Aurora - A hang

Aurora - A hang

– "És az életed végén nem fogsz mást látni, csak az őrangyalodat." – Legalábbis, Alexnek ezt mondta mindig az édesapja. De hazudott. Mindannyian hazudtak neki.

Alex az osztályával túrázott, éppen a Zempléni-hegységet mászták meg. A legtöbb diák hangoskodva, énekelve és beszélgetve tette meg a felfelé vezető utat. Kivéve Alex. A fekete hajú fiú leghátul kullogott, egyedül, a sor végén. Tudta, hogy valaki figyeli. A fekete, arc nélküli sziluett.
Néhány perc után érezte, ahogyan valami a lábán csüng, és két éles pengeszerű fog – mély fájdalmat okozva – belé hasított. Lenézett, majd észrevette a bokáján lógó mérges kígyót.
A méreg végigfutott a testében. Alex zihálni kezdett, szédült és émelygett. Majd mindezek az érzések... eltűntek? Nem. Elégtek. A fiú bőre alatt mintha valamiféle fény lobbant volna fel, láthatóvá tévé az ereit. Majd egy pillanatra, a szemében megcsillant valami, és hirtelen nem tudta irányítani végtagjait, azok maguktól mozdultak, jelelve valamit. Majd kis idővel később Alex egy apró lángcsóvát tartott. De az nem tűnt ellenségesnek. Épp ellenkezőleg; hívogatónak látszott. De amint a fiú visszanyerte az irányítást, a tűz eltűnt.
Alex csak ekkor vette észre, hogy mindenki körülötte állt. De senki sem félt, mindenki nyugodt volt. És mosolyogtak. Nem, azok nem is mosolyok voltak, hanem vigyorok. Gonoszan vigyorogtak valamennyien a fiúra, egyre közelebb és közelebb érve hozzá, már szinte a leheletüket érezte a tarkóján, amikor is... Képszakadás.

Alex felriadt álmából. Ami, igazából nem is az volt, sokkal inkább emlékkép, ami folyton visszatért. Ez járt a fejében amióta megtörtént. Azóta beszélt hozzá valami új, valami láthatatlan, valami torz, valami... gonosz. Azóta, hogy felfedezte, hogy mire képes, sok mindent ölt már meg.
Hirtelen eszmélt rá, hogy nevelőanyja bársonyos hangon beszél hozzá.
“Érdekes. Eddig sosem jött be a szobámba.” — gondolta. Amióta a szülei meghaltak, más emberilény még nem tette be oda a lábát.
– Hogyha már úgyis fent vagy, – szólt Kriszti, a nő, aki úgy szerette Alexet, mintha saját fia lenne. – lejöhetnél reggelizni. Botond már elkészítette a tojást, pont úgy, ahogyan anyukád csinálta neked régen. – mosolygott szélesen. Alex pislogva nézett a derűs nőre, aki sokban hasonlított halott anyjára, fényes szőke hajával és igéző zöld szemeivel., Amint elértek hozzá Kriszti szavai, lassan bólogatni kezdett.
– Jövök, csak még felöltözők. – mondta, utalva arra, hogy a nő most már igazán kimehetne a szobájából. Úgy tűnik, szerencsére Kriszti értette, mivel mosolyogva sétált ki, maga után becsapva az ajtót.

