Béres Dorottya - Az álmok és érzelmek határán

Béres Dorottya - Az álmok és érzelmek határán

    Az autó egyenletesen falta a kilométereket, Anya szeme az úton, mellette Eleanor tekintete pedig a biológia tankönyvön volt. Kint az idő is meglehetősen kellemesnek tűnt, sütött a nap, egy felhő sem volt az égen. Az autóban viszont csak gyűltek a viharfelhők Eleanor feje fölött, nem tudta elhinni, hogy pont most kell a nagyszüleihez menni pakolni és selejtezni, amikor egy nagy biológia vizsgára kellene készülnie.

    -Hol tartasz, Kicsim? -törte meg a csendet anya kérdése.

    -A hátizmoknál, pontosabban aaa kis rombuszizomnál, a rho… rhomboideus major-nál, ja várj nem is, az a nagy rombuszizom lenne, bocsi, akkor ez a rhomboideus minor - válaszolta Eleanor.

    -Ugye tudod, hogy nagyon büszke vagyok rád, amiért ilyen kitartóan tanulsz? -kérdezte anya.

    -Igen, tudom anya, csak nagyon kellett volna ez a hétvége még a tanulásra, jövő héten vizsga és-mondta a lány.

    -Erről nem nyitok vitát Eleanor, ezt már megbeszéltük, a nagyszüleidnek kell egy kis segítség, és mivel apa most otthon fekszik a törött lába miatt és eszi a „gyógyító” húslevest, így neked kell segítened a pakolásban-vágott közbe anya.

    -Jó -mondta két fintorgás között Eleanor.

    Eleanor kinézett az ablakon, és látta, hogy hamarosan megérkeznek nagyszülei házához, anya lassítani kezdett, kitette az indexet, majd befordult a nagy tölgyfától számított harmadik lehajtónál. Egy földút vezetett a házhoz, amint a lány meglátta azt a bizonyos piros cserepes tetőt, megkönnyebbülve érezte magát, hiszen eszébe jutottak a legkellemesebb gyerekkori emlékei. Például, mikor nagypapájával megmászták a meggyfát a kertben, és azon ették a meggyet, amikor a szomszéd gyerekekkel játszottak reggeltől estig, vagy amikor nagymamája talált egy kiscicát a piac mellett és hazavitte, Eleanor nevezte el a kis kandúrt, Simbának, ugyanis akkoriban a kedvenc meséje Az oroszlánkirály volt.

    Megérkeztek, kiszálltak a kocsiból és az ajtóhoz sétáltak, csengettek, és pár másodperc után kinyílt az ajtó. Egy ősz hajú bácsika és nénike álltak ott, Eleanor nagyszülei voltak, a két utazó belépett a házba, és a lány gyomra abban a pillanatban megkordult.

    -Hallom éhes vagy Aranyom, gyertek csak beljebb, gyertek, gyertek, készültem ám süteménnyel. Üljetek be a nappaliba, már hozom is - mondta meleg hangon az idős hölgy.

    -Milyen volt az út? - kérdezte agypapa.

    Amíg anyukája és a nagypapa bementek a nappaliba, Eleanor a konyhába sietett, segíteni szeretett volna nagymamájának. Együtt felvágták a süteményt, készítettek teát, és bevitték a csemegét a többiekhez. Teázás közben beszélgettek, majd egyszer csak a nagymama odasétált a komódhoz, kivett belőle egy kis dobozkát, amiről letörölgette a port, és odalépett Eleanor mellé.

    -Egyetlen kis arany Eleanorom, ezt neked szeretném adni -nyújtotta át a nagymama a kis dobozt. -Ez már a családunkké generációk óta, és anyukáddal úgy döntöttünk, most itt az ideje, hogy a tiéd legyen -folytatta.

    A lány átvette a dobozkát, és szépen óvatosan kinyitotta, benne egy nyakláncot talált, egy nagyon szép nyakláncot. Ezüst lánca volt, és azon a láncon egy kis ovális alakú medál lógott. Olyan színe volt a medálnak, mint amikor az ember a hóban sétál télen, és látja a leheletét. Fehéres-kékes árnyalata volt.

