihent. Mikor felnézett, már nemcsak maga a ló, de a lovasa is félelmet keltett benne. Ugyanis a ló nemcsak egy éjfekete, tüzet prüszkölő hátas volt, hanem magának a fej nélküli lovasnak a „kedvence” is.

    -Ezért hívják így – vette el gyorsan a botot és kezdett el futni Silasszal együtt az életéért.

    Csak rohantak a veszély elől és Silas úgy vette észre, valami teljesen nem oké vele.

    Aztán hirtelen megálltak. Milo mellette, amennyire csak a sajgó háta engedte, a magasba bámult, hátha rájön, miképp menekülhetnek meg. Silas viszont csak a dübörgő szívére tudott figyelni. Megállás nélkül, egyre gyorsabban kalapált, majdhogynem kiugrani látszott a helyéről, ami a férfit módfelett megrémítette. Pont akkor, amikor már olyan közel járnak a célhoz.

    -Azt hiszem meg van a menekülő út – bökte ekkor oldalba Milo és felmutatott. – Látod azt a faágat? A te nagy méreteddel könnyedén feléred, aztán már csak másznod kell egészen a csúcsig.

    -Ez nekem eléggé egyszemélyes útnak tűnik – jegyezte meg Silas. – Veled mi lesz?

    -Megpróbálom elterelni a figyelmét – vonta meg vállát Milo és már készült volna kilépni a búvóhelyükről, hogy magára vonja a figyelmet, ha Silas nem rántja vissza.

    -Miért csinálod ezt? Hisz nem is ismersz.

    Milo viszont már elment, nem nézett vissza, így hát Silas is ugyanezt tette. Már csak egy kevés hiányzott, hogy felérjen a csúcsra. Akkor pedig a fény még vakítóbb lett. Silas pedig csaknem el is vesztette egyensúlyát a látványtól, amit a virág nyújtott.

    Ragyogó sárga szirmaiban ott lüktetett az orvosság. Felállva a hegytetőre, megközelítette a növényt, amit azonnal le is szakított. Halványabban világított, így Silas kapva az alkalmon, már nyitotta a száját, hogy kimondja a megfelelő szót, ám azon nem jött ki hang egy se.

    Lenézett a hegyoromról, oda, ahol a fej nélküli és Milo „fogócskáztak”. Habár iszonyúan fájt a háta, még így is igyekezett kitartani.

    Silas pedig a virágra nézett, amelyből nem volt több a bércen. Egyetlen embernek, egyetlen gyógyításra váró virág.

    Nem tudta mikor döntött, talán akkor, mikor beütött a felismerés vagy máskor, de a lábai már vitték is lefelé a fennsíkra, bele a veszélybe, hogy megmentse első és igazi barátját.

    Ahogy leért, a virág elkezdett fényesebben ragyogni, olyan volt, mintha Silas kezében egy kis nap lett volna, ami az éjszakai, ködös fennsíkon mutatná neki az utat. Bár nem ez volt az egyetlen különös viselkedése a növénynek. Amint fénye a lovas felé közeledett, úgy tűnt visszariadna a kihívástól, hogy végezzen a betolakodókkal. Elvágtatott az éj sötét árnyai közt, így hát Milo megmenekült. Silas letérdelt sajgó hátú barátja mellé és odanyújtotta a virágot.

    -Azt hiszem, ez inkább téged illet – mondta. – Nagyobb szükséged van rá.

    Milo nem tudta mit szóljon az egészhez, ellenben a fájdalomhullám közbeszólt. Nem vitázott hát tovább újonnan szerzett barátjával, hanem a virág felé hajolt és elsuttogta azt a szót, amely minden gondja okozója volt.

    -Hátizom…