Alex már az emeletről lépdelt a konyha felé, amikor Botond jött vele szemben. A magas termetű férfi pont elhaladt mellette - amiben semmi különös nem lett volna -, de mindeközben a fiú figyelmét felkeltette egy szokatlan kép, amit a falra fellógatott tükörben látott. Az arca megváltozott, több kisebb ránc jelent meg rajta. Fogsora hiányos volt. A valóságban melegséget árasztó, nyugtató szemek a tükörben eltűntek. A helyükön két kis kráter díszelgett, amelyekből szépen, lassan csoroghatott le valamikor a vér. Amint megpillantotta ezt a valamit; tudta, valakik ma meghalnak. Mindazonáltal még meg kellett győződnie arról, hogy Kriszti is tróz-e, de már sejtette, hogy igen. Hiszen, minden jel arra utalt: a trózok kedvelik az emberi társaságot, mindaddig, míg fel nem falják őket. Kerülik a virágos helyeket, hisz' néhány virág pollenje halálos rájuk nézve, és a vizet is, mivel a víz felfedi igazi valójukat és nem csak a testet, aminek előtte a belső szerveiből lakmároztak.
Sajnos a jelek nem csaltak; tíz perc múlva Alex meglátta zsebtükrében a Krisztinek magát kiadó trózt.” Ölj! Öld meg őket!” – Szólt a hang.
”De... ők annyi mindent adtak nekem, és annyi mindent tettek értem...„ – Válaszolt a benne lévő hangnak.
”Nincs semmi de! Láttad őket a tükörben, nem? Ők már nem azok, akiket egykoron a családodnak hittél...” – És igaza volt. –”Nem mellesleg, szebekkhen vagy. Kötelességed végezni velük!„– mondta, ugyanazt az indokot mit ezelőtt oly’ sokszor felhasznált már; "mert szebekkhen vagy, Alex." Akármikor, amikor nem akart megölni valakit (vagy valamit), ezt vágta a fejéhez. Még hozzá belülről, manipulálva őt. Ekkor kattant valami a fiúban, és a következő pillanatban már nem tudta magát kontrollálni.
A konyhaszekrényhez sietett, majd szinte kitépte a fiókot, úgy nyitva ki, és kivett egy nagy, fényes, csillogó ezüst henteskést. Miután a kezében volt a fegyvernek használt eszköz, az étkezőbe sétált, lassan, kimérten. A két tróz az asztalnál ült, és valamiről beszélgettek, amikből Alex csak foszlányokat hallott tompán. Amint közelebb ért hozzájuk, elfogta az undor, a düh és a vérszomj édes-keserű érzése, majd elborult az agya. Érezte, ahogyan a vére felmelegszik és az erek az egész testén megfeszültek. Egy külső szemlélő talán úgy látta volna, mintha egy élénk-vörös (de átlátszó) aura szerű valami – vagy valóban egy aura – látszódott volna Alex körül. És a következő pillanatban a trózokból már csak két, lassan egybe folyó vértócsa maradt, elszínezve a parkettát és a gyönyörű, régen letisztult fehér bársonyszőnyeget. Az élettelen testek körül lévő bútorok még lángokban égtek, néhány szekrény egykori létezéséről már csak a kupacokban lerakódott hamu tanúskodott.

Nevelőszülei maradványai a ház hátsó kertjében lettek elásva, egy-egy kisebb kővel jelölt vakondtúrás szerű földhalom jelezte csak, hogy akármi is lenne ott. Alex a nyughelyek előtt állt a hóban, pislogás, könnyek és szavak nélkül. Csak nézett.
”Jobb így, Alex. Ne aggódj. Most már senki sem állíthat meg minket!„ – szólt a hang, ismét. A fiú csak bólogatott, majd megszólalt.
”Mi kell még ahhoz, hogy életre kelj?  – kérdezte a hangot. Az pedig elsőnek kacajt hallatott, csak ezután válaszolt.
”A gyógyítód vére.” - mondta, minden egyes szavát lassan, és Alex érezte, ha a hangnak lenne arca, most szélesen vigyorgott volna.
A fiú tudta, hogy kire gondolt. A sötét sziluettre, akit mindig látott, a susogásra, amit mindig hallott, a jelenlétre, amit mindig érzett, a sötét alakra, akinek halvány zölden csillogott az aurája, rá, aki mindig vigyázott Alexre.
De be kellett vallania, sokkal hasznosabb volt a hang, mivel ő beszélt is hozzá. Miatta tudta meg, hogy mik azok a trózok, hogy szebekkheneknek hívják azokat, akiknek valamiféle képességük van – mindegyiknek más. Elmondta neki, hogy minden egyes szónak hatalma van és azt, hogy senkiben sem szabad megbízni, mert mindenki hazudik.