    -Uuu, nagyon köszönöm nagymama, ez csodaszép! –ölelte meg a nagymamát a lány.

    -Nagyon szívesen! Tudod ez nem akármilyen nyaklánc ám, segíteni fog neked, amikor igazán szükséged lesz rá, csak fogd meg jó szorosan a medált, és meglásd, valami varázslatos fog történni -tette hozzá a nagymama.

    Eleanor felvette a nyakláncot, ami igen jól állt neki, ezek után nekiláttak a pakolásnak. A padláson kezdték, ahol Eleanor és nagypapa voltak az elsők. Nagypapa egy ládában egy pár ócska kacat között talált egy kis tükröt.

    -Ó tükröm, tükröm, mondd el nékem, ki a legszebb-e vidéken – imitálta a nagypapa a Gonosz Mostohát, miközben belenézett a tükörbe.

    Mindketten nevettek, majd folytatták, késő este fejezték be a pakolást. A nagyszülők megköszönték a segítséget, elbúcsúztak egymástól, és anya és Eleanor már úton is voltak hazafelé. Az autóban a lány a biológia tankönyv felett aludt el, és mire feleszmélt, már otthon is voltak.

    A következő pár nap tanulással telt a lány számára, rengeteg tanulással. Megírták a tesztet, ami rettenetesen nehéz volt a lány elmondása szerint. Másnap kikapták a dolgozatot, amikor Eleanor meglátta az eredményét, elvörösödött az arca. Egyes lett. Nagyon mérges volt, nem a dolgozatra, hanem, hogy miért nem tanult többet, miért nem tanult jobban. Egész nap ezen járt az esze, mikor hazaért, besietett a szobájába és becsapta maga mögött az ajtót. Nézte a dolgozatot, és ahányszor egy piros áthúzást látott, mérgesebb lett, az egyik kezét ökölbe szorította, a másikat a nyakában lévő medálra tette. Becsukta a szemét és egyszer csak…puff. Valami történt.

    Eleanor kinyitotta a szemét, de már nem a szobájában volt, hanem… egy réten. Felkelt a fűből, körülnézett, de egyszerűen nem hitt a szemének, sütött a nap, csicseregtek a madarak. Úgy gondolta, hogy csak álmodja az egészet, ez nem lehet valóságos, hiszen az előbb még a szobájában volt. A lány elindult a fák irányába, és ekkor megpillantott egy kis viskót. Kőből épült kis építmény volt, ahogy közelebb ért, látta, hogy egy idős apóka áll a ház előtt, amikor kellő közelségbe ért észrevette, hogy az apóka int neki, majd bemegy a házba. Eleanornak nem volt más választása, követte a házba az idős urat. Mikor belépett, a bácsi egy asztalnál ült, amin két kancsó volt.

    -Gyere csak beljebb! -mondta az apóka.

    -Jó napot! Elnézést, én hol vagyok? Ön kicsoda? -kérdezte a lány.

    -Szép a nyakláncod, nagymamád adta, igaz? -tette fel a kérdést a bácsi.

    -Igen -felelte Eleanor.

    -Hogy hívnak? -kérdezte az apó.

    -Eleanor vagyok, de most mi történik? Hol vagyunk? -kérdezte most már ingerültebben a lány.

    -Eleanor, nagyon különleges név… Tanító vagyok. Azért vagy itt mert nagyon mérges voltál -mondta.

    -Hol vagyunk? -ismételte meg kérdését a lány.

    -Mi egy varázslatos helyen vagyunk, innen származik a nyakláncod is. Ennek a helynek nincs konkrét neve, valahol az érzelmek és az álmok határán található. Te azért vagy itt mert segítségre van szükséged, és én tudok neked segíteni. Nagyon mérges lettél a dolgozatod láttán, és megszorítottad a medált a nyakadon, így kerültél ide, egy nagyon erős érzelem, jelen esetben a harag hozott téged – tette hozzá a bölcs apóka.

    -Értem, vagyis én még mindig úgy gondolom, hogy álmodom, de ha már itt vagyok, hogy tudna nekem segíteni? -kérdezte kissé szkeptikusan Eleanor.