Minden készen állt. Alex a színezüst tőrt fogva nézett körbe, szemlélve mindazt, amit az elmúlt napokban készített elő több emberi és állati élet árán. ”De a hangnak élnie kell, életre kell jönnie, hogy ne legyek egyedül. Muszáj megtennem, hiszen ő rengeteg mindent tett értem!” – gondolta, miközben még egy utolsót döfött a sarki rókába, hogy biztosan halott legyen. Úgy, ahogy a hang kérte. És ezzel minden készen állt.
A fiú a vérrel felfestett jel közepén állt, gyertyákat elhelyezve a szimbólum egy-egy pontján. A fehér, ártatlan állat tetemét az ábra közepén hagyta, majd kisétált. Tudta, hogy az alak jelen van. Érezte. „Már csak az ő vére hiányzik, és a hang életre fog jönni. Meg kell ölnöm valahogy. – Gondolkodott Alex. „Nem tehet ellened semmit sem, hisz’ ő miattad van.„
- mondta a hang. És igaza is volt, ezért a fiú hangosan megszólalt, immár az alakhoz beszélve.
– Játsszunk egy kicsit! – mondta Alex, majd lassan megfordult, hogy lássa a sziluettet, majd elvigyorodott, ahogyan érezte, hogy a tűz megint elönti a testét, és a vérszomj érzése visszatér belé. Már nem próbált meg harcolni a gyilkolási vágy ellen, sőt; élvezte. Élvezte, hogy játszhat az áldozattal, és örömét lelte abban is, amikor az alak háta teljes hosszán végig húzta a tőrt. És ha lehetséges, még jobban mosolygott, amint meglátta a kibuggyanó, vibráló vörös vért, ami a fegyver végéről csöpögött a ruhájára, miközben az alak fájdalmában ordított, és legszívesebben elment volna, de kötötte őt az eskü. Az alak a földön fetrengett, tehetetlenül nézve, amint a fiú az ő vérével fedett tőrrel vág bele tenyerébe, majd a vér az egykori rókára cseppen. Ezután már csak egy fényes, fehér villanást látott, miközben éles, sípoló hang zengte be a környéket, ezzel jelezve a gyógyító halálát. Majd hirtelen csend lett. Szinte túl nagy csend. A kutyák nem ugattak, a macskák nem másztak át a tetőkön, a szomszédok pedig nem néztek tévét, nem hallgattak zenét, és nem beszélgettek; csend volt.
– Alex, barátom! – szólt a hang. De most nem a fiú fejéből, hanem mögülle. Sokkos állapotában nem tudott megszólalni. – Tudom, hogy mi mindent tettél értem, – Folytatta mézes-mázosan a hang. – de sajnálattal kell közölnöm veled, hogy muszáj meghalnod. – szólt ismét, de kimérten. Majd egy gyors, jól irányzott mozdulattal Alex hátizma közepébe döfte az időközben megszerzett fegyvert. Mivel ez nem volt elég, újra megragadta a tőrt, kihúzta, majd megint beleszúrta és most forgatta a kést a hátában, mind addig, míg ki nem vájt belőle egy darabot.
Alex véres teste a hóba borult. A gyertyafényben csak két sziluett rajzolódott ki, de így is jól látható volt.
– Te – Szólt elhaló hangon Alex. – átvertél engem...? – Kérdezte, felhasználva minden maradék életerejét. A hanghoz tartozó sziluett nevetni kezdett, majd így szólt:
– Ismered a mondást, nemde? – Kérdezte – Szemet szemért, fogat fogért, életet életért. – Majd leguggolt Alex feje mellé, és a szájára koncentrált. – Utolsó szó? – kérdezte gúnyosan. Alex már nyitotta a száját, amikor is a szeme kiüvegesedett, és az utolsó dolog, amit látott, egy világító szempár volt. Hirtelen a hang tulajdonosa kinyitotta száját, beszívva valamit, majd egy villanás után sötétség lett néhány pillanatra.

Alex kihűlt, vérrel borított teste a hóban hevert, egy nagyobb vértócsa közepén. „Az utolsó leheleted most már bennem van, Alexander.” – gondolta a hang magában, majd még egy utolsó gúnyos megjegyzést tett kacagva.

– A te történeted akkor ért véget, amikor az enyém elkezdődött.