    -Segítek neked kontroll alá helyezni a dühödet, de ahhoz azt kell csinálnod és pontosan úgy, ahogy mondom. Rendben? -kérdezte a remete.

    -Rendben -felelte a lány.

    Az apóka utasítása szerint a lánynak az előtte lévő korsóból kellett volna vizet öntenie a másikba, csak az volt a baj, hogy a korsón lyukak voltak. Eleanor megpróbálta eldöntve, lassan, gyorsan önteni a vizet, de mind hiába, mindig kicsöpögött a lyukakon. Már majdnem feladta volna, mikor kinézett az ablakon és látta, hogy egy patak partján áll a viskó, kirohant a vízhez, a patak széléről összeszedett egy kis sarat. Azzal a sárral betapasztotta a nyílásokat a korsón, és próbált belőle önteni. Először nem sikerült, mert túl hevesen öntötte, másodszorra viszont már egy csepp sem folyt ki. Büszkén letette a két korsót az asztalra és a remetére nézett, aki csak annyit mondott: „Gratulálok!”. Ezek után az apóka megmagyarázta Eleanornak, hogy mi is történt most. A lyukak a korsón jelképezték a dühöt, amik elpazarolják az energiát, azaz a vizet. Ezt az energiát inkább a reflexióra és a tanulásra kellene fordítani. A lány belátta, hogy a haragja eluralkodott rajta, és megfogadta, hogy ezentúl máshogy fogja kezelni a hasonló helyzeteket. Elbúcsúzott a remetétől, és ahogy kilépett a viskó ajtaján… puff. A szobájában találta magát, az asztalánál ülve. Nem tudta, hogy álmodta-e az egészet, de valami azt súgta neki, hogy nem, így tehát nem mesélt senkinek az esetről.

    Pár héttel később ellátogatott most már az egész család a nagyszülőkhöz. Együtt megebédeltek, majd az apuka és a nagypapa átmentek a dolgozószobába megjavítani egy asztalt. Addig nagymama, anya és Eleanor a konyhában mosogattak, ahogy átnyújtotta a lány a nagymamájának a kancsót, az asszony mosolyogva nézett a lányra.

    -Még szerencse, hogy ezen nincsenek lyukak -mondta a nagymama.

    Eleanornak először nem is tűnt föl, mit mondott neki a nagyanyja, aztán, amikor rájött, nagyra nyílt szemekkel nézett a nőre. Eleanor anyukája is kuncogott.

    -Tudod Kicsim, az a nyaklánc egy nagyon fontos családi ereklye és nem szabad, hogy máshoz kerüljön. Először a nagymama ük-ük-ük-nagyijáé volt, így lett az enyém és most a tiéd. Nagyon vigyázz rá, kérlek - megfogta a lány kezét, és folytatta.

    -A család női tagjai hajlamosak igen erős érzelmekre, és nagyon mélyen átélik azokat. Ez a nyaklánc, jobban mondva talizmán segíteni fog, hogy jobban urald ezeket az érzelmeidet – tette hozzá Anya.

    Eleanor bólogatott, és megkönnyebbülve érezte magát most, hogy tudta, nem csak álom volt az egész. A nagymamája és anyukája adott még neki pár instrukciót a nyaklánccal kapcsolatban, amit Eleanor szóról szóra megjegyzett.

    Igaza volt nagymamájának, pár héttel később a nyaklánc újra elrepítette a lányt valahol az álmok és érzelmek határára, de most már nem félt, nem gondolta, hogy álmodja az egészet. Minden valóságos volt. Eleanor huszonöt évvel később átadta a nyakláncot lányának, aki arcán egy pár nappal később ugyanaz a kifejezést látta, mint a saját arcán évekkel ezelőtt és tudta, hogy lánya a remeténél járt. Elmosolyodott magában, mert tudta, hogy a következő alkalommal hova repíti a lányát a talizmán, de ez egy következő alkalom meséje marad, mert most mennem kell nagyszüleimhez selejtezni… ez valahogy ismerősen hangzik.